Hazám, Hazám

Miután megszületett Amerikában a kislányunk, és amerikai állampolgár lett, nem akartam, hogy magyar állampolgár is legyen. Tudom, hogy erre sokan mit gondolnak, de nem azért. Egyszerűen féltem őt. A magyar állampolgárságból csak baja származhat. Amikor a családi nyomás elviselhetetlenné kezdett válni, felidéztem Koszta Márton honvéd százados esetét, akit a szabadságharcban való részvétele miatt az osztrákok halálra ítéltek. Koszta kimenekült Amerikába, ahol úgynevezett "first paper"-t kapott, ami a zöldkártya akkori megfelelője. Koszta egy amerikai cég alkalmazottja lett, kiküldték Törökországba, ahol az osztrákok elfogták, és egy hajóra hurcolták. Ekkor az ott állomásozó amerikai hadihajó fölszedte a horgonyt, felhúzták a támadást jelző zászlót, elkezdték verni a dobokat, és megtöltött ágyúkkal beálltak az osztrák hajó mellé. Közölték, ha perceken belül nem adják át Koszta Mártont, lőnek. Tíz perc múlva a honvéd százados az amerikai hajó fedélzetén itta a whiskyt az ijedtségre. Felhívtam a család figyelmét, hogy Koszta ekkor még nem volt amerikai állampolgár, de a zöldkártya már amerikai védelem alá helyezte. Az ilyen állampolgárságnak van értelme. Kosztának volt egy másik állampolgársága is: az osztrákok éppen arra hivatkoztak, hogy ő egy magyar ember, vagyis egy alattvaló. Ez az állampolgárság arra jogosította fel, hogy kivégezhessék. Később, amiért otthon halálra ítélték, Amerikában kitüntették - magyaráztam az apósomnak. Ez a különbség. Aztán a Magyar Honvédség uszályokkal megerősített dunai flotilláját emlegettem, hogy arra várhat a mi gyerekünk, mire azok bárhol a világon fölszedik érte a horgonyt, vagy a dobot akárcsak egyszer is oldalba verik. A gyerek különben is magyar, nem is tud más lenni, mert magyarok a szülei. De a család szerint csak az magyar, akinek magyar állampolgársága is van. Megrémültem, hogy még a Magyarok Világszövetsége is szóba kerül, ezért inkább engedtem: rendben, legyen kettős állampolgár. Majd később a magyart lemondja.

Hogy miért? Elmondom. Mielőtt kijöttem Amerikába, maradt valamennyi bevallott, de be nem fizetett adótartozásom. Megközelítőleg sem annyi, amennyi után otthon feltörik a kocsikat, és ismeretlenek elrabolják a teljes könyvelést, vagy amennyi után APEH-elnökké neveznek ki valakit. Pár százezer forintról volt szó, s mivel indultunk, fizetési kedvezményt kértem. A válasz az volt, hogy végrehajtást rendeltek el a vagyonomra, és megjelentek apósom lakásán a végrehajtók. Oda azért vagyok bejelentve, mert a lakóhely szerinti Budai Központi Kerületi Bíróságon újságíró sajtópert nem nyerhet, én pedig egy oknyomozó újságíró voltam, és nálunk az ilyen a fél életét a bíróságon tölti. Miután az ő lakásában semmit nem találtak, ami az enyém, újabb levelet írtam, amiben jeleztem, hogy a tartozást ki akarom fizetni, részletfizetési lehetőséget kérek. Ezt sem adták meg, hanem a végrehajtók újra megrohamozták apósom lakását. Mivel ezúttal sem találtak semmit, felvettek egy jegyzőkönyvet, hogy az adósság behajthatatlan, így mostantól egy vasat sem kell fizetnem. Gratulálok.

Különben tényleg nem volt mit végrehajtani, egyszobás önkormányzati lakást bérlünk, rendőrkutyákkal onnan még elvihetnek egy tizenötéves tévét és az ágyamat. Hiába magyaráztam az APEH illetékesének, hogy máshol konszolidálják az adóst, hogy fizetni tudjon, segítik talpraállni, és mindenki jól jár. Civilizált országokban nem az a policy, hogy dögöljön meg, aki tartozik, és menjen Iványi Gábor hajléktalanszállójára a másfél éves gyerekével egy pohár tejet kérni.

De ezzel még nincs vége. Anélkül, hogy értesítettek volna, lesöpörték a számlámról azt a kevés pénzt is, amit a cikkeimért addig kaptam. Egyetlen fillért sem hagytak. Ha csak abból élünk, már eltemettek volna, mert egyik napról a másikra elvettek minden pénzemet, a létminimumra valót is. Ha lett volna öröklakásom, most hajléktalan lennék, mert az APEH minden héten öt nullát ír a tartozás mögé. Még jó, hogy semmim sincs.

Apósom azt hitte, ezzel aztán vége. De ő nem tudja, milyen országban él. Nemsokára értesítést kapott, hogy a magyar bíróság távollétemben szabadságvesztésre ítélt, vonuljak be az esztergomi börtönbe. Mielőtt eljöttem otthonról, 70 kilométeres sebességgel száguldoztam a Rákóczi úton. Ezért 20 ezer forintra büntettek, de az értesítést a másik címemre küldték, amit ezért nem vett át senki, majd a pénzbírságot börtönre változtatták. Ha ezután leszállok a repülőről, elvezetnek bilincsben 20 napra. Miután az apósom befizette a 20 ezer forintot, sehogyan sem tudott szerezni egy papírt arról, hogy ez a börtön most törölve. Fogalmam sincs, hogy érvényben van-e az ítélet, vagy már büntetett előéletű vagyok.

Apósom aztán már meg sem lepődött, amikor egyszercsak két rendőr csengetett be hozzá, bilinccsel a kezükben, és engem kerestek. Elő akartak állítani, mert egy ugyancsak át nem vett idézés szerint meg kellett volna jelennem a bíróságon. 2002-ben feljelentett egy fiatalember, aki az első tárgyalásra talpig vasban érkezett, mert jogerős börtönbüntetését töltötte. Szerinte a Maffiaregény című könyvemben megrágalmaztam őt, és ezzel oda a jó hírneve. Írtam levelet a Fővárosi Bíróságnak Amerikából: állok az igazságszolgáltatás rendelkezésére, mire kaptam egy kedves választ ügyszámmal. De néhány hónappal később két rendőr újra megjelent az apósomnál, aki egy rendes ember, parkolásért se büntették meg soha. Nem győzött magyarázkodni a szomszédoknak, hogy neki egy kedves, jólelkű lánya van, akinek mindig egy rendes férjet szeretett volna, de ez jutott, egy újságíró. A rendőrök először nem akartak hinni neki, és azt hitték, hogy a lakásban rejtőzködöm. A család napokig kommandótámadástól tartott, az egyetlen reményük az volt, hogy a kommandósok most is a szomszéd falát törik be, ahogy szokták. Ezután ügyvédet fogadtam, aki kiderítette, hogy jelenleg elfogatási parancs van érvényben ellenem. Talán még nem keres az Interpol, mint Kisbandit, de nem biztos. A bíróság nem köteles újságot olvasni, ahonnan hetente láthatná, hol vagyok, és mit csinálok. De ha már bejelentettem, hogy hivatalos vízummal Amerikából tudósítok, talán mégse kéne az országos körözést kiadni.

Most külföldön vagyok, tipikusan kiszolgáltatott helyzetben, és csak abban bízhatok, hogy a nagy és erős Magyar Köztársaság megvéd, ha bajba kerülök. Ezzel szemben a magyar állampolgárságomnak távollétemben eddig ezeket köszönhetem: kisöpörték a bankszámlámat, kétszer végrehajtót küldtek rám, hogy elárverezzék mindenemet, két alkalommal rendőrök akartak bilincsben elvezetni, egyszer letöltendő börtönre ítéltek, és jelenleg elfogatóparancs van ellenem. És mit tettem, amivel mindezt kiérdemeltem? Egy bevallott, kisebb összegű adótartozásra nem kaptam részletfizetési kedvezményt, 70 kilométeres sebességgel hajtottam a Rákóczi úton, nem jelentem meg egy át nem vett bírósági idézésre, mert egy jó hírű elítélt szerint én őt egy könyvben megrágalmaztam, amit még nem bizonyítottak be.

Hát ezért nem akarom, hogy a gyerekem magyar állampolgár legyen. Száz veszély leselkedne rá, mint kis Vukra az erdőben. Esténként neki ezt úgy mesélem, hogy a kis Vuknak olyan a sötét rengeteg, mintha valaki Magyarországon élne. A gyerek ezt érti, és megborzong. És ha ezt Amerikában így elmesélném, azonnal menekültstátust kapnék, mert a harmadik világból menekülők történetei nem sokkal rosszabbak. De nem teszem, mert még azt mondanák otthon, hogy lejáratom külföldön az országot.

Feleségem már csak azt nem érti: ha ennyire ellene vagyok a magyar állampolgárságnak, miért gyűjtögetem József Attilát, Krúdy Gyulát, Kosztolányit, Arany Jánost, Liszt és Bartók lemezeit, Puskás Öcsi legszebb góljait, A Kis-Balaton állatvilágát, Jancsó, Makk, Bacsó és Huszárik filmjeit, Vámos Miklós regényeit előre, a gyerekemnek. Azért, kedvesem, válaszolom erre, mert én úgy különben szeretném a hazámat. Ha lenne.