Buzi-e vagy?

A film rendezőjét jól ismeri a magyar közönség, hiszen december 5-én a királyi tévé népszavazási műsorban vele beszélgetett Friderikusz. Aztán jött a Hajós.

Oliver Stone immár a filmjeiben sem titkolja irányultságát. A hadvezéreket szereti. Nemrégiben a Comandantéről készített mozit, most meg a világhódító Nagy Sándorról. A kettő opusz között persze óriási a különbség: a Castro-dokumentumfilm olyan félprofesszionális videókamerákkal készült, amilyenek mostanában már az akciós mobiltelefonokba is beépítenek, míg az Alexander valóságos szuperprodukció, 160 millás (dollár) költségvetéssel. Ráadásul szponzorként is maximum egy kecsöpgyárat tudott lekaszálni a csatajelenetekhez.

Én az érettségin Nagy Sándort húztam, nem akarok dicsekedni, de mindent tudtam róla. Azt, hogy a mama valószínűleg félrelépett Zeusszal, esetleg Dionüszosszal, hogy Arisztotelész volt a házitanítója, hogy az anyakönyv szerinti papája, II. Philipposz elleni, napirend előtti ellenzéki felszólalásokat filippikáknak hívták, hogy Trójában megkoszorúzta Akhilleusz sírját (bezzeg Schliemannak mennyit kellett keresnie!). Azt is tudtam, hogy Gordiuszban elvágott egy összecsomózott madzagot, hogy az elfoglalt városokat mániákusan Alexandriának nevezte el (közülük az egyiket később sikerült visszaüzbégesíteni Szamarkandra), és végül, hogy maláriában halt meg, de lehet, hogy a kórházban összecserélték egy másik beteggel.

Stone azonban egy újabb - legalább is számomra új -, coming out elemmel egészítette ki az egyébként is izgalmas életpályát: Nagy Sándor meleg volt. Ez persze a háromórás képeskönyvnek csak egy mellékszála, de talán mondanom sem kell, hogy ettől az egész film erről szól. Ennek ellenére a mozit 12 éven aluliak - szülői felügyelet mellett - nyugodtan megnézhetik, mert Stone nem merült el az anatómiai részletekbe, bár a hollywoodi pletykák arról szólnak, hogy a Warner fivérek (!) egy fiús ágyjelenetet mégis kivágattak a filmből.

Így aztán a sex-actionra éhes nézőknek meg kell elégedniük azzal, hogy a világhódító köcsög családon belüli erőszakot követ el az újdonsült felesége sérelmére. Alex ugyanis néha átáll a barikád másik oldalára. (Fábry Sándor szíves közlése alapján.)

Maradandó színészi alakításokban a film nem bővelkedik, viszont a többezernyi statiszta olyan remek, mintha Somáék egyenként válogatták volna őket.

A nemi és némi identitászavarral küzdő Nagy Sándort domborító főszereplő, Colin Farrell akkor a legjobb, amikor gyermekkorában egy bájos szőke fiúcska alakítja őt. A világtörténelem talán legizgalmasabb alakjáról készített forgatókönyv oly unalmas, hogy kénytelenek voltak az anyukáját, Olympiaszt (Angelina Jolie) kulcsfigurává valorizálni, aki egyébként azt demonstrálja, hogy már az ókori görögök is ismerték a szájvastagító plasztikai műtétet. Elmélázva a művésznő ajkain, az embernek olyan erotikus képzetei támadnak, amelyek ebben a cselekményi környezetben különösen antagonisztikusak. Csak azzal vigasztalhattam magamat, hogy civilben a mama és fia között oly csekély a korkülönbség, hogy a forgatási szünetekben talán félrevonultak egy kicsit Ödipuszozni.

Említhető még az öreg profi, Anthony Hopkins, aki - egy gázsiért - nemcsak a későbbi alexandriai Ptolemaiosz fáraó szerepét játssza el, hanem ő a film narrátora is. (Bár az egyik fiatal, de tehetséges kollégám szerint egy filmbéli narráció a dramaturgiai impotencia kétségtelen jele.)

Jó még a film sminkese is, aki azzal lepett meg bennünket, hogy II. Philipposzt félszeműre vette. Pontosabban egyszeműre. Ez olyan jól sikerült, hogy a maradék masztixból egy másik alvezért is jumurdzsákosra sminkelt.

A csatajelenetek igen látványosak, ebben Stone-nak nagy gyakorlata van, hiszen három filmet is csinált Vietnamról. Egyes jeleneteket a West Point-i katonai akadémián is felhasználhatnak oktatófilmként, mert azok hadtörténetileg is igen hűek. Működés közben láthatjuk a kor csodafegyverét, a híres falanxot, amely körkörös támadásra is alkalmas, de azt is megtudhatjuk, hogy miként küzdhető le egy megerősített páncélzatú indiai harci elefánt vállról indítható makedón lándzsával.

A film zenéjének megalkotásával a viszonylag jó nevű Vangelis próbálkozott, mérsékelt sikerrel. Néha felbukkannak a Paradicsom meghódításának immár kultúrtörténeti taktusai is, de zömében Kleidermanra hajaz. Egyébként görög sorstragédiába illő, hogy Vangelis eddig még csak egyetlen Oscart kapott, azt is 23 évvel ezelőtt a Tűzszekerekért.

Nagy Sándor Amerikában megbukott, a vén Európában azonban tisztes sikert arat. Ezen nincs mit csodálkozni, nekünk ő vagy egy Napoleon mást jelent, mint az újvilágiaknak. Pedig Stone igyekezett. Még áthallásokat is sejtetni engedett. A filmben egy nagyhatalom rohanja le Perzsiát, mert - mint erre többször is rámutattak - „kelet elnyeli az álmokat”, és egyébként is: „a földön csak egy király kell!” És amikor a vásznon feltűnt a kusza szakállú perzsa Dareiosz, már sejtettem, hogy az őt üldöző győzők ebbe a szakállba hamarosan bele fognak túrni.

Görög sztárügyvédek egy csoportja be akarja perelni Stone-t a hadvezér biszexuális ábrázolása miatt. A hellászi ügyvédek érdekérvényesítési képességeire érdemes odafigyelni, hiszen ők akadályozták meg, hogy a film egyes jeleneteit Görögországban forgassák. Még a nemrégiben látott Trójába is beleszóltak, állítólag ők vajazták le, hogy Akhilleusz és Pathroklosz egyértelmű vonzalmait csupán rokoni kapcsolattá silányítsa a forgatókönyv. Pedig a románcról annak idején már Homérosz is beszámolt!

Stone szerint a film Amerikában a szexuális tolerancia hiánya és a vallási fundamentalizmuson alapuló prüdéria miatt bukott meg. Most már csak azt kell megmagyaráznia, hogy nálunk meg miért lett sikeres.