A büdös istenit neki

Először is tisztázzuk: Magyarország nem szomorú, nincsen felháborodva, és nem esett letargiába. A cardiffi döntés után, miszerint nem mi a horvátokkal, hanem az ukránok a lengyelekkel rendezik öt év múlva a futball Európa-bajnokságot, estefelé megnéztem vagy hatvan internetes fórumot, és senki sem sírt, hogy jaj, istenem, micsoda igazságtalanság történt, és mi lesz most velünk.

Ha az olvasó megnézi ennek a lapnak az Extra magyar ember rovatát, azt fogja látni, hogy az internetes szavazások alapján a magyarok egyáltalán nem lepődtek meg a vereségünkön, még örülnek is, hogy nem zuhan újabb gazdasági teher az országra, és egyetlen porcikájuk se kívánja, hogy 2016-ra vagy később újra pályázzunk akár egyedül, akár valamelyik szomszédos országgal.

Magyarország nem szereti a magyar focit, ami hagyján, de immáron semmiféle érzelmet nem vált ki belőle. Egész kedden emberek között mozogtam, élelmiszerbolt, újságos, óvodai apukák, egyetem vagy nyolcvan diákkal, és egyetlen szót sem hallottam arról, hogy aznap délelőtt Cardiffban eldől a magyar foci jövője, bizonyos futballvezetők számára a jelene. Miként az esti híradók is csak a Győr futballistáit mutatták, amint az öltözőben a tévét nézik, majd rezzenéstelen arccal fogadják Platini bejelentését, s ha mondtak is valamit egymásnak, maximum annyit, s azt is gúnyosan, hogy „ezek nyertek?” Mármint hogy az ukránok és a lengyelek, akikről valami egészen primitív és nevetséges módon változatlanul gúnyosan és lekezelőn képes beszélni a magyar ember, mintha egy fikarcnyival is különb volna.

Pláne a futballban. Magyarországon megszűnt a futball létezni, az egész intézmény lelakott istálló, annyian, persze, még mindig megélnek ebből a pusztulásból, hogy vállvetve elhitetik a még megmaradt pár ezer szurkolóval, hogy foci nélkül is lehet foci Eb-t rendezni. Ami már csak azért is jár nekünk, hogy megindulhassunk fölfelé.

Ferihegyet nem említem. Ferihegyen a Cardiffból érkező delegációt két tucat fiatalember fogadta mindenféle gúnyos transzparenssel, az arcukon azonban nem volt semmiféle indulat, pláne nem gyűlölet, egyszerűen azért mentek ki a reptérre, hogy cikizzék az érkezőket. A céljukat elérték. Mészöly Kálmán két perc után kikelt magából, hogy „fogjunk össze a büdös istenit”, meg hogy ármány történt, orbitális becsapás, és hogy „bármennyire is balhéznak, fiatal barátaim, dobjanak ide követ, üssenek agyon a büdös istenit neki, a magyar futballért mentünk ki”.

Kiröhögték. Ott van a videofelvételeken, hogy röhögtek rajta, röhögtek az egészen.

És helyben is vagyunk. Egy Muppet-show se lehetne különb, mint mikor futballvezetők érvelni kezdenek, s közös összefogásra buzdítanak, magyarságra, múltra, dicsőségre hivatkozva, mintha a futball erről szólna, és nagyokat néznek, hogy senki se akar összefogni velük. Én csak azt nem értem, hogy miért csodálkoznak ezen. Mészöly Kálmán még mindig azt hiszi, hogy 1966-ban van, amikor felkötött karral ment vissza a pályára a brazilok elleni vb-meccsen, s ezért itthon valóságos nemzeti hősként tisztelték. Ma már futballvezetők is papagájként mondják, hogy magyar foci nincs, ide jutottunk, ám ezenközben nagyokat csodálkoznak, amikor a hétköznapokon mindez a szurkolók részéről is megnyilvánul. Ám ha az emberek annyira immúnisak arra, amit itt futballnak neveznek még mindig, ugyan már mire és kivel akarnának összefogni? Most már tán nem kegyeletsértés leírni, de az embereknek ebből az állandó és beteges puskásöcsizésből is elegük van, a temetési show-műsort is mindössze pár ezren nézték meg a róla elnevezett roncstelepen, amiről gondosan nem beszél senki.

Nincs ellenpéldája annak, amit mondok, de állítom, hogy ha Cardiffban nyerünk, és mienk az Eb, itthon akkor se lett volna utcabál, mint Lengyelországban, de még összeölelkezés sem a kocsmák mélyén, ugrálós, söröskancsós „magyarok, magyarok” rigmus, ellenben lettek volna szkeptikus megjegyzések, hogy a négyes metró országában hogyan akarunk mi európai focit vendégül látni, miből és milyen csapattal.

Magyarország viszonyát Magyarországhoz leginkább az mutatja, hogy a cardiffi döntés órájában egy Szijjártó Péter nevű ember, amúgy a Fidelitas nevű szervezet, „a kisz Fidesz” nemrég újramegválasztott elnöke nyilatkozatot adott ki, amelyben sajnálatát fejezte ki a döntés miatt, hozzátéve, hogy nem volna most ildomos felelősöket megnevezni. Húsz perccel később aztán a Szijjártó nevű ember által elnökölt Fidelitas nevű szervezet közleményben tudatta a lakossággal, hogy a kudarc egyetlen felelőse a miniszterelnök, majd közleményét azzal zárta, hogy ezt is elkúrtad, Feri.

Ezenközben Kósa Lajos, a kálvinista Róma esze, pártja potenciális miniszterelnök-jelöltje, szintén a miniszterelnököt nevezte meg bűnbaknak egészen mély futball- és társadalomismeretet tanúsítva, mialatt egy debreceni illetőségű sportvezető arról áradozott a közszolgálati televízióban a cardiffi döntés perceiben, hogy Debrecenben mennyire fejlett futballélet folyik, csak az állam nem ad még több pénzt.

Itt most nem arról van szó, hogy speciel egy 1998 és 2002 között regnáló miniszterelnök alatt is kudarcot vallottunk az Eb-pályázattal, igaz, ő mint realista, egyenesen olimpiát akart rendezni Pesten, hanem erről a mérhetetlen kisstílűségről, tahóságról és provincializmusról; Magyarország már csak emiatt sem érdemel semmit se az UEFA-tól, se mástól. Arról nem is szólva, hogy önmagukat a jelen meg a jövő nemzedékének nevező ifjú politikusok miként válnak közönséges csordává a szemünk előtt.

Az ország nemcsak a futballra, rájuk is szarik.