Hogyan veszítettük el a harmincéves háborút?

Kéri László

2007. 05. 23. · Hócipő 2007/11

A bővítési folyamatok végére meglehetősen elbizonytalanodott brüsszeli vezérkar úgy érezte, hogy vadonatúj kezdeményezésekkel kellene megmozgatniuk a kifáradó kontinens lakóinak fantáziáját. A nagyra nőtt Unió sokszínű népei között mindinkább veszni látszó közös európai tudatot különféle játékos pályázatok segítségével próbálták meg újra életre kelteni. Korábban nem is sejtett nagyságrendű összegekkel hirdették meg - jó példaként - a 2018-as év megünneplését, ekkor kellene ugyanis emlékeznünk a harmincéves háború kitörésének négyszázadik, valamint az első világháború befejeződésének századik évfordulójára. Mind a két esemény tragikus mélységekkel vésődött be Európa népeinek közös emlékezetébe, s egyáltalán nem tűnt alaptalan várakozásnak, hogy e két gyászos évforduló tükrében a jelen erőfeszítései kifejezetten pozitív megítélést kaphatnának. Az eredeti kiírás szerint a pályázaton győztes országban a harminc évet egy hónapba sűrítve, minden napra egy-egy év érdekes, látványos eseményeivel jelenítenék meg az egykori borzalmakat. Európa turistái pedig boldog, önfeledt örömmel élhetnék át újra és újra annak örömét, hogy milyen messzire is kerültünk a korabeli vérontások szörnyűséges következményeitől.

Némi meglepetésre kapva kapott e lehetőségen féltucatnyi nép, és páratlan kampányküzdelem vette kezdetét annak érdekében, hogy melyikük legyen majd a szerencsés háborúrendező ország. Az alaposabb történelmi ismeretekkel rendelkezőket ugyan elgondolkodtatta az a tény, hogy főleg olyan népek lelkesedtek, amelyek újabb kori történelme mindenekelőtt katonai kudarcok, vesztes háborúk végtelen sorozatából állt, de abban lehetett bízni, hogy az utólagos játékos feloldás gyógyírt hozhat e kudarcok fájdalmaira is.

A magyarok elsők között jelentkeztek a rendezésre, nagyszerű makettek, térképek, csataterek tömegét vitték magukkal Európa fővárosaiba, a prezentációs versenyekre. Nemcsak a politikai erők fantáziája lódult meg, hanem meglepő lakossági aktivitással ötletek, megoldások ezreivel jelentkeztek az addig kevéssé ismert helyi és egyéb civil szervezetek is. A döntés heteihez közeledve szabályos nemzeti üggyé nemesedett az egykori harminc év újrajátszásának igézete. (Több ezer gazda ajánlotta fel például a földjeit csatamezőnek, s a várható pusztítás biztos garanciájaként egy-egy még élő, ám sajnálatosan illegalitásba szorult kisgazda szakértő folyamatos segédkezését.) A kivételes nemzetközi megmutatkozási lehetőség olyannyira elborította mindenki ítélőképességét, hogy minden létező aktuális feladatot csakis eme összefüggések közepette voltak képesek megfogalmazni. A néhány hónappal korábban még az egészségügyi reformért küzdők például nem győzték bizonygatni, hogy jelen körülményeink között akár heteken belül is képesek lennének előállítani a XVII. századi nagy pestisjárványokat, súlyos pusztulásokat, s ha kell, akkor egész országrészek elnéptelenedését. Az oktatás jelene miatt aggódók pillanatokon belül bebizonyították, hogy nem jelentene leküzdhetetlen akadályokat számukra a négyszáz évvel ezelőtti analfabétizmus méreteinek korhű reprodukálása. Az ország politikai elitjének elsöprő többségét kitevő két nagy párt vezérkara naponta szerette volna bemutatni, hogy bármikor, bármely pillanatban képesek lennének a harmincéves háború egyik leghíresebb kezdeti epizódjának, az ún. prágai defenesztrációnak a megismétlésére. Ha szükséges, akkor akár reggeltől estig folyamatosan és sikeresen dobálják ki egymás vezető kádereit a Parlament ablakaiból - egyenest a Dunába.

Páratlan kreativitási hullám vonult le az országon, mindenki rettenetesen igyekezett hozzátenni a maga külön segítségét a nemzeti Ügy leendő sikeréhez. A főpolgármester például felajánlotta, hogy a régóta nagy-nagy műgonddal tervezett négyes metró egy szakasza összeköthetné a Nabucco és a Kék Áramlat vezetékeket, termékeny kiutat mutatva ezáltal arra, hogyan lehet egy esteleges háborút még időben megelőzni. Sőt már a megkötendő békeszerződés helyszínét és dokumentumait is bemutatta a sajtónak. (Jellemző a kor viszonyaira, hogy ezt a javaslatot is komolyan vették, hiszen ez az ötlet sem volt kevésbé megalapozatlan, mint maga a projekt addigi előtörténete.)

A végkifejlet idején már a hazai közélet valamennyi szerencsejátékosa, jól ismert kalandora, kipróbált szélhámosa ott sürgött a nagy sikerrel biztató pályázat nemzetközi elfogadtatása körül. Jó néhányuknak még arra sem volt türelmük, hogy megvárják a végső brüsszeli döntést, az eredmény kihirdetése előtt három nappal Budapest legnagyobb szállodájában nagyszabású ünnepi partit tartottak, ahol egymást tüntették ki, és egymásnak különféle tábornoki kinevezéseket adtak át. Kölcsönösen elismerték egymásnak, hogy ki, hol, melyik csatát nyerte meg, a legmerészebbek pedig felvásárolták Münster és Osnabrück főtereit később felállítandó szobraik méltó helyszínéül.

Sajnos a hazai önünneplés ereje elhomályosította annak megfelelő érzékelését, hogy néhány versenytárs országban még a mieinkhez képest is dörzsöltebb, rutinosabb, s főként - tehetősebb projektgazda sokkal hatékonyabb kampányt, sikeresebb lobbizást volt képes végigvinni. A lengyelek és az ukránok pl. joggal hivatkoztak arra, hogy a XVII. század második felében náluk éppen a harmincéves háború befejezése után kezdődtek el azok a harcok, hatalmas pusztítással járó küzdelmek, amelyek következményeit máig sem heverték ki. Ezért senki nem lehet alkalmasabb náluk arra, hogy megidézzék e kor hangulatát és kudarcait. A nyugatiaknak meg végső soron mindegy volt, mert nekik csak az volt fontos, hogy legalább utólag átpasszolhassák e háború kudarcának későbbi következményeit a kontinens keleti felére. Úgy, ahogyan a következő évszázadokban ezt rendre meg is tették. A sikeren felbuzdulva egy hónap múlva még az eurovíziós dalfesztivált is áthárították Európa keleti felére, ezzel téve teljessé e népek amúgy is sanyarú újkori kudarctörténeteit.

A számunkra sikertelen eredményhirdetés után egy-két hétig folyt a szokásos bűnbakkeresés, de csak addig, amíg meg nem kaptuk Brüsszelből a következő biztató ajánlatot. A zsűri - mintegy vigaszként - felajánlotta 2026 méltó keretek közötti megünneplését. S ha a magyarok sikeresen megbirkóznának a mohácsi vész félezer éves évfordulójával (és 1956 70. évfordulóján is képesek lennének békésen emlékezni), akkor jutalmul mi kaphatnánk feladatul a törökök uniós csatlakozásának lebonyolítását is.

Kéri László
legolvasottabb cikkei

Kéri László
legfrissebb cikkei

Kéri László összes cikke

HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2024/9 • IV. 24. – V. 8.

Para-Kovács Imre: senki sem akarja Orbánt elhallgattatni, csak ha lehet inkább beszéljen olyan türk tudatú országokban, ahol szívesen látják őt és retardált barátait Váncsa István: Az Unió úgy döntött, hogy most már aztán tényleg az asztalra csap, és a négypárti többség neki is látott egy újabb határozattervezet megfogalmazásának Smuzewitz Ilona: a létezés a Fidesz által lehetséges, a Fidesz nélkül a farkasok együtt legelnének a bárányokkal, de a Fidesz meghozta a szabadságot és a magántőkealapokat Farkasházy Tivadar hiányolja Magyar Péter 12 pontjából az „örök élet +20 évet” Havas Henrik elfogta Varga Judit „Te mocskos áruló, kedves Péter” kezdetű levelét Kéri László: Forgatókönyv lejáratáshoz Dési János őrült rohangálást látott a Karmelitában, amikor kiderült, mégsem lesz meg az ajándékba odaígért áruházlánc Verebes István újabb Örkényiádái A Heti Kamu megtudta: Orbán annyira megirigyelte az influenszerek Deák téri pénzszórását, hogy saját kezűleg fog krumplit szórni a Karmelita erkélyéről

GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.