Meglátja, mester!

Beszélgetés Jenei Imrével

Amikor edzőként Bajnokcsapatok Európa Kupáját nyert a bukaresti Steauával, azon tűnődött, miként tehetne rá játékosai prémiumára: beszélt hát Ceausescuval. Egyebekben a gyúrótól is megkérdezte, mi a helyzet, az öltözőben pedig óvakodott a közhelyektől: például sosem mondta azt, hogy menjetek ki, és haljatok meg a pályán, ebben az állapotukban ugyanis aligha futballoztak volna tanítványai, márpedig labdarúgónál is fontos a célirányos tevékenység. Az Aradon született, Nagyváradon élő hetvenéves Jenei Imre - a román mellett a magyar válogatott szövetségi kapitánya is volt - jelenleg leginkább tehetségek fölfedezésével foglalkozik, s bár trénerként nem dolgozna már, amolyan szakmai vagy technikai igazgatóként még vállalna munkát kis hazánkban. De a világháború után miért esett le majdnem a cseresznyefáról?

- Ez még az Izlandi meccs előtt készült!

Kilenc dollár?

Annyi, ráadásul nem egy, hanem három napra...

Atyaég!

Na igen, ezért is gondoltam arra, hogy e szerény napidíjon kívül kiharcolok még valamit a játékosoknak, ha már megnyerték a Bajnokcsapatok Európa Kupáját a Barcelonával szemben. Szóval, kapóra jött, hogy a fantasztikus siker nyomán a Real Madrid meghívott bennünket egy nyári négyes tornára, és az útiköltségen, a szálláson és az étkeztetésen felül még negyvenezer dollár fellépti díjat is adna. Szóltam hát Ceausescu fiának, Valentinnak, aki a legmesszebbmenőkig szimpatizált a Steauával, a játékosokkal meg velem, hogy tízezer dollárt csippentsünk le az összegből, és azt adjuk oda azoknak, akiknek a produkciójától tátva maradt egész Európa szája. Valentin Ceausescu pedig abszolúte partner volt, így történt, hogy a tízezerből futballistánként kioszthattam ötszáz-hatszáz dolláros pluszjutalmat, ami akkor, nyolcvanhatban elég jól jöhetett mindenkinek. Ja, és Bukarestbe már csak annyi jutott el, hogy a Real Madrid állja a részvétel teljes költségét, és fizet még harmincezer dollárt...

Mi van, ha Valentin nem partner?

Voltunk olyan viszonyban, hogy ez meg sem fordult a fejemben.

Alapjáraton mit kaptak a sikerek sikeréért?

Húszezer lejt.

Az mennyit ért akkor?

Negyed Daciát, és hat-hétszerese volt egy közepesen kereső román bérének. Ám némi miniszteri és tábornoki nyomásra mindenki átvehetett egy terepjárót is. Persze románt, és olyat, amelyet a katonaságban használtak, úgyhogy első lépcsőben mindet át kellett festeni fehérre. Nem is kaptuk meg azonnal...

Viszont legalább hálát kellett adniuk a pártnak és az államnak, közelebbről is a hatalmas Ceausescunak, hogy hozzásegítette a csapatot a BEK-trófea megszerzéséhez. Tényleg, kik írták ezeket a nagy köszönéseket?

Nem mi... Illetve kilencvenben, már a román válogatott szövetségi kapitányaként publikáltam, pontosabban publikálnom kellett egy cikkfélét, hogy a párt tizennegyedik kongresszusának ajánljuk a dánok elleni győzelmet.

- Mire Duckadam felemelte, a spanyol nézők hazamentek!

És mit mondott Sevillában, mielőtt kifutottak volna a fiúk a BEK-döntőre?

Semmi extrát. Világéletemben amondó voltam, hogy a mérkőzések előtt már nem kell teletömni a játékosok fejét mindenféle szöveggel, főként mert a taktikai és más irányú felkészítésre ott vannak a hétköznapok. Ilyen alkalmakkor rendre pszichológiailag igyekeztem hatni a futballistáimra, és ez különösen igaz volt azon az estén, hiszen esélytelenként, amolyan kelet-európai outsiderként jutottunk el a döntőig, ahol ráadásul a híres, csodás Barcelona várt ránk. Máig itt van előttem, ahogyan az öltözőben beszélek. Hogy ha képességeitek kilencvenhárom-kilencvenöt százalékát kihozzátok magatokból, akkor vereség esetén is elégedetten jöhettek le a pályáról, én pedig csak gratulálhatok nektek. És miért ne futballozhatnátok felszabadultan, közel a tökéleteshez, amikor semmilyen vesztenivalótok nincs? A feleségeiteket, barátnőiteket és a zsebetekben lévő pénzt sem vehetik el tőletek; utóbbit pláne, mert az nincs.

Nulla-nulla, hosszabbítás, majd tizenegyesrúgások...

Nem azért mondom, de már az Anderlecht elleni elődöntő után éreztem, megnyerhetjük a legrangosabb európai klubtornát, ennek megfelelően nem óvatoskodtam, hanem slusszpoén gyanánt azt kértem a labdarúgóimtól, hogy lehetőleg a rendes játékidőben döntsék el a finálét. Másként alakult. A tizenegyes, ugye, annyiban más eset, hogy a legnagyobbak is hibázhatnak, kivált mert kiélezett szituációkban, őrjöngő nézősereg előtt már teljesen másként működik az agy, ennek következtében a láb, és érdekes, hogy a legjobbak nálam sem akarták vállalni a lövést; olyannyira nem, hogy az egyaránt huszonegy esztendős Lacatus és Bálint sétált oda hozzám a párbaj kezdete előtt: Imre bácsi, majd mi... Majd mi, meglátja, berúgjuk, megnyerjük, és mindannyian a csúcson leszünk. És mi történt? Mialatt Duckadam kapus egyedülálló módon kifogott négy barcelonai lövést, nálunk Lacatus és Bálint talált a hálóba...

De miért éppen a Steaua lett a bajnokok bajnoka?

Ritka, amikor olyan közegben dolgozhatsz, amelyben nemcsak a játékosok tehetsége, munkához való viszonya és sikeréhsége adott, hanem a vezetők, az edzők, a gyúrók és az orvosok is hozzátesznek valamit a győzelemhez. Rendkívül kemény munka és erős kohézió volt a BEK-elsőség mögött. Egyébként futballistáimnak mindig is azt tanítottam, adtam át afféle ars poetica gyanánt, hogy a győzelem hozza a győzelmet; úgy fest, ezt valóban szó szerint értették... Olyasmiket viszont sosem mondtam, hogy menj fel, és halj meg a pályán vagy csússzál-másszál az eredményért; nem, az effajta megközelítés teljesen idegen tőlem. Meghalni a pályán? Az jó, de akkor ki futballozik? Csússzál-másszál? Ez is rendben volna, ám sokkal egyszerűbb, ha két lábbal állunk a földön: a tapasztalatok alapján akkor sokkal könnyebb játszani. Arról nem is beszélve, hogy a labda nem fárad el, és nem izzad: éppen ezért jobb, ha nálunk van, miközben az ellenfél fel s alá rohangálva mind idegesebb lesz, és sokkal jobban elfárad, mint mi.

Ha közbevetőleg megengedi: nagyon jól beszél magyarul!

Ó, igazán kedves! Hallott volna harminc évvel ezelőtt, milyen szépen beszéltem...

Csak az nem világos, hogy ha ilyen nagyon jól beszél, miért nem értették meg a magyar játékosok?

- Ha Novák velünk, ki ellenünk?

Értették ők, amit mondok, de...

De?

Túl azon, hogy én is türelmetlen voltam, a hozzáállásukkal voltak problémák, ráadásul gyermekkorukban nem szokták meg a komoly munkát. Szomorúan teszem hozzá: a magyar futball javarészt most is hasonló problémákkal küzd. Amit akkor, a kilencvenes évek elején akartam tanítani nekik, a rövidpasszos, gyors játékot, azt néhány magyar csapat most kezdi játszani.

Lakat T. Károly, aki még a sportnapilapnál követte végig az ön szövetségi kapitányi munkáját, korábban azt mondta nekünk, hogy akkor szűnt meg nála Jenei a magyar válogatott edzőjének lenni, amikor egy külföldi tétmérkőzés előtt Hegyi Ivánnal együtt leültette a szállodában: na, mit gondoltok, hogyan álljon fel a válogatott?

Nem úgy van az! Nem úgy van az!

Túlzás, hogy tippet kért tőlük?

Sőt! Nemcsak Karcsi és Iván véleményére voltam kíváncsi, hanem mindenkiére, és nemcsak a magyar válogatott szövetségi kapitányaként, hanem bárhol, bármilyen edzőként! Én még a gyúróktól is megkérdeztem, na, hogy’ érzitek az izmokból, tudniillik egy-egy szituációban annak keménységéből vagy lazaságából sokatmondó információkat kaphatunk. Más kérdés, hogy akármennyien mondták is el a véleményüket, természetesen mindig én döntöttem. Olyan nem volt, hogy, mondjuk, a tulajdonos azt mondta volna, rakd be ezt vagy azt a játékost. Mondhatta volna, de akkor azonnal távozok.

Ilyen helyzetben már nem is lesz?

Ha arra gondol: nem, edzőként már nem szeretnék dolgozni, viszont a szakmai vagy a technikai igazgatói poszt a kedvemre való lenne. Egyébként nekem a legmeglepőbb, amikor Debrecenbe át-átruccanva megállítanak az utcán: jöjjön már Magyarországra dolgozni, Jenei úr!

Addig is: marad a kicsiknél?

A Gillette-tel négyéves, futó szerződésem van: két kollégámmal ifjú játékosokat választunk ki. Ezerkétszáz-ezernégyszáz gyermek megy el a szemünk előtt, és abból, szűrőkön át, tizenötöt juttatunk el korábbi játékosom, Gheorghe Popescu futballakadémiájára. Egyébként azért is élvezem ezt a munkát, mert anno kimaradt az életemből az ifjak trenírozása: miután játékosként hazatértem törökországi légióskodásomból, csak fél évig edzősködtem az utánpótlásnál, utána már a Steaua első csapatánál dolgoztam. Ebben persze a klubnál szerepe volt a hozzám hasonlóan romániai magyar Kovács Istvánnak, az Ajaxszal két BEK-győzelemig jutó edzőnek is. Karrieremet amúgy magyar feleségem, aki még nálam is jobban beszél magyarul, szintén látta előre; azt követően, hogy hatvannyolcban, a román tőrcsapattal világbajnok lett, és velem együtt elvégezte a bukaresti TF-et, azt mondta: két, állandóan nagy feszültség alatt lévő edző sok lesz egy családban, így nem marad más hátra, ő inkább háttérbe húzódik, enyém a pálya. Nem eltalálta?!

Ifi- és felnőtt válogatottság, majd három bajnoki cím a bukaresti topcsapattal, légióskodás, gyors edzői előmenetel, BEK-győzelem: a legsikeresebb magyarok egyike Romániában. Nem bántották származása miatt?

Általában a sikerembereket sehol sem veszik elő, miként a sikertelenség sem ország vagy származás függvénye. Nyilván voltam én Magyarországon büdös oláh is... Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, de alapvetően nekem Románia színeiben kellett helytállnom, Romániáért dolgoztam.

Mi az ön története?

Aradon születtem, szüleim is magyarok; két-három évesen a mai Szlovákia területén található Losoncon telepedtünk le, mivel édesapám nem akart román katona lenni. Aztán magyar katonaként vonult a háborúba, amelynek végén nem jött vissza. Édesanyámmal egy év múlva hazamentünk Aradra, és jó két esztendő múlva éppen ott ülök egy cseresznyefán, amikor beállít valaki. Nem ismertem, nem is értettem, idegen mit akar itt...

Egek!

Igen, kisvártatva majdnem leestem föntről, amikor a család összeszaladt, és az ismeretlen úrról kiderült: nem más, mint az én fogságból hazatérő édesapám...