Andi, Andi, Andi...

Beszélgetés Temesvári Andreával

Három gyermek után úgy néz ki, hogy nagyítóval sem találnánk rajta dekányi pluszt, továbbá fotós kollégám így ámuldozott az interjú alatti, megannyi telefonhívás miatt tartott röpke szünetek egyikében: „Hogy’ lehet az, hogy negyvenévesen egy ránc sincs rajta?” Kisvártatva mondtuk is Temesvári Andreának, hogy vonatkozó bókjainkkal és gratulációinkkal külön kiadványt tölthetnénk meg; a címzett köszönte szépen, majd gyorsan összefoglalta a lényeget: élete kerek, mert önfeledt családanyasága mellett a munkája a hobbija. Ráadásul jövőre, esetleg azt követően Wimbledonban... Jaj, de előreszaladtunk, ezt inkább később, hogy addig is legyen miért izgulni.

Hogy tetszett Navratilovának a Hortobágy?

Nem látott belőle semmit.

Nem autóval mentek a debreceni gálára?

Azzal mentünk, csakhogy a külvilágból szinte nem érzékeltünk semmit: végigbeszéltük az utat.

Jézusom, vezetés közben!?

Szerencsére azzal nem kellett törődnünk: profi sofőr szállított bennünket Debrecenbe. Megjegyzem, feltehetően akkor sincs semmi, ha én ülök a kormánynál, ugyanis egyrészt meglehetős rutinom van a vezetésben, másrészt több férfi is megdicsérte már a stílusomat. Tizenhat évesen szereztem meg a jogsit Amerikában, és bár imádok vezetni, szeretem a tempót, a biztonságra nagyon ügyelek. Főként, hogy mögöttem olykor hárman is ülnek...

Mindenesetre még jó, hogy nem egy héttel később rendezték a gálát!

Ezt hogy’ érti?

Hát úgy, hogy akkor már végig sztrádán hajtathattak volna Debrecenig, és kevesebb idő marad a beszélgetésre a drága Navratilovával.

Márpedig volt miről diskurálni, az biztos!

Hallgatom!

Például Martina jól leszúrt engem, hogy annak idején, amikor először visszatért, miért nem vettük föl a kapcsolatot: összeállhattunk volna újra. De talán majd most...

Hoppá, megint egy big come back?

Beszélgettünk róla, hogy Wimbledonban ismét felléphetne a Martina Navratilova, Temesvári Andrea páros a harmincöt év felettiek versenyében, ám egyelőre maradjunk ennyiben. Arról viszont órákig tudnék mesélni, milyen elragadóan viselkedett Martina a teniszakadémiám avatásán.

Megint csupa fül vagyok!

Szinte meg sem kellett kérnem rá, hogy egy nappal Debrecen előtt eljöjjön közénk; felhívtam telefonon, mondtam neki, hogy te, Martina, egy nappal korábban speciel volna itt a Sportmax Szabadidőközpont... Be sem fejeztem a mondatot, már kérdezte is, mintha csak a gondolataimban olvasott volna: mi lenne, ha odajönnék és megnyitnám? És akkor ehhez tudni kell azt is, hogy Martina az én egyetlen telefonhívásomra lemondott két konkrét programot is. Továbbá azt sem hallgathatom el, hogy amikor meglátta a központot, azzal fordult felém: Andrea, én most roppant irigy vagyok!

A gyermekek tudták, ki az a szőke, szemüveges néni?

Ebben nem vagyok biztos, ellenben abban igen, hogy elképesztően jól érezték magukat vele. A szülőknek is nagyon tetszett, ahogyan foglalkozott a kicsikkel, és ha máshogy nem, otthon biztos elmesélték a csemetéjüknek: az a néni, aki veletek ütögetett, a világtenisz legnagyobb alakjainak egyike!

És az Andi nénivel nyolcvanhatban megnyerte a Roland Garros páros versenyét...

Kérdezte is egy újságíró a sajtótájékoztatón Martinától, hogy miért éppen engem választott akkor, amikor addigi partnere, Pam Shriver megsérült. Azt válaszolta: azért, mert tudta, hogy velem nyer majd. És itt nem csupán arról van szó, hogy korábbi, egyesbeli rivalizálásaink nyomán jobbnak látta, ha vele vagyok, és nem ellene. Hanem arról is, hogy bennem nem volt meg az a fajta görcs, amely lebénított már nem egy, előkelően kvalifikált versenyzőt a sztár oldalán.

Miután ez már szinte idilli, kénytelen vagyok megkérdezni: azért ordibáltak néha? Hülye magyar, hülye csehszlovák-amerikai, ilyenek?

Soha.

Ne már!

Pedig tényleg nem! És ennek a legfőbb oka az volt, hogy tudtam, miként kell vele megtalálni a hangot. Martinával nem könnyű... Nem szereti, ha túlságosan közel kerülnek hozzá, ha tiszteletlenek vele szemben, ha nyomulnak a közelében... Én mindig tisztelettel viseltettem iránta, az edzői utasításokat pedig pontosan betartottam; tudtam, mit szabad és mit nem, hol a határ. Ugyanakkor a „könnyű volt versenyt nyerni Navratilova oldalán” tartalmú gondolatok elkerülése végett tisztázzuk, hogy egyéniben a Top tízbe, párosban a Top húszba tartoztam a világranglistán: valamit én is tudtam ebből a játékból...

Más lenne, ha ma nyerne Roland Garrost?

Nem akarok panaszkodni, de tény: sokkal nagyobb publicitást kapnánk ahhoz képest, mint amilyet húsz éve kaptunk. Az, hogy hetedik is voltam a világranglistán, Italian Opent, Indianapolist és Grand Slam-tornát nyertem, nem úgy jött át, ahogyan igazából át kellett volna jönnie. Félreértés ne legyen: nem panaszkodom, a tények oldaláról közelítem meg a választ.

Ha ma győzne Párizsban, meghívnák a Szombat esti lázba?

Általánosságban mondom: a mai sztárság... Szóval, ma olyan embereket is sztárrá csinálnak, akik semmit nem tettek le az asztalra, és nem öregbítik a magyarság, Magyarország hírnevét. Ezek az emberek nem érdemlik meg, hogy sztárok legyenek, miközben számos kitűnő elméről, legyen az sportoló vagy művész, bárki, egy hangot sem hallani. Azért híresek, mert levetkőznek, netán azért, mert bemennek egy házba és csúnyán beszélnek... Én kérek elnézést az intellektuális nézőktől.

Rendkívül racionálisan elemez. Ez tényleg így van, vagy csak uralkodik magán?

Ez tényleg így van.

Ha már a racionalitás: juthatott volna előrébb is?

Úgy érzem, igen, feltéve, hogy nyolcvanhétben nem megy ki a bokám, rá egy évre pedig nem bajlódok a vállammal. Nyolcvankilenc után is ott voltam még a legjobb harmincban, ám akkor már tudtam, hogy sokkal feljebb jutni nincs reális esélyem. Ám nem panaszkodhatok: Grand Slam-tornát nyerni vagy tizennégy évesen felnőtt magyar bajnoki címet szerezni egyaránt a csoda.

Debrecenben találkozott a jelenlegi világelsővel...

És hihetetlen érzés volt, hogy nem éreztem Justine Henin-Hardenne labdáinak a súlyát. Tőle kaptam a legnagyobb dicséretet is: túl azon, hogy Justine megdicsérte a játékomat, azt is mondta, szeretne ő így kinézni negyvenévesen, három gyermek után.

Egyetértünk!

Köszönöm! Van benne genetika, de természetesen munka is.

Édesapjával, a kitűnő kosaras Ottóval milyen a viszonya?

Most már jó.

Ennyire nem jó, ha valakinek az apja az edzője?

Sok jóval kezdődött, aztán sok konfliktusba torkollt... Érett fejjel persze már másként ítéli meg az ember, de azt ma is úgy látom, hogy tizenhét éves koromig rendben mentek a dolgok, aztán apám kicsit válthatott volna. Az edző irányít, szid, korhol, az apa segítséget, menedéket nyújt: egyszerre ez nem megy. Ha reggel alaposan leszid trénerként, este hogy’ panaszkodjak az ölében ülve, hogy durva az edzőm? Az ilyesmi rossz hangulatot szül, megmérgezi a viszonyt.

Időnként nem beszéltek...

Időnként jó hosszú ideig nem beszéltünk...

Azok a falon lévő, összetört ütők ezeket a periódusokat jelzik?

Jaj, nem!

Hogy’ van most az extrénere?

Nemrégiben ünnepelte a hetvenkettedik születésnapját, és láthatóan jólesett neki, hogy a helyszínen átélhette a debreceni gála fantasztikus hangulatát. Kép is készült róla: ő, Navratilova meg én.

Hát a gyermekeiből mi lesz?

Bármire nyitott vagyok, csak az a lényeg, hogy megtalálják magukat benne. Tímea hatéves, Márk négy és fél, Milán pedig másfél. A két nagyobb tanulgatja a teniszt...

Csak nem akar az edzőjük lenni!?

Az akadémián az én csoportomban játszanak, de most még ez rendben is van: kicsik.

Hiányzik még valami az életéből?

Úgy nézek ki?

Nem...

Hát persze, hogy nem: ott van a családom, és azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Megértem arra, hogy edzőként is adhassak valamit a tudásomból, és... Na jó: bár teljes az életem, a távolabbi jövőben nem lenne ellenemre, ha látnék itt, az akadémián egy-két kis Taróczyt és kis Temesvárit. És hát Wimbledont is szívesen nyernék Martinával...