Hamu és mamu

Hogy egészen őszinte legyek, engem az egész kordonhistóriából egyetlen mozzanat érdekel. Hogy amikor a rendőrök visszaállították a Kossuth téren a Fidesz-frakció által lebontott kordont, és nem sokkal később megérkezett a Lipótmezőről a magyar szabadságharc két pregnáns alakja, majd odaláncolták magukat a rácshoz, pár perccel később a magyar rendőrség miért szedte le róluk a láncot, s kísérte el őket a területről.

Miért nem hagyták őket odaláncolva az idők végezetéig a kordonhoz, amire minden esély megvolt, hiszen miután kikötözték magukat, a kulcsot a csatornába, illetve más történelmi források szerint egyenesen a Dunába hajították. Pontosan úgy, ahogyan azt az anekdota szerint, tehát soha meg nem történt módon Molnár Ferenc tette a New York kávéház kulcsával, így jelezvén országnak-világnak, hogy márpedig a kávéház ajtaja soha nem lesz bezárva senki előtt.

Hol van az a rendőrségi törvényben megírva, a Magyar Közlönyben közzétéve, hogy ha két ember az állampolgári jogait gyakorolva kiköti magát egy köztéri objektumhoz, nem lehet őket otthagyni, hogy a permanens forradalom és szabadságharc jegyében ott gebedjenek meg, ahol vannak?

Jó, nem könnyű a rendőrségnek, pláne amikor az általuk szolgált állam az ő nevüket viseli.

Legutóbb Debrecenben járt Gyurcsány Ferenc, a város már jó előre készült a fogadására, ennek megfelelően amikor megérkezett, már több száz forradalmár várta tojással a kezében. Ekkor azonban a rendőrség szintén nem a közlönyből véve a vonatkozó eljárást, leállította a Gyurcsány és a tüntetők között éppen felbukkanó villamost, minek nyomán valóságos élőfal keletkezett a tüntetők és a célpontjuk között, kivitelezhetetlenné vált a tojás hatékony forradalmi felhasználása, alig pár talált célba, de még az óbégatást is felfogta a tömött villamos.

Most a Fidesz egyik helyi képviselője Brüsszelhez fordul, hogy ítéljék el a gyurcsányi rendőrállam újabb diktatórikus és emberiségellenes cselekedetét, mi pedig máris elképzelhetjük a brüsszeli megrökönyödést, hogy mik történnek a magyarországi diktatúrában, amelynek legfőbb ismertetőjele, hogy leállítják a tömött villamosokat, s ez bizony a brutalitás mértékét tekintve még az autógyújtogatást is megelőzi a veszélyességi rangsorban.

Jó, ez Szijjártó, meg Répássy képviselő, meg az ő gazdájuk szintje, ezzel már csak együtt kell élni. Ám nehogy azt higgyük, hogy ha a Lipótmező kapuja tárva és nyitva, és egész nap szabad onnét kifelé az egészségügyi séta, akkor az nincsen hatással papíron amúgy normálisnak elkönyvelt elmékre. Amikor a miniszterelnök a Kósa Lajos polgármesterrel való találkozója után hazatért Pestre, a debreceni Kenézy kórház megbízott főigazgatója, Ónodi Szűcs Zoltán nyilatkozatot adott a Magyar Nemzetnek, amelyben azt a tényt, hogy a kórház a javasolt 925 helyett csak 844 aktív ágyat működtethet, ekképp kommentálta: „Felmerül a gyanú, hogy a másutt nem alkalmazott drasztikus lépés Gyurcsány Ferenc bosszúja azért a tojásdobálásért, amiben a debreceni tüntetők részesítették a múlt pénteki látogatásakor.”

Na most az ember ugyebár nem ismeri a megbízott főigazgatót, ám egy ilyen nyilatkozat azért felér egy szellemi és mentális kórrajzzal: ez az ambiciózus kórházvezető úgy képzeli el a magyar rendőrállam működését, a kommunista diktatúra mechanizmusát, a különféle gazdasági csoportok közötti kíméletlen harc lényegét, hogy a miniszterelnök a feléje dobált tojások függvényében oszt meg vesz el ágyakat, s ha teszem azt, Debrecenben épp nem jár a tüntetés idején villamos, következésképpen le is köpik őt, akkor a városnak ma csak százhetvennyolc, de inkább csak nyolcvan ágya marad. Így képzeli egy önmagát nyilván értelmiséginek tartó s szabad idejében feltehetően komolyzenét hallgató és filozófusok műveit bújó entellektüel a dolgok menetét; hát, nem tudom, de ha egyszer véletlenül Debrecenben érne valami baleset, még félholt állapotban is tiltakoznék, hogy ennek a főigazgatónak az intézményébe vigyenek.

Olyan tudniillik nincsen, hogy valaki amúgy rendesen és magas színvonalon végzi a munkáját, megnyilatkozásaiban viszont hülye; igenis van átjárás, és egyszer ennek nagyon meg fogjuk fizetni az árát.

Ami viszont a kordonbontást magát illeti, engedelmükkel Szabad Györgyöt idézném, aki mielőtt a Magyar Hírlapban legújabb zavaros nézeteit fejtette ki annak tárgyában, hogy milyen Magyarországot óhajtana ő maga körül látni, megjegyezte, hogy a Kossuth téri kordon nemcsak a gyülekezési, hanem a kegyeleti jogot is sérti, mert megfosztja a lakosságot attól, hogy eme történelmi helyen, ahol a Rákóczi- és a Kossuth-szobor mellett 1956-os emlékoszlop és jelképes mártírsír is található, a magyar nép nap mint nap fejet hajthasson.

Na most, azt tudjuk, hogy Szabad György már a hamut is mamunak mondja, ergo nem szórakoznék vele, ám annyit azért megjegyeznék, hogy a Kossuth téren a kegyelet mindennapos lerovása, a folyamatos és szakadatlan főhajtás tavaly szeptember óta a szobrok és az emlékoszlop, a nemzeti zászló és a jelképes mártírsír körötti szakadatlan hugyozást, plusz zsidók és egyéb politikusok nevével ellátott szégyentáblák kiaggatását, mindenféle szerszámok és gyilokra alkalmas készségek felhalmozását jelenti, tudniillik a Parlement előtt a forradalom és szabadságharc kitörése óta kizárólag erről van szó; annyira azért senki nem hülyülhet el vénségére, hogy erről ne vegyen tudomást.

De jó, legyen. Akkor viszont tényleg legyen alkotmányos joga a lakosságnak, hogy a Kossuth térre odaláncolt szabadságharcosok előtt minden évben legalább egyszer leróhassa a kegyeletét.