Vándorcirkuszok: Snooker

Kéri László
2010. 03. 24. · Hócipő 2010/06
Már csak három hét... nem, nem a választások végéig, hanem a sheffieldi snooker-világbajnokság kezdetéig. S vannak, akik inkább azt számolják, hogy hányat kell még a legelső golyógurításig aludniuk.

A Kedves Olvasó el sem tudja képzelni azt a páratlan örömöt és boldogságot, ami e sorok íróját abból az alkalomból keríti hatalmába, hogy végre valami olyasmiről írhat, amihez az égvilágon semmi köze nincs, amihez egyáltalán nem ért, amiről fogalma sincs, s ami legfeljebb a maga privát életének része ugyanúgy, mint sok-sok ezer hazai késő esti tévénézőnek. Ugyanazt tudja e tárgykörről, mint azok a honfitársak, akiknek ugyanúgy elegük van abból, hogy legalább másfél évtizede már esténként - kezükben a távirányító adta szabadsággal - kétségbeesetten vadásznak valami értelmes látványra, de semmit sem találnak. Sehol, semmit. Tíz csatornán folyik az ádáz hajsza, robbannak a gépkocsik, szitává lövik a gonoszokat, s ha véletlenül visszatévednék ugyanarra a csatornára negyedóra múltán, akkor az is kiderül, hogy a korábban Jóknak tartottak ugyanúgy Gonoszok, és megérdemlik, hogy valaki mások őket is szitává lőjék. Három másik csatornán gondterhelt politikusok és politológusok magyarázzák a felfoghatatlant, a hazai ún. közélet senki által át nem látható rejtelmeit. Három másik csatornán felhevült ifjak kotorásznak pihegő társnőik legalsó ruhadarabjaiban - többnyire sikerrel. S marad még két csatorna, az egyiken a gepárd már ezredszer tanítja kicsinyeit vadászni, a másikon a mongúzcsapat ügyeletes őre figyelmezteti a közelgő veszélyre társait, s ezt annyiszor láttuk, hogy már név szerint ismerjük a törzs valamennyi tagját.


- Egy angol maximum a snookerben fekszik az asztalra!

Ebben a látványvilágban jelent semmihez sem hasonlítható megnyugvást, ha véletlenül rátalálunk a snooker adta /nyújtotta nyugalomra, ha megtaláljuk valahol az Eurosport és más sportcsatornák Bermuda-háromszögében az éppen zajló nemzetközi bajnokságok valamelyik fordulóját. S akkor az ember /a néző... a néző is ember, feltehetően a programigazgatók számára ez lehetne a legmeglepőbb felfedezés.../ először is - leül... Szétnéz.... okos fejével biccent... nem remél... A semmi ágán egyszer csak csodára lel, mert: Embereket lát. Embereket, akik egymással küzdenek, lefojtott indulatokkal, roppant fegyelmezetten, az eleddig csak hírből hallott polgári viselkedéskultúra valamennyi fontos kellékét felmutatva, gyakorolva. Olykor nyernek, olykor veszítenek, de sohasem cirkuszolnak. Soha nem emlegetik az ellenfél hat-nyolc évvel korábbi galádságait, soha nem hivatkoznak történelmi traumákra, soha nem gondolják, hogy ellenfelük azért adott éppen snookert nekik, mert szeretné eltitkolni a következő partiban követendő programját. Ezek az emberek fogják a dákóikat, és megpróbálják az éppen adott helyzetből kihozható legjobb variációt megvalósítani, aztán vagy sikerül nekik, vagy pedig átadják a helyet, a játéklehetőséget éppeni ellenfelüknek. Vita nagyon ritkán lehetséges, a snookerversenyzők pontosan ismerik a szabályokat, és soha nem engednék meg maguknak azt a szégyent, hogy a nyilvánosság előtt a bíró figyelmeztesse őket valamely szabály be nem tartására.


- És úgy is, ha mind a két szememet becsukom!

Emlékszem még, amikor a nyolcvanas évek második felében - a szabadság és a rendszerváltás egyik kézzelfogható jeleként - megjelentek a kábeltévék nyújtotta sokféleség legelső, boldog pillanatai. Ezek közé tartozott a korábban csak hírből hallott sportlátványok személyes megélhetőségének élvezete is. Sorra megismerhettük a Forma-1, a profi tenisz, a profi boksz, valamint jó néhány, korábban nem is ismert sportág nemzetközi népszerűségének titkait. Közéjük tartozott a snooker is. Korábban nem sokat tudhattam arról, hogy ez is sport, ez is látvány, ez is lehet szórakozás. Halványan emlékeztetett valamire, ami ilyen lehetett, de az mégis más volt.

Gyerekkorom legnagyobb közösségi élményei közé tartozott, amikor szakszervezeti üdülőkben, falusi és külvárosi kocsmákban, kultúrházak rémesen koszos termeiben hagyták a felnőttek nekünk, gyerekeknek is, hogy megnézhessük az ők hosszadalmas, néha órákig tartó rexpartijaikat. A rexasztal körül szakrális szokások uralkodtak, megvolt a maga különleges szókincse, megvoltak az utolérhetetlen virtuózaik, a legendás eredmények, s ha a végén minket is hagytak egy kis időre az asztalok köré gyűlni, akkor az a lehető legnagyobb adományok egyike volt. Mi is foghattuk a dákót, mi is versenyezhettünk, kipróbálhattuk a legrafináltabb kezdéseket, megtanulhattuk, hogyan kell és lehet mandinerből azonnal tízes kezdést produkálni, hogyan lehet a gomba mellett hajmeresztő kanyarulatokkal egyszerre két golyót is a fölső lyukakba küldeni stb... Ez a réges-régen elsüllyedt élmény kezdett visszaszivárogni az agyunk valamely rejtett zugába akkor, amikor felfedezhettük az Új Kor klasszikusait: az én emlékeimben a legelső szent Steve Davis volt. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején ő lett az az első számú sztár, aki minden mozdulatával, gesztusával megtestesítette ennek a sportágnak az összes elképzelhető, vonzó tulajdonságát. Úriember volt, minden idegszálával az volt. Ha valami mégsem tetszett neki, legfeljebb a szája sarka szögletében lehetett felfedezni valami egészen apró biggyesztést. Negyedszázad elmúltán is sokan emlegetik még az 1985-ös világbajnoki döntőt: Davis már 8-0-ra vezetett Taylor ellen, aztán 9-7-re módosult az eredmény. Aztán 11-11-re, végül 17-17 lett az eredmény, s csak a legutolsó frame döntött. Ahol az elején Davis állt jobban, de a közepén elrontott egy nem túl bonyolult állást. S jött Taylor... A legutolsó fekete golyó döntött - az ő javára, Davis meg gratulált... Amúgy, a nyolcvanas években hatszor lett világbajnok, hétszer volt a „highest ranked” - vagyis az év végi ranglistavezető. Aki nézi a mostani versenyeket, még ötvenen túl is láthatja őt, a ráncai megszaporodtak, az eredményei már nem a régiek, de azért 2005-ben pályafutása századik döntőjét játszotta, s a 2008/9-es szezonban, a Grand Prix-n, meg a Shanghai Mastersen még kétszer is elődöntős lett. Mindenesetre ő lett a sportág első milliomosa, s elmondhatatlanul sokat tett azért, hogy a televíziós közvetítések révén milliók szeressék meg a snookert. (Internetes életrajzában még most is némi pikírtséggel jegyzik meg, hogy ezekben az években gyakrabban és többször szerepelt a tévében, mint a regnáló kormányfő, Margaret Thatcher. Jó-jó, de tudja-e valaki, hogyan lökött Mrs. Thatcher...?) Nem beszélve arról, hogy igazából nem is a Vaslady volt a kor nagy vesztese, hanem az a Jimmy White, aki sorozatban öt világbajnoki döntőt játszhatott, s mindet elvesztette. Mégis, mind a mai napig sokaknak ő a legnagyobb kedvence. Mrs. Thatcher mindezt aligha mondhatná el magáról...






A nyolcvanas években hatszor volt világbajnok, mára átrándult a poolba, talán már rosszabbul látja a kisebb golyókat.

Időközben itthon is szép csöndben elterjedt a snooker. A változások mélységét akkor fogtam fel, amikor 1993 táján egy kis baranyai faluban, a halastó közeléből a partra felmászva, a helyi kocsmába beballagva az ottani népet a snookerasztal fölé görnyedve láttam szórakozni. S kinyílt szemmel kezdtem felfogni, hogy lépten-nyomon snookerszalonok kezdtek megnyílni. Élelmes rokonaim, a szerb határ közelében - az út mellett - a tomboló polgárháború közepén szintén ilyet nyitottak, ne kellejen már a sofőröknek órákon keresztül hiába várakozniuk, legyen mivel elütniük az olykor másfél napos várakozási időt. Nem volt rossz üzlet. S egyre több magánházban láttam olyan emeleti szobákat, ahol a házigazdák szintén e sportnak hódoltak, legelőször talán Nagy Bandónál, Orfűn, de ő játszani is tudott. Később Havaséknál, Kisorosziban is találkoztam az emeleti snookerszobával, de az emeletre Bajor Imrével mentem fel, meg az áltata felhozott kétliteres whiskys üveggel. Imre azt javasolta, hogy minden sikeres lökést ünnepeljünk meg egy korttyal - máig sem emlékszem pontosan, hogy másnap mikor is kerültem végül haza.

A kilencvenes években időközben megjelent Stephen Hendry, huszonegy évesen ő lett a sportág legfiatalabb világbajnoka, majd ezt a teljesítményt még többször is megismételte. Egyszerűbb azt rögzíteni, hogy 1990-1999 között mikor nem ő lett a világbajnok? Három ilyen év volt. Nyolc egymás utáni évben - 1990-98 között - ő lett az év legjobb snookerjátékosa, s máig ő áll az összkereseti listák élén. Rémes alak volt. Végtelenül fegyelmezett, a flegmaság élő nagykövete, hihetetlenül megbízható és aprólékos végrehajtója a legváltozatosabb helyzeteknek. Övé a kilencvenes évtized, ez nem vitás.






Ő az egyik legnagyobb fazon, hat világbajnoki döntőben kapott ki, ötször zsinórban, az ember csak ül, ül, s nézelődik
mintha nem jönne a pincér.


A legújabb korban az évtized játékosa címéért két olyan ember verseng egymással, akik ugyan egyidősek - mind a ketten 1975-ben születtek -, de a karakterük: ég és föld. Higgins 1998, 2007 és 2009 világbajnoka, Ronnie O’Sullivan pedig 2001, 2004 és 2008 legjobbja. Higgins skót, három éven át ő a „highest”, lovaggá ütik 2008-ban, de az unalom szobra, a megbízhatóság vérforralóan kiegyensúlyozott szimbóluma, soha nem kockáztat, de mindent megold. Ronnie...? Ő meg nekiront az asztalnak, néha elképesztően gyermeteg hibákat vét, nem mérlegel, lök és lök és lök... (Nem lehet véletlen, hogy „Rocket” a beceneve...) Még nagyon fiatalon, az 1997-es világbajnokságon - Mike Price ellen - nekiugrott az asztalnak, és öt perc húsz másodperc alatt letakarította az összes golyót, 147-es breaket teljesítve. Egy világbajnokságon. Azóta is ez a gyorsasági rekord, s alig hiszem, hogy ezt valaha bárki is megdönthetné... hacsak... hacsak nem - Ronnie O’Sullivan.


Mind a ketten fiatalok, mind a ketten még sok-sok nagy csata főhősei lesznek a következő években is. Bár... ahogyan a legutóbbi két év tornáit elnéztem... Itt van például az Ausztráliából előkerült Neil Robertson, 1982-ben született, s ha az asztalhoz lép, még a képernyő is azonnal feszültséggel telik meg. A legváratlanabb helyzeteket is olyan könnyedén oldja meg, mintha erre született volna. Van valami lefojtott, szeretni való elmebetegség az egész megjelenésében, neki már csak a korából adódóan sem lehet olyan hosszú az eredménylistája, mint az emlegetett elődöké, de lehet, hogy ő lesz a következő évtized meghatározó játékosa.






O'Sullivan filmsztár is lehetne, egyelőre három világbajnoki elsősége van, de még csak 35 éves, és pár nap múlva kezdődik
Sheffildben az idei.

Drága sporttársak, tévénézők, amatőrök és alkalmi rajongók! Ha nem találnak esténként semmi nézhetőt, élvezhetőt a tévékben, akkor segít az internet. A Google-keresőben a „snooker” címszó alatt összesen kilenc fejezetbe osztva több százezernyi kattintással barangolhatjuk be az elmúlt évtizedek snookertörténetét. A Wikipédia megfelelő címszava is nagyon alapos és körültekintő körképet nyújt, s ha már semmi egyéb remény nem marad, akkor egy perc alatt meg lehet találni Ronnie egykori, öt perc húsz másodperces breakjét, s újra meg újra meg lehet nézni. Jó dolog téli estéken, értelmes műsorra hiába vadászva, legalább egy-egy órára nézőként polgárrá vedleni, és mindenféle érdek, érdeklődés és hozzáértés nélkül nézni néhány igen kitűnő úriember sportszerű csatáját. Jó tudni, hogy - valahol, máshol, nagyon messze tőlünk - az elemi sportszerűség jegyében szórakoztatnak minket. Ha már mi magunk nem vagyunk erre képesek.






A kilencvenes évek a pikolófiú kinézetű skót Hendryé, aki hétszer volt világbajnok, de O'Sullivan még befoghatja.
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2019/17  •  VII. 14. – VIII. 27.
ORBÁN VIKTOR EGYRE RÁKOSIBB! Para Kovács Imre: Állítsuk meg Atlantát, a Coca-Cola gyülekezetét! Farkasházy Tivadar azt olvasta, hogy Orbánt ne hasonlítsuk Kádárhoz, ezért megpróbálta Rákosihoz Smuzewitz Ilona a magyar tudományos kutatás frissen kinevezett cárjáról, Maróth Miklósról Bartus László elképzelte, milyen lesz, amikor Orbán Amerikába menekül, és ott megalapítja a Felcsút Dakota futballcsapatot Bakács Tibor Settenkedő: Szabad-e Gerendaiéknak 200 milliót elfogadni, ha benne Orbán hamisítja a történelmet Trunkó Barnabás megpróbálta megtalálni a sajtóban az MSZP véleményét Hetven éve fogták be a Szabad Szájat A Heti Kamu megtudta, hogy Orbán bontotta le Kövérrel a berlini falat is
Hócipősök könyvei
PARTNEREINK


GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.