125 kcm elmebaj

Harsányi Levente
Nemzeti Talma
(részlet)

"Talpra magyar, hív a motor!
Itt az idő, ne légy botor!
Elsők leszünk vagy lúzerek?
Ez a kérdés, Faubel gyerek.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy vesztesek már
Nem leszünk.”

"Sehonnai bitang Faubel,
Ki most ha kell, bukni nem mer
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére….stb."

(Elhangzott 2007. november 25-én a Magyar Televízióban, a Talmácsi Gábor tiszteletére rendezett gálaműsorban, a szerző-műsorvezető előadásában.)

---

Ahhoz, hogy eme mű, vers, költemény, egyébiránt Petőfi-parafrázis értelmét és legfőbb üzenetét megértsük, föl kell idézni néhány közelmúltbéli sporteseményt, hogy lássuk, hol áll a világ és hol állunk mi; nem is a sportpályákon, hanem a világ kultúrájában.

Az elmúlt napok világszenzációja az volt, hogy Anglia nemzeti válogatottja nem jutott ki a 2010-es dél-afrikai labdarúgó-világbajnokságra. Igaz, erre már két héttel előtte se volt esélye, ugyanis ha Oroszország csak egyetlen pontot is szerez Izraelben, az angolok eleve kiesnek. Az orosz futballt most bizonyos Abramovics úr pénzeli, akinek komoly izraeli kapcsolatai is vannak, úgyhogy a világ nem szeretett volna a meccs napján angolnak lenni, főleg, hogy Izrael gyakorlatilag a tartalékcsapatával állt ki. Mint ismeretes, Izrael 2-1-re legyőzte Oroszországot. Az más kérdés, hogy pár nappal később Horvátország már biztos továbbjutóként, ahelyett, hogy békés döntetlenre játszott volna az angolokkal, 3-2-re győzött, így aztán mégis az oroszok repültek a mennybe.

Na most mi ugyebár azt tanultuk, s ezt verjük ma is egymás fejébe, hogy a pénz beszél, az érdekek irányítanak minden lépést, pláne a futballban, ami ma már nyíltan vállalt show-biznisz, tehát ilyen csodák eleve nem fordulhatnak elő.

Volt továbbá a múlt héten egy Bajnokok Ligája csoportmérkőzés is, amely előtt a Manchester United már sima továbbjutó volt, ellenfelének, a Sporting Lisszabonnak egyetlen pont is jól jött volna. És az utolsó utáni percben döntetlenre is álltak. Ekkor azonban a hazaiak sztárja, Cristiano Ronaldo, az egykori Sporting-kedvenc úgy huszonöt méterről nagyon becsavart egy szabadrúgást, elejtve ezzel ma is kedvelt csapatát a továbbjutástól és pénztől, nagyon sok pénztől, ráadásul úgy, hogy senki se kötelezte arra, hogy ő végezze el azt a szabadrúgást.

El tudjuk mi ezt képzelni itthon? Hát már az is felfoghatatlan, hogy a felidézett események után senki se vádolta se Izraelt, se Angliát, se az oroszokat, se a horvátokat bundával, korrupcióval, mutyizással, miképpen a lisszaboni Ronaldót se szapulták a lisszaboni szurkolók, holott a sírjukat ásta meg.

És akkor itt vagyunk mi, a nagyszerű és méltán világhíres világbajnokunkkal, Talmácsi Gáborral, akinek már az utolsó versenye is meghasonulást okozott itthon. A mindent eldöntő futam előtt minimális előnnyel vezetett spanyol ellenfelével szemben, s bár mindenki állította, hogy Talmácsi a jobb, egy fabatkát se adott volna a győzelméért. Hiszen Talmácsi spanyol csapatban, spanyol szerelők mellett, spanyol főnök utasítására versenyez majd spanyol pályán, ahol mindenki spanyol ellenfele győzelmét várja; ember nem volt magyar földön, aki ne abból indult volna ki, hogy a spanyolok csalni fognak.

Talmácsi aztán teljesen nyílt küzdelemben legyőzte Faubelt, ami hagyján, de a spanyol vezetők, szerelők önfeledten ünnepelték az újdonsült világbajnokot, s nem hazaárulózta le őket senki. Ha Magyarországon történik hasonló, azt gondolom, kő kövön nem marad, de még Talmácsit is leköpdösték volna, mert nyilván jó pénzért eladta a győzelmet.

Most akkor tulajdonképpen mi csodálkozni való van a műsorvezető versén? Talmácsi világbajnok, ebből következően ellenfelét a földbe kell döngölni, mert ahelyett, hogy felborult volna a motorjával, majdnem legyőzte a mi fiunkat; íme, a magyar öröm: szarrá vertünk, te rongyember. S itt nemcsak arról van szó, hogy egy műsorvezető reménytelenül híján van kultúrának, intelligenciának, hanem hogy egyetlen ember se akadt a színpadon lévők közül, aki jelezte volna, hogy ez már azért sok, ezt az embert le kell innét rugdalni. Nem a honi celebekre gondolok, azok legalább akkora bunkók, hanem a motorosszakma képviselőire, a Talmácsi családra, bárkire az itthoni vendéglátók közül.

S nem az elhatárolódás okán, hanem mert a színpadon Talmácsi csapattársai is ott álltak, akik a sehonnai spanyolnak is a csapattársai, következésképpen itt Talmácsi kenyéradói lettek lebitangozva, mégpediglen zúgó vastaps kíséretében; valahogy azért jelezni kellett volna az ünnepelt jól felfogott érdekében, hogy Talmácsi ugyan magyar, de semmi köze a magyar kultúrához.