Sírhant Művek

Mi jöhet még ezután? - kérdezik most sokan, miután feltörték Kádár János sírját, a fémkoporsóján szabályszerű, 30x30 cm-es lyukat vágtak, csontjai egy részét, koponyáját, valamint felesége urnáját elvitték, a falakat meg telifestették toplistás slágerszöveggel: gyilkos, áruló szent földben nem nyugodhat.

Hát mi más, mint merénylet? Merénylet speciel még nem volt, legfeljebb moszkvai cipőbolti eladó vallomása megrendezett tényfeltáró tévériportban, hogy bizonyos összeg fejében minden további nélkül megölné a magyar nemzet spirituális vezérét; nekünk ez jutott, ami eléggé méltatlan az elmúlt tizenhét évhez. De persze a szimpla merénylet az kevés. Nem is illene a legújabb kori Magyarország hétköznapi kultúrájához, hogy valaki tömegben elvegyülve, vagy kémény mögött bújva hirtelen előkapja a távcsöves puskát és puff, abban ugyanis nincs semmi unikum, hanem ha már lelövi, hát egye is meg, persze tűz körül elébb törzsi táncot lejtve; él még kultúra e földgolyón, amely titokban ezt gyakorolja.

Három napon át figyeltem a média és a pártok erőlködését, hogy jaj, istenem, mit mondjunk most, s hogyan mondjuk, de úgy, hogy ne mondjunk semmit, a sírgyalázáson túlmutatót. Ügyetlenül, de tisztességgel moralizált mindenki, mondta a semmit, mert persze hogy ügyetlenül, hiszen olyan, hogy csak Kádárt mondok, nincsen, mert a Kádárban benne van minden, az is, aki mondja. Minden párt egyetértett abban, világnyi távolságból is egymással konszenzusra jutva, hogy ami történt, az az volt, ami volt, mint a krumplileves, feltéve, ha az tényleg krumplileves.

Meddig lehet ezt bírni?

Moldova Györgyöt nem említem, a Nap-kelte főszerkesztője ezt az egyetlen írót ismeri Magyarországon, következésképpen Moldova kéthetente ül be a Napkeltébe reprezentálni a magyar írókat, kvázi ingyenreklám, hát istenem, most azt találta mondani, hogy igaza volt Kádárnak, amikor 57-ben akasztatott. Mert ez a mostani sírrablás nyilván ok-okozati összefüggésben áll az akkori akasztásokkal, ám ezt majd, ahogy mondani szokás, úgyis eldönti a történelem, aminek ítélőszéke van ugyebár, s szóvivői a történészek; ahogy azt Móricka elképzeli. Mintha legalábbis a történelem nem volna egy rémséges balfasz, sőt, lefizethető, velejéig korrupt gazember; egyáltalán nem legitim, sőt illegitim, ha már ugyebár.

Amikor e sorokat írom, szerencsére szép lassan visszazökken az ország a megszokott hétköznapjaiba. Most péntek reggel tíz van, és már mozdul a határ: Thürmer Gyula a nem tudni, épp melyik magyar kommunista párt első embere már fel is szólította a kormányt, hogy Kádár újratemetéséhez csakis az ő pártjának van erkölcsi és politikai alapja. Anyagi alapot természetesen nem említ, az a kormánynak meg a fővárosnak van, nyilván állni is fogják a számlát, ám figyeljük meg: Kádár csontjainak nincs még meg a hetven százaléka, de a pártelnök már újratemetni akar, beszédet mondani, porond közepén állni, s a jogfolytonosság okán, sőt egyenesági politikai leszármazottként nyilván busás elégtételt kapni.

Az első hétköznapi reakció. A munkáspárt legélelmesebb emberétől, aki a pártjából él, aki ugyanúgy nem kommunista meg szocialista meg baloldali meg internacionalista, mint ahogyan Csurka vagy éppen a Jobbik vezetői sem nemzetiek meg radikálisok meg legmagyarabbak, hanem üzletemberek, akik tisztázatlan ideológiákat, gondolatnak látszó foszlányokat adnak-vesznek; a magyar politikai élet sarki fűszeresei.

Mondom, péntek reggel van: csak nem képzeljük, hogy pár nap múltán nem indul be a gőzhenger? Hogy Kádár nem jön vissza, és nem lesz 2007-ben újra a legfontosabb tényező? Hacsak nem Gyurcsány: hogy ez az egész sírgyalázás csak azt a célt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet a vizitdíj okozta káoszról. Vagy, hogy mindennek az őszödi beszéd az oka. Arról nem is szólva, hogy ez a műsor soha nem jött volna létre, ha a nemzet spirituális vezére nem bujtja fel a szélsőjobbot, nem kacsint össze velük kádárosan, s nem kacérkodik a kacérkodnivalókkal.

Csodálkozunk, hogy nem rendezhetünk 2012-es Eb-t?

Hogy gyerekeink diszlexiásak, és Ferihegyen változatlanul tort ül a taxismaffia?

Tudják maguk, mennyi hazánkban a cukorbeteg?

A Magyar Rádió udvarán háromszáz békés tüntetőt lőttek az ávósok a Dunába!

Itt áll Magyarország, ez a Sírhant Művek Köztársaság, és semmit se bír mondani. Ebből adódóan végképp lekerült a nyakló

a szavakról, immáron mindent bele lehet ordítani az éjszakába, bele a fényes Napba, nincs a szónak súlya, térfogata, ekképpen ütni se üt, tehát nem is fáj, mint ahogyan Kádárnak se fáj, ami vele történt.

Hanem az élet élni akar. Ez legelébb is abban nyilvánul meg, hogy tanulva a történtekből, a Fiumei úti temetőben megkettőzték az őrséget, az ombudsman bizonyos feltételek teljesülése esetén elképzelhetőnek tartja kapuzárás után térfigyelő kamerák üzembe helyezését, a sírrongálók elfogására felállított tízfős nyomozócsoport „vidéken hajtott végre különböző halaszthatatlan nyomozati cselekményeket”, komoly jogászprofesszorok pedig elmélyült vitát folytatnak arról, hogy hozzátartozó híján ki tehetne följelentést kegyeleti jog megsértése tárgyában, mert addig a rendőrség csak rongálás ügyében nyomozhat.

A tanulságok levonása még folyik. Az azonban már egészen biztos, hogy ebben az országban Kádár János földi maradványait még egyszer nem fogja ellopni senki, vagy legalábbis nagyon fel kell kötni a gatyáját.