Charles Simonyi, a tükör
Bartus László
2007. 05. 09. · Hócipő 2007/10
Különös figyelni, ahogy a magyarországi magyarok reagálnak Charles Simonyi űrutazására. Egyrészt valamiféle - egyébként jogos - szégyenérzet keveredik a nemzeti büszkeségbe, hogy az otthoni magyarok 99,999999 százaléka életében nem is hallotta Charles Simonyi nevét. Az űrbe kell felmennie egy sikeres magyar embernek ahhoz, hogy észrevegyék otthon. A globalizált világban a magyarok nem azért nem tudnak a Hegyeshalmon túl élő magyarokról, mert azokról ne lehetne tudni, hanem azért, mert nem érdekli őket. A „nemzeti büszkeség” mint olyan, nem létezik, legfeljebb suttyó nacionalizmus van, és azt is megmondom, miért.
Akire egy magyar ember büszke lehetne, az többnyire sikeres. Sikeresebb, mint ő, és arra a jó magyar ember nem büszke, hanem irigy. Ha Charles Simonyi, teszem azt, nem megy fel az űrbe, csak hallanak arról a nem kis teljesítményről, ami az űrutazás nélkül is tetemes, akkor nem a büszkeség lesz az első, ami egy magyarnak eszébe jut, hanem az, hogy „neki könnyű volt”, „csinálta volna ezt meg nem Seattle-ben, hanem Lajosmizsén”, meg „valaki biztosan segítette, de ki segít engem?”, „ennyi pénzt nem lehet keresni, csak lopni”, és így tovább.
Hogy ne tűnjön mindez légből kapottnak, egyetlen mondatot hadd idézzek. Az index.hu ezzel a mondattal adott hírt a magyar űrturista kilövéséről: „A Microsoftnál meggazdagodott, mégis szimpatikus Charles Simonyit magyar idő szerint este fél nyolc után egy perccel lőtték fel Bajkonurból.” Meggazdagodott, mégis szimpatikus. Ugye, világos? Aki meggazdagodott, az a magyaroknak nem szimpatikus. Vajon azért nem, mert a gazdagságot mint olyat elveti e büszke nép a magas erkölcs nevében? Nem. Akik ezt mondják, szintén szeretnének meggazdagodni, csak nem tudnak, ezért ellenszenves nekik mindenki, akinek ez sikerül. Vagyis a magára oly büszke magyar népet a pitiáner irigység keríti hatalmába, ha sikeres embert lát.
De igaz ez akkor is, ha nem magyar a sikeres ember? Nem. Ha egy amerikai vagy német sikeres emberrel találkozik az irigy magyar, akkor nem irigykedik, akkor ámul és bámul. A magyar ember nem úgy általában irigy a sikeres emberekre, hanem a másik magyarra irigy, ha annak sikerül valami. Ez az alapvonás most két okból érződik kevésbé: a magyarokat zavarba ejti, hogy Charles Simonyi menynyire kedves hozzájuk, milyen büszkén vállalja a magyarságát, és mennyire szeretné, ha a magyarok büszkék lennének rá (nem úgy, mint Nicolas Sarkozy, aki a francia elnöki szék miatt képes megtagadni a származását és az őseit, vagyis jellemtelen ember, aki a hatalomért mindenre képes).
Charles Simonyi más, nem felejtette el, honnan jött: magyar gyerekek rajzait viszi az űrbe, magyar rádióamatőrökkel társalog fentről, hogy fájt kicsit a háta, és hogy milyen a Föld. Magyar diákoknak az Obádovics-féle magyar matematikai tankönyvet nevezte a legjobbnak, legnagyobb hatású tanárának a magyar Zsombok Zoltánt 1964-ből. Igazi hazaszeretetre tanítja őket. Éppen úgy viselkedik a magyarokkal, mintha az egy összetartó, egymást tisztelő, szerető nép lenne. Tükröt tart nekik. Másrészt Simonyit azért sem kell látványosan utálni, mert az űrutazást nem a többi magyar elől vette el. Ha csak két szobával nagyobb lenne a háza, ellenszenvesebb lenne, de az űrbe nem sok magyar akar felszállni. Ettől függetlenül a magyarok többsége így is gyanakodva pislog az égbe, ahonnan egy honfitársuk szerető szempárja néz vissza rájuk. Nem tudnak ezzel mit kezdeni. Nincsenek hozzászokva a jósághoz: nem kapnak jót egymástól, és nem is adnak.
Akkor áll majd helyre a világ rendje, ha valami rosszat sikerül megtudni Simonyiról, és meg lehet nyugodni, hogy ez se különb náluknál. Annyit mindenesetre jól éreznek, hogy Charles Simonyi hozzájuk hasonló nagy senki lenne, ha otthon maradt volna. Mint a rákok a vödörben, a nagy magyar irigységgel visszahúzták volna, ha ki akart volna mászni közülük. Vajon hány Charles Simonyi él köztük, akiből azért nem lesz semmi, mert abban a miliőben él, ahol megölnék egymást egy kanál vízben, csak nehogy a másik többre vigye? Nagyon sok.
Nem ismerek a történelemben egyetlen sikeres magyart, aki otthon lett volna sikeres, és tisztelet, közmegbecsülés övezte volna, boldogan és elégedetten halt volna meg. Majd ha meghal Charles Simonyi, maradéktalan lesz az elismerése. Mert a halott nagyságokat szeretik a magyarok, akik már nem jelentenek kihívást, főleg azokat, akiket ők öltek meg, ők üldöztek el, ők kergettek öngyilkosságba vagy őrületbe, ezeket szeretik ünnepelni, ezekre büszkék. Az élő tehetségek és sikeres honfitársak nem jelentenek örömöt, azok frusztráltságot okoznak egy magyar embernek. (Nem kell semmin csodálkozni, az ilyen jellemvonások legjobb előfeltételei az antiszemitizmusnak is. Még zsidónak sem kell hozzá lenni, hogy utáljanak valakit. Elég, ha sikeres az illető, és ismeri a hozzá vezető utat.)
Ezért aztán távozik onnan mindenki, aki vinni akarja valamire. Olyan helyre mennek, ahol jószívűbb emberek élnek. De Amerikában is csak akkor viszik valamire, ha nem magyarokra bízzák a sorsukat. Tisztelet a kivételnek. Egy magyarnak élete legjobb döntése itt az, ha hermetikusan elzárja magát mindentől, ami magyar. Mert az idegenek legtöbbször jobbak egy magyarhoz, mint a magyarok egymáshoz. Főleg a „nagy magyarok”. Azokat kerüld, azok a legrosszabbak.
Most lehet kommunistázni. Az a legkönnyebb. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!
Bartus László
legolvasottabb cikkei
legolvasottabb cikkei
Bartus László
legfrissebb cikkei
legfrissebb cikkei
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2024/9 • IV. 24. – V. 8.
Para-Kovács Imre: senki sem akarja Orbánt elhallgattatni, csak ha lehet inkább beszéljen olyan türk tudatú országokban, ahol szívesen látják őt és retardált barátait
Váncsa István: Az Unió úgy döntött, hogy most már aztán tényleg az asztalra csap, és a négypárti többség neki is látott egy újabb határozattervezet megfogalmazásának
Smuzewitz Ilona: a létezés a Fidesz által lehetséges, a Fidesz nélkül a farkasok együtt legelnének a bárányokkal, de a Fidesz meghozta a szabadságot és a magántőkealapokat
Farkasházy Tivadar hiányolja Magyar Péter 12 pontjából az „örök élet +20 évet”
Havas Henrik elfogta Varga Judit „Te mocskos áruló, kedves Péter” kezdetű levelét
Kéri László: Forgatókönyv lejáratáshoz
Dési János őrült rohangálást látott a Karmelitában, amikor kiderült, mégsem lesz meg az ajándékba odaígért áruházlánc
Verebes István újabb Örkényiádái
A Heti Kamu megtudta: Orbán annyira megirigyelte az influenszerek Deák téri pénzszórását, hogy saját kezűleg fog krumplit szórni a Karmelita erkélyéről
2024/9 • IV. 24. – V. 8.
Para-Kovács Imre: senki sem akarja Orbánt elhallgattatni, csak ha lehet inkább beszéljen olyan türk tudatú országokban, ahol szívesen látják őt és retardált barátait
Váncsa István: Az Unió úgy döntött, hogy most már aztán tényleg az asztalra csap, és a négypárti többség neki is látott egy újabb határozattervezet megfogalmazásának
Smuzewitz Ilona: a létezés a Fidesz által lehetséges, a Fidesz nélkül a farkasok együtt legelnének a bárányokkal, de a Fidesz meghozta a szabadságot és a magántőkealapokat
Farkasházy Tivadar hiányolja Magyar Péter 12 pontjából az „örök élet +20 évet”
Havas Henrik elfogta Varga Judit „Te mocskos áruló, kedves Péter” kezdetű levelét
Kéri László: Forgatókönyv lejáratáshoz
Dési János őrült rohangálást látott a Karmelitában, amikor kiderült, mégsem lesz meg az ajándékba odaígért áruházlánc
Verebes István újabb Örkényiádái
A Heti Kamu megtudta: Orbán annyira megirigyelte az influenszerek Deák téri pénzszórását, hogy saját kezűleg fog krumplit szórni a Karmelita erkélyéről
GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT
Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.
