Birkák Felcsúton – I. rész

Állunk a polgármesteri hivatal előtt, és semmit sem értünk. Már fél órája el kellett volna kezdődnie a kisemmizett gazdák melletti tüntetésnek, de nem lehet elkezdeni, mert az ellentüntetők nem engedik. Két sorban álltak fel a hivatal előtti területen, s amikor megérkeztek a demonstráció szervezői, Juhász Péter, az Együtt-PM társelnöke, s nemzeti zászlóval a kezében a már országszerte ismert juhász, Váradi András, éktelen sípolásba, dudálásba és kerepelésbe kezdtek, tábláikat szinte a juhászember arcába nyomva, számolna már el a juhászember Simon Gábor kétszáznegyvenmilliójával; jó, hogy bissau-guineai útlevelet nem kérnek rajta számon.


Nem arról van szó, hogy ne értenénk a lényeget. Nyilvánvaló, hogy amint a juhászember perbe fogta Felcsút polgármesterét, a miniszterelnök jó barátját, vagy ahogyan a HVG írta, belerondított Mészáros Lőrinc nagy üzletébe, kommunistává lépett elő, főleg, hogy még politizálni is kezdett, s Bajnaival meg Gyurcsánnyal mutatkozott egy színpadon. Hanem a részletek. Hogy egy ekkora kaliberű társaságnak, a CÖF meg a párt aktivistáinak miért nem futja időnként új, s legalább a tájjelleghez igazodó feliratokra? Tucatnyian lehetnek a tüntetők, és nyolcvanan az ellentüntetők, utóbbiakból vagy húsz a helybéli, egy veres arcú, jól megtermett rendőr barátilag üdvözli is néhányukat; a többiek autóval jöttek, többnyire Pestről, már egy órával az esemény előtt letették kocsijukat a székelykapuval díszített parkoló előtti utcában.

Úgy két perc hangzavar után előlép Juhász Péter, látszik rajta, hogy van gyakorlata, mert határozott hangon kéri a rendőrparancsnokot, hogy szólítsa fel az ellentüntetőket távozásra, mert a hivatal elé csak ők jelentettek be demonstrációt. A rendőrparancsnok alacsony, kissé ideges, civil ruhás fiatalember, próbál is intézkedni, de szabályosan kiröhögik, nem mozdul egyetlen ellentüntető sem, végül átint az út túloldalán várakozó tucatnyi rendőrnek, azonnal meg is indul egy ötfős szakasz, hogy a lehető legrosszabb megoldásként sorfalat álljanak a két tábor közé.


Ferenczi Krisztina Narancsbőr című könyvében benne van, hogyan lett a juhászember háromszázhatvan birkájából mára csak harminc, hogyan veszi körbe és fojtja meg lassan, hónapról hónapra a majorját, apró földjét Mészáros Lőrinc, az ország 88. leggazdagabb embere, aki szinte minden környékbeli állami földet elnyert a haszonbérleti pályázatokon; mi csak beleszagolni jöttünk a levegőbe, körbejárni a göböljárási központban a helyet, ahonnét elvitették a juhászembernek még a trágyáját is, benézni édesapjához, akit tiltott lucernakaszálásért állítottak elő a rendőrök, s egyáltalán.


A juhászember magas, barna szemű, élénk beszédű férfi, mutatja a birkahodályt, amely előtt két tucat birka bámul álmosan a semmibe, s pár kecske. Mikor egy kéthetes gida bújik ki a drót alatt, felcsillan a szeme:

– Amikor Tündikének megszületett Szúnyogszigeten a negyedik gyermeke, elapadt a teje, a kicsiből meg kijött a tápszer, azt mondtam neki, Tündike, ne sírjál, hozok ám én tejet. Azt hitték, anyatejet ígérek, de nem. A legjobb kecskémet adtam neki oda, annak a tejétől mindjárt meghízott a gyerek. Na, a Tündikének ez a negyedik gyereke ma már a Mészáros Lőrinc cégénél főnök.

– Nagyon ért Bandi a birkához, kecskéhez – mondja egy Gergő nevű fiatalember, aki Felcsútról érkezett látogatóba, a délutáni tüntetésnél segít szállítani az embereket. Nem épp kockázatmenetesen, hiszen tizenegyen vannak testvérek, ebből kettőt alkalmaz Mészáros cége, így aztán a többi is száros ellen. Már így is csoda, hogy a juhászember mellett vagy ötvenen kiállnak a környéken, hiszen akad, aki hatvanezer forintos nyugdíj mellett devizahitelt törleszt; jobb csöndben maradni. De hát Gergő független ember, kertész egy magáncégnél, a kertész mindenütt nagy úr, úgy gondolja, nem fog ki rajta a politika.



Egy nap elvitték a juhász birkatrágyáját. Mutatja a helyét, harmincöt méter hosszú, egyhetven magas trágyadomb volt, mindennap végigment rajta traktorral, hogy tömörítse, érlelje, olyan szép trágya volt, hogy ide jártak a horgászok is trágyagilisztát szedni. Nem értünk a trágyához, miként a földhöz, állathoz sem, csak annyit érzünk, itt valami nagyon nem stimmel. Mi ez a háború? Még délelőtt szólt a juhász, nézzük meg az egyik kecskéjét, az maga a csoda. Egy kisebb ólban tényleg ott állt egy magányos kecske, lucernát ropogtatott. Nemrég eltörte a lábát, nyílt törés, ilyenkor másutt elaltatják, mondja a juhászember, de ő kitisztította a sebet, a törött részt sínbe tette, pálcákkal körbepólyálta, most meg lehet nézni a kecskét, ha húzza is a lábát, de jár. De nem ez a lényeg. Hanem hogy tudjuk-e kié a kecske. Hát a Szecsődi Zsolté. Tudjuk-e, hogy Szecsődi Zsolt kicsoda? Hát az egyik legnagyobb fideszes, de mit számít az, amikor állatról van szó, s egyáltalán, ezek a frissen szított ellenségeskedések.

Itt van Gedó is, folytatja a juhász, ő rúgta el Orbán Viktor lábát foci közben, de úgy, hogy meg kellett műteni. Fideszes az is, Viktor nagy rajongója, de azt mondja, sohase felejti el, hogy a juhászembernél tanult meg birkát nyírni, körmözni, oltani, gazdálkodni.

Sokan állnak a juhászember mellett, meg is mondták neki, ne tévesszen meg, Bandikám, hogy nyilvánosan a Fidesz mellett állunk ki, nekik kampányolunk, a szavazófülkében majd ellenük szavazunk. Keresnénk a juhászember tekintetét, hiszi-e, amit Szecsődi, Gedó meg a többek ígértek, de hála az égnek éppen mobilon hívják, így azt sem kell megkérdeznünk, tényleg hiszi-e, hogy győzhet ebben a háborúban.


Nehogy azt higgyük, hogy egészen közelről nézve olyan nagyon félelmetes egy ilyen ellentüntetés. Nyolcvan ember kommunistázik külön-külön meg egyszerre is; megvan ennek is a bája. Magas, kopaszodó fiatalember áll mögöttünk napszemüvegben, már kezdés előtt fél órával is vicceket mesélt, egész jókat, némelyik után magunk is elmosolyodtunk. Valahogy olyan gyerekes, iskolás az egész. Nem így képzeltük a kommunistázást, a juhászember verbális kivégzését, hanem ahogy a profik szokták, teljes beleéléssel, ám úgy látszik, ez a csapat csupa amatőrből áll, akik hétről hétre, sőt a választások közeledtével napról napra járják az országot, s ahol a központ ellentüntetésre méltó csoportosulást és helyszínt sejt, oda küldi az aktivistáit, mégsem fejlődnek semmit.


Közben a buszmegálló felől három férfi érkezik lélekszakadva, az egyik kezében magasra tartott Szolidaritás-zászló, megkönnyebbülve látják, hogy még nem maradtak le semmiről. Amint felbukkan alakjuk, az ellentüntetők ovációban törnek ki, ezen egy kicsit meglepődünk, a Szolidaritást nem feltétlenül Orbán Viktor tömegbázisának szánták a magyar alapítók, viszont valaki megemlíti, hogy a Szolidaritás lengyel volna, akkor pedig éljen a lengyel–magyar barátság, csakhogy aztán a háromfős csapat az ellentüntetők helyett a szónokok felé indul, kézfogás, ölelkezés; pillanatnyi zavar támad, majd mintha mi sem történt volna, simongáboroznak, bűnözőznek tovább.

A beszédekből semmit se hallani. Később olvassuk az egyik tudósításban, hogy a juhászember meg volt illetődve, elveszítette korábbi magabiztosságát, a beszéde is rövidre sikerült; ám mi ezt a világ engedelmével erénynek könyveljük el. Próbáljon bármely tisztességes ember magabiztosnak maradni, ha három méterről sípolnak, kerepelnek az arcába, köpnek előtte a földre, s szidják az anyját; akkor volna elveszve itt minden, ha a juhászemberfélék mindezen könnyedén felül tudnának emelkedni.


Engem a Miska bácsi, meséli a juhászember, hatéves koromban elütött. Rosszindulatú, dölyfös ember volt; de akkor lelkifurdalása lehetett, mert a szüleim engedélyével magához vett, s mint nevelt fiát vitt magával mindenhová. Voltam vízhordó, bojtárkodtam, kanászkodtam, megtanultam a földet, az állatot, csak közben elfelejtette az öreg, nekem iskolában volna a helyem.

Az volt a szerencsém, hogy Kovács Julianna, aki annak a Kovács Imrének az unokája, aki majdnem kisgazda miniszterelnök lett a háború után, a hónom alá nyúlt. Azt mondta, ez így nem mehet tovább, téged hátraültettek a hátsó padba, mert ötödikes létedre nem tudsz írni- olvasni, hát én most előreültetlek. És megtanított írni, olvasni, összeveszett anyámmal, apámmal is, hogy az iskolában a helyem, s neki lett igaza, élővilágból például jeles lettem. Csak aztán hatodikban abba kellett hagynom a tanulást, mert betöltöttem a 16. évemet, túlkoros lettem. Sírva kért meg Kovács Julianna, hogy abba ne hagyjam az olvasást, a tanulást; kérdezzék meg Bús Jani bácsit Bicskén, így volt-e.


Viszont Miska bácsi megtanított a munkára. Ezért van az, hogy amikor kérdezik tőlem, nincs-e bennem utálat iránta, azt felelem, a legkisebb mértékben sincs, mert a gondomat viselte, a legjobb juhászok keze alá adott, ennek köszönhetem a kapcsolataimat; hát lehet ezt elfelejteni? Csak ne lett volna Miska bácsi kótyagos, mert kérdezzék meg a faluban: valami nyomta az agyát, felült a traktorra, a másik oldalon leesett. Ja, és azt se felejtsük, hogy nyolcéves voltam, és ellopta az anyanyulamat, de letagadta. Az apám még ma is azt mondja, nem, az nem a Miska volt, ám aztán évekkel később a göböli búcsúban elmondták nekem bizalmasan, hogy de bizony ő volt, mert megtalálták nála. De nem haragszom rá. A rendes neve? Orbán Mihály. Igen, a Viktor nagypapája.