Többnyire első László

Beszélgetés Cseh Lászlóval

Cseh László e pillanatban a festői dél-afrikai városban, Durbanben tartózkodik. És nyilván nagyon jó is neki ott abban az egy-két órában, amikor éppen nem edzéssel tölti az idejét... A huszonegy éves világ- és Európa-bajnok, olimpiai bronzérmes fiatalember az úszóválogatott tagjaival a márciusi melbourne-i vb-re készül, egyebekben pedig nappali tagozatos tanuló a Műszaki Egyetemen, hogy azért csöpp szabadideje is alig legyen. S ha netán akad is némi pauza a megannyi teendő között, akkor pedig jön a zsurnaliszta, hogy föltegye briliáns kérdéseit. Ehhez viszont egyeztetnie illik a hasonló nevű édesapával, aki nemcsak a fiát és annak feszített programját ismeri, hanem az úszást is, tudniillik - nem találják ki - válogatott úszó volt, mi több, nyert ifi Eb-t, felnőttként pedig 1973-ban vb-n, 1974-ben Eb-n lett ötödik 100 méter háton. Elég az hozzá, hogy a január végén záruló, háromhetes afrikai túra előtt - idősebb Cseh lélekjelenlétének köszönhetően - útban Ferihegy felé beszélgettem az utolsó pillanatokban is az ügyeit intéző klasszissal, és mivel jó volt a vonal, nem azt kérdeztem elsőre, hogy Laci, te, hallod-e? (Ezer bocsánat.) Hanem azt:

Lehetne-e önnél alkudni?

Alkudni?!

Arra a halászteleki zöldségesüzletre gondoltam, amelyet apja vezet. Ha már az úszás is öröklődött...

Ez utóbbi stimmel, ám a bolt kapcsán van némi korrigálnivaló: családi vállalkozásról van szó, tehát természetesen édesapám is tevékenyen benne van, ám édesanyám a vezetője.

Pardon!

Semmiség! De hogy az alapkérdésre is válaszoljak: nálam nem lehetne alkudni, mert a legalacsonyabb árakon dolgozunk, és az alatt már ráfizetéses lenne az üzlet.

Ilyenkor kell a világverő gyereket a pulthoz vezényelni, hadd nőjön a forgalom!

Annyiban nem jár messze az igazságtól, hogy fiatalabb koromban rengeteget dolgoztam a boltban. Szinte mindent csináltam, ami az üzleti tevékenységhez tartozik: beszerzés, rakodás, cipelés, üres üvegek összegyűjtése, hogy csak néhányat említsek... Mindössze egyetlen dologból nem vettem ki a részem: hogy miből mennyi kell, azt rendszeresen édesanyám intézte és intézi most is.

Rakodás, cipelés: ha azt mondja, még jól is esett...

Túl azon, hogy természetesnek tartottam: szerintem bármelyik kamaszra ráfér az effajta munka. De hogy nem ront rajta, az biztos.

Aztán hogy áll az analízissel?

Köszönöm, végre sikerült a vizsgám!

Kemény volt?

Kemény-e? Itt még a kettesért is meg kell küzdeni.

Mondana egy kérdést?

Ilyesmik voltak, mint hogy a hengerkoordináták és...

Jaj, inkább mégse! De legalább érdekli is?

Bár az analízis nem annyira érdekes, a rengeteg gyakorlás következtében már kevésbé gondolkodom, úgymond, mechanikusan a tárgyról, sőt! Így jár az ember, ha jobban beleássa magát egy témába, szóval, ha korrepetálni kell belőle...

Analizálhatunk még?

Mégis csak meséljek a hengerkoordinátákról?

Ne...! Hanem inkább a karrierjéről: ha elemeznénk az eddigieket, elégedettnek mondaná magát?

Nem, mert még rengeteg cél, feladat van előttem.

Ahhoz képest, hogy a négyszáz méter vegyesen világbajnok, továbbá nagymedencében négyszeres, rövid pályán hatszoros kontinenselső, csúcstartó, lehetne megengedőbb is!

Akkor készítenék számvetést, ha már befejeztem, így most csak annyit mondanék, hogy eddig alakulhatott volna jobban és nyilván rosszabbul is. Tökéletes karrier nincs, ellenben kisebb buktatók minden pályafutásban előfordulnak: utóbbiakról magam is tudnék mesélni.

Az athéni olimpia előtt egy ártatlan edzőtábori séta során lábközépcsonttörést szenvedett...

Például.

És?

Nincs semmi és: a sors így rendelte, egy lehetőség odaveszett.

Egy ország aggódott Lacikáért, aki végül felépült, és bronzérmes lett. Ha... Akkor előrébb végez?

Maradjunk annyiban, hogy feltehetően jobban ment volna.

Még pótolhatja.

Élete legfontosabb versenye következik szűk két éven belül: a melbourne-i vb és jövőre a pekingi olimpia...

... Bocsánat, bocsánat! Ki ne hagyja a debreceni rövidpályás Eb-t, ugyanis annál fantasztikusabb érzés aligha van, amikor az ember fergeteges hangulatú légkörben, hazai pályán versenyez.

Hú, de jó PR-szakember és Magyarország-menedzser lenne magából!

Egyelőre maradnék az úszásnál... De ennél csodálatosabb tényleg nincs!

Na jó, ha ezt egy olyan ember mondja, aki aktív szereplője volt a nyári, valóban varázslatos hangulatú margitszigeti Eb-nek, akkor rendben.

Tényleg nem közhely, hogy ilyen körülmények közepette úszni, ráadásul nyerni, óriási élmény. Az volt az érzésem, hogy ha kétszer akkora lelátókat építettek volna, akkor kétszer annyian nézik végig a küzdelmeket. Itthon félévente kellene rendezni világversenyeket!

Mondja ezt azok után, hogy az Eb majdnem elmaradt egy lényegtelen kellék, az uszoda hiánya miatt?

De ha már elkészült, akkor mi az akadálya?

Ez igaz. Amúgy önt nem stresszelte, hogy hol valami zöldszervezet láncolta magát a kivágandó fákhoz, hol kötbérekről és unatkozó munkásokról szóltak a hírek?

Bennünket végig azzal nyugtatgattak, hogy a rajtra elkészül a Hajós, még ha azt kétszer annyi munkásnak kell is befejeznie. Ami pedig a fákat illeti, az odáig rendben van, hogy védjük azokat és hasonlók, de amikor egy szigeti vihar kicsavart néhányat, és kis híján embereket csapott agyon, akkor hol voltak az aggódók?

Talán teniszeztek a környéken. Viszont onnan indultunk ki, hogy Melbourne és Peking, illetve elnézést, Melbourne, Debrecen és Peking. Várhatjuk az aranyesőt?

Egyelőre maradjunk a márciusi világbajnokságnál: pillanatnyilag nem helyezésekben és rekordokban gondolkodom, hanem szimplán abban, hogy kihozom magamból a maximumot.

Történt valami?

Ezúttal nem szeretném a győzelem kényszerét, terhét a saját nyakamba venni. Odaállok, kihozom magamból a maximumot, aztán a nagytábláról kiderül, hogy a produkció mire volt elég. Most nem akarok úgy rajthoz állni, mint, mondjuk, a múlt évi rövidpályás Eb-n, ahol azt mondtam magamnak, hogy most itt muszáj így meg úgy nyerned, és ha nem így lesz, akkor... Aztán tényleg nem nyertem meg a négyszáz vegyest.

Ez a hozzáállás nem csaphat motiválatlanságba?

Valamiféle belső átrendeződést feltétlenül hoz, de motiválatlanságot azért nem. Különben is: akárhogyan készül egy versenyre az ember, ha elindul, nem az jár a fejében, hogy jaj de jó lenne negyediknek lenni. Nem. Mindenki győzni akar. Debrecenben is, Pekingben is...

Mondok egy nevet Amerikából: Michael Phelps.

Fantasztikus úszó, szeretném legyőzni.

Még nem sikerült.

Ezért is szeretném legyőzni.

A rangadó valószínűleg a pekingi olimpián lesz.

Azért ne szaladjunk ennyire előre: pillanatnyilag a Ferihegyi repülőtér felé tartok.

Apropó, ki vezet?

Apu.

Megszokhatta már...

Valóban: ha két éve nem szerzem meg a jogosítványt, talán még mindig ő fuvaroz.

Milyen vezető?

Kiváló. Bármikor elszundíthattam a kocsiban, nem kellett arra riadnom, hogy úristen, ez csak egy hajszálon múlt. Megfontoltan vezet, engem pedig úgy szállít, mint gondos édesapa a fiát.

És a gyerek milyen pilóta?

Én a koromból adódóan kicsit tempósabban megyek, ugyanakkor a továbbiakat illetően nem szeretném fényezni magam...

Milyen érzés borongós, hideg reggeleken úgy autóba ülni Halászteleken, hogy tudja, ahová megy, ott még meg is kínozzák?

Szerencsére egyáltalán nem drámai. Vezetés közben elsősorban azon jár az agyam, hogy szépen, időben odaérjek; hogy ne csak beessek az uszodába, hanem maradjon időm az edzés előtt. Aztán lehet tűnődni azon, hogy atyaég, most mi vár rám.

Milyen gyakoriak a holtpontok, amikor úgy érzi, na, most már itt tényleg kész, vége?

Elég gyakoriak. És akkor jön az edző, aki azt mondja, hogy igenis van tovább...

Esetleg néhány pofon?

Fiatalabb koromban előfordult, hogy meglegyintettek, és mondhatom, rám is fért.

Őszinte vallomás!

Nem azt mondom, hogy ütni-verni kell egy gyereket, de vannak szituációk, amikor más eszköz nincs a merre, hány óra szemléltetésére. A magam részéről csak tanultam ezekből az esetekből, és sajnálattal állapítom meg, hogy manapság ez egyre kevésbé van így.

Túl liberálisak az úszóedzők?

Nemcsak ők. Lassan már sehol, semmit nem lehet csinálni, egy tanár az iskolában szinte meg sem szólalhat, a tanulók kapásból azzal jönnek, hogy nekem jogom van ehhez meg ahhoz. A jó értelemben vett szigor igenis nélkülözhetetlen; ha egy edzés kicsúszik a tréner kezéből, akkor az már nem lehet jó edzés, miközben a tanítvány azt gondolhatja, hogy az a helyes, amikor nem mondják meg neki, mit csináljon.

Édesapja szokott adni tanácsokat?

Hogyne.

Mesél a régmúltról?

Természetesen. Én ugyan őt nem láttam úszni, de olvastam a korabeli cikkeket, hallgattam az anekdotákat a miliőről, a versenyekről.

És legalább igyekszik zordnak mutatkozni?

Igen, időnként próbál szigorúbbnak látszani, de ahogy közeleg egy-egy verseny rajtja, úgy gyengül el.

A Himnusznál meg biztos sír.

Azt nem látom, mert fenn vagyok a dobogón, mindenesetre hallottam már ilyesmiről...

Aztán?

A komolyabb versenyeken elért győzelmek után elmondja, hogy nagyon jól úsztam, megöleljük egymást, és sokáig csönd van...

Nem kérdezem, miért éppen az úszás.

Pedig próbálkoztam kosárral, futballal és még sok mindennel. Ellenben egészen kicsi koromtól kezdve imádtam a vizet: tökéletesen mindegy volt, hogy az lavórban, kádban vagy a Balatonban van, én már röpültem is bele. Nyilván az eleve elrendelés.

Úszás, egyetem: belefér egyáltalán bármi más is az életébe?

Egy kicsivel több pihenés mindig beleférne...

Viszont Dél-Afrikában szinte csak az úszással kell foglalkoznia!

Látatlanban mondom: néhány edzés alatt azt kívánom majd, bárcsak inkább analízisvizsgán lennék!

---

Édes kisfiam...

Idősebb Cseh Lászlót nem kell kétszer kérni, hogy meséljen a fiáról; igazából egyszer sem...

Szemelvények:

„Én aztán nem akartam, hogy úszó legyen, de hát nem lehetett kiszedni a vízből. Fürdetésnél gyakorta négyszer, ötször kellett újramelegíteni a vizet, és akkor a habban úszó plafonról még egy szót sem szóltam. Azért a fiam könyörületes is bírt lenni. Egyszer az apósom már kocsonyaként reszketett a Balatonban, mire Laci megszánta: Papa, menjünk ki, mert látom, hogy már nagyon fázol! Ezt a mondatot azóta emlegeti a család... Sohasem kellett fegyelmeznem, egyrészt mert tisztelettudó gyerekként viselkedett, másrészt mert nálunk minden lehetőség adott a fölös energiák levezetésére. Labda, bicikli... Erről jut eszembe: tíz-tizenkét éves lehetett, amikor egy fordulónál elképesztő nagyot bukott a bringájával. Látta, hogy mi láttuk, ezért meg sem nyikkant, aztán sok évvel később, amikor Berkes doktor térdműtétet végzett rajta a Sportkórházban, kivette belőle azt a porcdarabot is, amely még akkor tört le... Hogy rólam is beszéljünk? Nem kell rólam beszélni, itt van Laci, aki nálam tehetségesebb, céltudatosabb, fegyelmezettebb, és korszerűbb edzésmunkát végezhet. Önállóságra neveltük, és mindig tudta is, mit akar. Iskolát is úgy választott, hogy az szemben legyen az uszodával... Most éli a huszonegy évesek mindennapi életét, és bár nem szólunk bele semmibe, nem is mindenben értünk egyet vele... De ez így van rendjén. Mit szeretnék? Laci legyen elégedett, és felnőttként is állja meg a helyét. A többi másodlagos.”