A mi Sólymunk

Az a legújabb kérdés, hogy szabad-e Sólyom László köztársasági elnökről úgy beszélni, hogy „a mi Sólymunk”?

A kérdést nem én vetem föl, hanem a köztársasági elnök hivatalának sajtófőnöke. Arról van szó, hogy a Bumeráng múlt szerdai adásában a műsorvezetők a napi hírek között szemelgetve leragadtak vagy tíz percre annál az információnál, hogy az államfő kegyelmet adott két szentesi orvosnak, akiket a bíróság másodfokon három év börtönre ítélt, mert a kórházban több, mint kétszáz esetben külföldi betegeken végeztek el sürgősnek beállított, de előre tervezett protézisműtétet, mégpedig alkalmanként 500-600 német márka hálapénzért, nagyjából 65 millió forint kárt okozva ezzel az egészségbiztosítónak.

Na most, mondani sem kell, hogy a kegyelmi ügy a világ legjobb témája. Nincs földi halandó, akiben föl ne horgadna ilyenkor a morális érzék, hogy milyen alapon kap kegyelmet egy orvos rendszeresen elkövetett, különösen nagy kárt okozó csalás meg magánokirat-hamisítás, miegyéb után, amikor én, kérlek szépen, azért a nyomorult másfél milliós sikkasztásért bűnhődöm ország-világ szeme előtt. Vagy épp fordítva: már miért ne kaphatna kegyelmet a két orvos, ők legalább gyógyítottak, ráadásul újvidéki betegeket; a helyükben én magam is segítettem volna határon túli testvéreinknek.

Plusz Zalatnay, hogy ő meg nem kapott kegyelmet Sólyomtól, pedig ő is beadta a kérelmét, ráadásul még ma is olyan szépen énekli a „Kell egy barát”-ot. Illetve, hát Zalatnay azért mégiscsak emberek tucatjait tette tönkre, egy férfi föl is akasztotta magát miatta, úgyhogy ha én vagyok Sólyom, akkor negatív kegyelmet adok neki, és visszapaterolom őt a börtönbe, de most már öt évre.

A kegyelmi téma azért jó téma, mert misztikus, titokzatos, ennél ködösebb ügy nincs is a világon. A törvény ugyanis úgy szól, hogy a köztársasági elnök az igazságügyi miniszter által előterjesztett kegyelmi kérvényt akár aláírja, akár nem, a döntését nem köteles indokolni. Na most ilyen helyzetben a Bumeráng műsorvezetői is azt tették, amit újságíró ilyenkor tesz, megjáratták az agyukat, s persze hogy szóba kerültek Sólyom lehetséges indokai: hogy a legfőbb közjogi méltóság ezzel a kegyelemmel is jelezte a határon túli magyarságnak, hogy vigyázó tekintetét folyamatosan rajtuk legelteti, plusz, hogy az orvosok fölmentését kérő hatezer szentesi polgár aláírásgyűjtését is figyelembe vette a döntésénél.

Mondom, erről agyaltak a Bumeráng stílusában, amikor a telefonban bejelentkezett Wéber sajtófőnök, hogy semmi se úgy van, ahogyan a műsorvezetők mondták. Akkor hogyan? Hát azt el lehet olvasni az elnöki hivatal honlapján, www.keh.hu, felelte a sajtófőnök, mindenki menjen fel rá, és mindent megtud; nem részletezem, Wéber sajtófőnök a szóvivői szakma csúcsteljesítményét nyújtva, tíz álló percen át a semmiről beszélt, állandóan ezt a keh.hu-t emlegetve, hozzáteszem, hibátlan magyarsággal és kifogástalan stílusban. Mindez egyáltalán nem volna fontos, a szóvivői lét egyetlen célja és értelme a folyamatos mellébeszélés, ám Wéber sajtófőnök tett egy finom célzást arra, hogy tán mégse kellene a műsorban a köztársasági elnök úrra azt mondani, hogy „a mi Sólymunk”.

Ez viszont már igen érdekes. Ha ugyanis én volnék az államfő szóvivője, ajtóstul rontottam volna be a szobájába, hogy főnök, kezdenek jól alakulni a dolgaink, a rádióban már a mi Sólymunknak szólították önt. Amit a köztársasági elnök nyilván mély megindultsággal fogadott volna. A helyzet ugyanis az, hogy Sólyom László eddig nemigen hozta a köztársasági elnöki formát. Az ország, és benne a sajtó, tizenhat éve kellő tisztelettel viseltetik a poszt iránt, már csak abból a vágyból kifolyólag is, hogy legyen már végre egy tisztség ebben a nyomorult országban, amit még nem járatott le a viselője; ennek megfelelően viseltetett Göncz Árpád, de Mádl Ferenc iránt is, akik erre mellesleg rá is szolgáltak.

A baj az, hogy Sólyommal mint közjogi méltósággal nehéz mit kezdeni. Hiszen itt van egy ember, akinek már a megválasztásakor csörgősipkát húztak a fejére, s épp azok, akik támogatták a megválasztását. Akkor én azt hittem, hogy a körötte folyó parlamenti cirkusz közben egyszer csak föláll, és azt mondja, köszönöm, de önök a méltóságommal játszanak. De nem. Úgy látszik, nemcsak összeg, de pozíció is létezik akkora, hogy Judit feje korpás legyen: az ország legfőbb közjogi méltósága azóta sem tud szabadulni a csörgősipkától. Hol Amerikába nem akar menni az ujjlenyomatvétel miatt (Kanadába viszont igen, ahol szintén vesznek mintát), hol kezet nem fog a kitüntetettekkel (hogy aztán egy hét múlva megbánja), a pártok fölött állónak tekintve magát, gyújtó hangú beszédet mond pártpolitikai ügyekben, nemzeti ünnepen tüntető menet élén halad, miközben mögötte a miniszterelnök Dunába dobását skandálják, a műegyetem előtt olyan beszédet mond, hogy a rektor kénytelen pironkodva cáfolni az állításait; s ez azért már több mint ciki. Nem tudom, Sólyom tisztában van-e vele, de miközben kéretlenül országos méretű morális válságról beszél (ami egy marhaság), ezzel a kegyelemgyakorlással épp azt üzente ugyanennek az országnak (persze Petrétei igazságügy-miniszterrel együtt), hogy gyerekek, nyugodtan mutyizzatok, csaljatok csak továbbra is, s lehetőleg saját zsebre.

Kétségtelen viszont, hogy a magyar történelem eddigi összes közjogi méltósága közül ő tud nagy jelentőségű bejelentések után a legsarkosabban száznyolcvan fokos fordulatot tenni, majd elhagyni a termet.

Csak nehogy egy idő múlva szimpla madárként beszéljenek róla az emberek.