Merjünk bunkók lenni!

Idén is jól teljesített a médiaipar, százalékokban szinte ki sem fejezhető az a fejlődés, ami tavalyhoz képest bekövetkezett sztárfronton, elég csak Zalatnay Sarolta kiszabadulására és új melleire céloznom.

Két dolog biztos ebben a nyomorult országban: a jólét és az adócsökkentés bekövetkezése (mindig pár év múlva), és Anettka kilövése (most már tényleg, hamarosan). A sorrendben nem vagyok biztos, de majd biztos észrevesszük, ha bekövetkezik valamelyik, viszont Zalatnay Sarolta tényleg kiszabadult, és örömmel közölhetem, a böriben töltött időt nem tette tönkre azzal, hogy magába nézzen, esetleg személyiségét fejlessze csöppet, hanem sikerült kitartani abbéli meggyőződése mellett végig, hogy a világ a hibás, ő pedig egyáltalán nem, ami a jövőre nézve minden bizonnyal fantasztikus kibontakozást tartogat, különös tekintettel - immár íróvá előlépett - fiatalkorú leánya tekintetében, aki majd jól felnő hamarosan.

Nehéz volt a börtön, klasszak az új csöcsök, az élet tulajdonképpen szép, csak a megfelelő szellemi szinten kell leélni, és akkor nem zavarhat meg minket semmi, leszámítva az elfogult és igazságtalan bírókat, de a barátok majd segítenek, összehoznak valami jó és tiszta üzletet.

Győzike legalább nem cicózik, kijelenti, hogy buksi kutyát megölték a terroristák, kivégezték egy eltérített vonat segítségével, a honi média pedig teljes gőzzel büfögi vissza a szörnyű hírt, míg ki nem derül, hogy a méltán népszerű énekes hazudott, mert már három hete egyetlen riporternek nevezett nyálhuszár sem telefonált rá, hogy mi a pityke, és ettől pánikba esett.

Olyan sztárjaink vannak, amilyenek megérdemlünk, olyanok, amilyenek mi vagyunk: pitiánerek, erkölcstelenek és - khm - mérsékelten okosak, ez pedig nem fog megváltozni már sohasem, mert bónuszként kaptuk a kivívott szabadság mellé a lehetőséget, hogy ezentúl mi magunk mondhassuk meg, mi a kultúra, a távkapcsolónkkal szavazhattunk, és ezt választottuk.

Ha szánalmas, hát szánalmas, nem lehet kinél panaszkodni, nem jön a jóságos Lakatos elvtárs, nem szól bele a szellemes és cizellált Tóth Dezső, nem emeli fel mutatóujját Aczél György.

Merjünk bunkók lenni!

Mert bizony csak ez a két véglet van: diktatúra és a magas kultúra privilegizált helyzete, ha éppen olyan diktátort fogunk ki, aki szereti a szép zongorázást, vagy a kulturális népuralom, amikor derékig kell gázolni a mocsokban, ha véletlenül rossz csatornára kapcsolunk.

Azért amíg Garas Dezső nem táncol harisnyanadrágban a képernyőn, marad egy kis remény.