Nem csak fiataloknak

Szóval: mi történt volna akkor, ha amúgy debreceni nagypapája nem megy Szabadkára dolgozni, és nem reked ott?

Jó kérdés... Akkor aligha leszek röplabdázó, és a sportág magyarországi eredményeit ismervén, valószínűleg nem jutok el az Európa-bajnoki címig, a vb-ezüstéremig és naná az olimpiai diadalig. Igaz, előmenetelemben egyéb körülmények is közrejátszottak.

Éspedig?

Magasugróként kezdtem...

Mindjárt gondoltam!

Az atlétika nálunk családi hagyomány: édesapám diszkoszvetőként komoly eredményeket mutatott fel juniorkoráig. Ám klubomnak nyolcvanhétben elfogyott a pénze, úgyhogy nem volt mit tenni, más sportág felé kellett nyitni.

Ez jó: nyitni...

A fogadás a Szabadkai Spartacus röplabdázóinál talált meg: a környékbeli általános iskolákból összeválogatták a legjobbakat, és a zsűrizés olyan jól sikerült, hogy sikercsapatunk lett, mindenekelőtt bronzérmet szereztünk a még nagyjugoszláv juniorbajnokságban. Érdekességképpen említem, hogy a kiválasztó után két hétig Budapesten edzőtáboroztunk.

Jött haza?

Hát, nekem nem kellett bemutatni a fővárost... Társaimnak inkább, ám a tréningek mellett nem volt erőnk mászkálni, ráadásul a klub lánycsapata is velünk volt, vagyis akadt más teendőnk... Mindenesetre később az akkor másodosztályú szabadkai együttesben komoly alapokat kaptam a felnőttek között, majd következett a Vojvodina, amely pályafutásom legmeghatározóbb egyesülete: hogy egyebet ne mondjak, tizenkilenc évesen onnan lettem válogatott.

- Üdvözlet a faluból! Már az olimpiaiból!
(Jobbról a második Mester Gyula)

Ám ez nem történik meg, ha a papa marad Debrecenben... Mit vesztett volna?

Közhely, de a sport maga a csoda: bejárhattam a világot, légiósként megtanultam olaszul, kerestem némi pénzt, és olyan kapcsolatokra tettem szert, amelyeket pályafutásom végén kamatoztathatok. Amúgy az atlétika után elsőre nem is tudtam, mit sportoljak, kézilabdázzak, ússzak vagy vízilabdázzak-e, ugyanis egyik sem tetszett igazán. A póló már csak azért sem, mert nem voltam elég tagbaszakadt.

Mondja ezt a maga kétszázhárom centijével.

Akkor még csak százkilencvenhét voltam...

Pardon!

Magasságomhoz képest viszont csak hetvennyolc kiló; így lett belőlem röplabdázó.

Alig tizenöt évesen!

Nem hétköznapi karrier az enyém, az biztos. Főként, hogy ilyen kései kezdés után kétszázhetvenhétszer szerepelhettem a válogatottban, és ami talán ennél is lényegesebb: a mérkőzések nyolcvan százalékán kezdőként léphettem pályára. A csúcs az a periódus volt, amikor kilencvennyolcban vb-másodikak, egy évre rá Eb-harmadikak lettünk, aztán kétezerben olimpiai aranyig, újabb egy esztendőre rá pedig kontinensbajnoki címig jutottunk.

Utóbbi alkalmával szembetalálkozott az Eb-re csak kvázi véletlenül kijutó magyar együttessel...

Az biztos: ezen a meccsen semmiképpen sem játszhattam rosszul. Csapattársaim nézték, éneklem-e a Himnuszt, már a mienkét, és azt is vizslatták, hogy motivált vagyok-e. Az voltam.

Sohasem származott baja abból, milyen gyökerei vannak?

Nem, sőt! Tréfásan azt is mondhatnám: mivel én voltam az együttesben az egyetlen magyar, úgy vigyáztak rám, mint a hímes tojásra. Egyebekben sincs okom a panaszra: egy tavalyi rendelet nyomán megkapom az olimpiai bajnokoknak járó életjáradékot, amely háromszorosa a szerbiai átlagbérnek; nagyjából ezer eurót utalnak havonta. Aztán adtak diplomata-útlevelet is: ez a kiváltság keveseknek adatik meg, a győztes garnitúrából három szerbnek és egy montenegróinak járt ez a megtiszteltetés. Ugyanakkor két éve megszereztem a magyar útlevelet is.

Nyilván nem volt hosszú az ügyintézés.

Lehetett volna gyorsítani a folyamaton, de én nem sürgettem semmit, így a procedúra két évig tartott.

Meddig?!

Két évig, de rendben volt ez így. Ha átjövök Magyarországra játszani, nyilván korábban is hozzájuthatok az okmányhoz, csak éppenséggel nem volt kedvem mindenféle selejtezőmérkőzésen fellépni.

Na ja, aki az elithez van szokva!

Már említett címeim mellett hat éve én lettem az olasz liga legjobb blokkolója: erre is nagyon büszke vagyok.

Mitől voltak ennyire sikeresek?

A sydneyi játékok előtt az összes világeseménnyel úgy voltunk, hogy csak jussunk be a döntőbe, aztán ez a hozzáállás meg is látszott a finálék eredményein. Ennek nyomán Ausztráliába már úgy mentünk, hogy kizárólag az arany elfogadható, ám amennyire elszántak voltunk, olyannyira rosszul kezdődött a torna. Kikaptunk az olaszoktól és az oroszoktól, de szerencsére összekaptuk magunkat, és az elődöntőben, majd a döntőben ugyanezt a két válogatottat egyaránt három-nullra vertük. Amúgy vezetőink nem gondolták, hogy végig versenyben leszünk: eszükbe sem jutott átíratni a jegyünket. Így fordulhatott elő, hogy az arany megszerzését követően az öltözőből kellett rohannunk a repülőtérre. De Belgrádban sem ünnepeltük túl magunkat: a már említett Milosevics-döntés miatt nem találkozhattunk a szurkolókkal. Azért Újvidéken negyvenezer ember éltetett bennünket, igaz, ebben jelentős szerepe volt annak, hogy a válogatott a Vojvodinára épült, még az edzőt is e csapat adta. Egyébként a legnagyobb fogadtatásban a kilencvenhatos, bronzéremmel zárult atlantai olimpia után részesültünk: ránk, továbbá a velünk együtt hazaérkező, második helyezett kosarasokra ötszázezer ember volt kíváncsi Belgrádban. Na igen, az embargó utáni első nagy sikereknél nem lehetett visszafogni az embereket...

- Akkor most világligát nyerünk, vagy olimpiát?
(Az Újvidéken készült képen játékostársaival
szemben Mester Gyula)

Mit csinál most?

Harmincöt évesen már nincsenek gigantikus terveim, ám még várok egy megfelelő ajánlatot: decemberig szeretnék csapatot találni. Addig is Szabadkán edzem; nekem jó, hogy mozgásban vagyok, nekik pedig jó, hogy akad, aki a tréningjeiket segíti.

A fiatalok csillogó szemmel nézik a Mestert?

Vannak, akik odajönnek hozzám tanácsokért, és ez roppantul jólesik.

Az az érzésem: csak megszületnie volt nehéz.

Ehhez képest lehet, hogy többet is elértem volna, ha nem vagyok lusta.

Lusta?!

Lusta. Ám amikor nagy volt a tét, mindig koncentráltan, jól játszottam.

Ajaj, akkor ön mégsem magyar...

Innen is, onnan is hordozok magamban valamit, jóllehet kilencven százalékban magyar vagyok. A szerbek mentalitása fantasztikus, ami azért is lényeges, mert manapság már minden profi sportoló föl tud emelni kétszáz kilót és hasonlók, de pszichésen nem mindegyik képes a feladat elvégzésére. Olaszországban például gyakran megesett, hogy az edző a videózás után kikérdezett bennünket: az aktuális rivális legjobbja kiélezett helyzetben, a szett vége felé melyik sarkot választja satöbbi. Az évek során csak egyszer feleltem rosszul: azt hiszem, ez sok mindenre választ ad.