Magyar Frutti

Megyesi Gusztáv mélyinterjúja a naptár (bugyi-) királynővel

Munkatársaink egy pohár sör, bor vagy szikvíz mellett próbálják bemutatni az ország kedvenceit, akiket a bulvárlapok szűk rovatai régóta gúzsba kötnek, de nagyobb terjedelmet kapva talán módjuk lesz kiteljesedniük. Sors, nyiss nekik tért!

Nehéz magát elérni egy beszélgetésre. Pedig a bulvárlapok áradoznak, hogy nagyon nyitott, és mindenkivel szívesen beszélget bármikor és bármiről.

Ez így van.

De most is siet.

A tévébe kell mennem, este benne leszek a Fókuszban.

Mi a téma?

Hogy miért szerepelek sokat a bulvárlapokban.

Engedelmével a bulvártémákat mellőzném. Hunyadi Lászlóról például csak Erkel Ferenccel kapcsolatban fogom kérdezni.

Nem Hunyadi, hanem Lukács... Mármint Hunyadi Lászlóra gondoltam, aki Donatella édesapja. Mert ő valójában nem Hunyadi, hanem Lukács. Lukács László, Németországban élő kiváló operaénekes. Le se tagadhatná, hogy ő a kislányom apja, Donatella az édesapjára hasonlít, csak a szemét örökölte tőlem.

Jó, hogy az örökséget említi. Az ön édesapja, dr. Kiszel János nagyon híres orvosprofesszor volt.

Nagyon jó, hogy fölveti. Éppen tizenöt éve ment el közülünk, most csináltattunk neki síremléket.

Ő szervezte meg még 1975-ben a koraszülöttmentést a magyar egyetemi klinikákon.

Így van, ő hozta létre a perinatális intenzív centrumot. Édesapám a Német Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja volt, nemzetközileg elismert tudós. A mai napig az ő könyveiből tanítanak.

Ismeri a könyveit?

Én nem akartam orvos lenni. Engem a művészet vonzott, már kislány koromban is gyermekszereplő voltam az operában. Taszít és elszomorít a vér, a betegség, a halál. Túl romantikus, érzelmes, empatikus alkat vagyok. A nővérem, Ddr. Kiszel Csilla orvos lett, fül-orr-gégész adjunktus, és audiológus.

És a gyermek keresztanyja.

Csilla nagyon jó, megértő, segítőkész testvér, és imádja a gyermekemet. Az édesanyám viszont pedagógus volt. Gyönyörű szép nő, nézze meg a honlapomat, majd látni fogja a fotón. Drága jó édesanyám mindig hitet, erőt és reményt adott nekem, sokat köszönhetek neki, nagyon fáj, hogy elvesztettem őt, még nem tudtam feldolgozni a hiányát.

Van tehát egy ilyen család ...

Polgári család.

...az édesapa nemzetközi hírű professzor, az édesanya pedagógus, a nővére is orvos. Mit szólt a pályájához otthon a család?

Nagyon jó kérdés. Édesanyám támogatta, amit csinálok, mert ő mindig színésznő szeretett volna lenni. De hát akkoriban nehéz élet volt, háború, ötvenhat, egyebek, ő akkor volt fiatal, nem lehetett színésznő.

Akkor nyilván magában látta az álmai megvalósítóját.

Abszolút értelemben. Látta, hogy lelkes, szorgalmas és kitartó vagyok, mellém állt és mindenben támogatott. Nagyon jó volt például az édesanyámmal menni az utcán, látszott rajtunk, hogy a legjobb barátnők vagyunk. Édesapámnak viszont voltak fenntartásai.

Gondolom, sok beleszólása nem volt a dolgok menetébe.

Éjjel-nappal bent volt a klinikán, csak annyit kért, amikor hazajött, hogy amit csinálok, azt becsületesen, tisztességesen csináljam.

Egy apa számára mindig más a tisztesség fogalma. Az ember meztelenül látja a lányát az újságban, interneten...

De volt egy határ. Én mindig tisztességesen voltam lefényképezve. Nézze meg a honlapomat, lát ízléstelen képet, vagy pornót? Nem lát. Nem akarok személyeskedni, de itt vannak a magyar pornósztárok, és miket művelnek. Én megszabtam a határt, és azt tartottam is, soha nem vállaltam olyat, ami az erkölcseimmel nem egyezik. Nem akartam édesapámnak csalódást okozni. Mindig becsületesen és tisztán viselkedtem.

Annak idején a német RTL Tutty-frutti műsorában tűnt fel.

Az a műsor rohamléptekkel tört be Magyarországra a kilencvenes évek elején. Nekem ez jó volt, mert végül is ezzel futottam be, és ezt vállalom is. Én voltam az első magyar lány, aki ebben a népszerű műsorban szerepelt.

Ha nincs Tutty-frutti, akkor minden másképp alakul?

Én mindig is operaénekesnő akartam lenni, mert nagyon szeretem az operát. De ezzel a Tutty-fruttival annyira berobbantam hirtelen a köztudatba, hogy nem lettem operaénekesnő. Emlékszik? Kurir, Esti Hírlap, ilyen lapok voltak a kilencvenes évek elején, és ezek mind megkerestek és interjút készítettek velem. Fotómodellnek is felkértek, számtalan poszter, plakát, címlap készült rólam.

Nem eltékozlása ez a tehetségnek, szorgalomnak?

Én tanítónőképző főiskolát végeztem, és rövid ideig tanítottam. Az egyik népszerű magazin főszerkesztője felkért, hogy legyek a lap háziasszonya. Évekig írtam a Vasárnapi Hírekbe, a Népszavába, Reformba, Képes Európába, mégpedig kulturális vonatkozású cikkeket. Ezek komoly cikkek voltak, egyszer majd megmutatom őket.

Mégis a bulvárlapok sztárja.

Az a baj, hogy a bulvárlapok nem a lényegről, az ember szellemi és intellektuális tevékenységről írnak. A tv-sztárokról nem azt írják, hogy milyen jól vezetik a műsort, hanem a magánéletükben vájkálnak. Az sem érdekel senkit, hogy nekem saját műsoraim vannak a Budapest Tv-n, és Kossuth-díjas színészekkel és a Nemzet Színészeivel készítek interjúkat. Még Pavarottival is volt beszélgetésem, aki most, hogy úgy mondjam, nagyon beteg.

Mondhatni, a halálán van.

Sajnos, de én még reménykedem, hogy jobban lesz, gyógyulást kívánok neki.

Hogyan készül fel a nagyobb ívű interjúkra?

Például, amikor Máthé Erzsi került sorra, akkor megkértem őt, hogy amikor játszik, megnézhessem az előadást. Sőt, föl is mentem hozzá, és beszélgettünk. És általában utánaolvasok a témának, s nem is keveset. Direkt megvettem a Színházi lexikont is, tehát veszem a fáradságot és felkészülök.

Azért az operaénekesi pályafutását sajnálom. Azt olvastam, hogy Puccini, Donizetti és Verdi a kedvence, bár a velvet.hu bulvárhonlap utóbbi zeneszerzőt Verdíninek írta.

Pedig az helyesen: Verdi. Nem készült fel rendesen az újságíró. Én megemlíteném még Erkelt, a magyar opera megteremtőjét és Wagnert. Évekig volt bérletem a Ringre, imádom a Rajna kincsét, az Istenek alkonyát, a kedvencem pedig a Parsifal, csak sajnos ritkán játsszák.

Nehéz Wagnert megérteni?

Igen, de ha kellő intelligenciával rendelkezünk és elmélyülünk a csodálatos zenében akkor megértjük. Gondolja el, mindegyik Wagner opera 4-5 óra. Húsz perc egy monológ.

El tud mélyülni a Wagner-operákban?

Azokra is fel kell készülni. Oda nem lehet csak úgy beesni. De szeretem Puccinit, hiszen szívet, lelket facsaró romantikus, valamint a Bellini-, Verdi-operákat.

Most is jár operába? Nem az Operabált kérdezem.

Természetesen, ha van időm elmegyek, sok operaénekes barátom van..

Erről mindig lelkesedéssel beszél. Hogy jön ide akkor az a dilemma, amit az egyik lapban olvastam, hogy Balázs Pali vagy Gergely Róbert? És ön nem tudott választani.

Mert nem is lehet. Van, aki Balázs Palit szereti, van, aki Gergely Robit. És sokan vannak, akik mindkettőt szeretik. De ez nem baj. A baj az, ha az újságíró hülyeségeket kérdez. De mit lehet tenni?

Miért nem csap oda? Hiszen végül is égeti, az emberek nevetni fognak, és megalázó helyzetbe kerül. Donatellácska-fotók körüli viccek, Operabál...

Miután leadták rólam az operabálos híreket, mondták a szerkesztők, hogy emelkedett a példányszám. Nekem persze egy fillért se adtak. De ezt valahogy megértem. Most ilyen világ van, sajnos. Éppen ma beszéltük a nővéremmel, hogy már nem a hetvenes években vagyunk, amikor csak a Film Színház Muzsika meg a Pesti Műsor volt, és azok tényleg az előadásról írtak. Ma már nagy a konkurencia, el akarják adni a lapot. A kislányomat megpróbálom megvédeni, anyatigris vagyok, őt nem engedem bántani.

Csakhogy az ön testén és lelkén keresztül.

Ami nem korrekt. De mit tudok tenni? Két dolgot: vagy nem nyilatkozom, de akkor nem nézik a műsoraimat, vagy perelek.

Minden színész erről panaszkodik, a pokolba kívánja a bulvárt, hogy égetik, aztán másnap örülnek, ha újra megkeresik őket.

Vannak nem túl neves színészek, akik engem is felhívnak, hogy nem közölnék-e egy kis hírt róluk a műsoromban, hadd fogyjon a CD-jük. Olyan kiváló operaénekesek nem ismernek, akik a Metben és a Scalában énekelnek.

Azért nyilván cserélne velük. Metropolitan, milánói Scala

Ne higgye. Hogy is mondjam csak, hogy ne legyek nagyképű: itthon sztár vagyok, felismernek az utcán, kedvesek velem az emberek, gratulálnak, dedikált fotót kérnek. Olyan kapuk is megnyílnak, amelyek másoknak nem.

Milyen kapuk? A Postabank-per ítéletét hallotta?

Igen, és fel vagyok háborodva. De nem ilyen banki ügyekre gondolok. Hanem hogy például kapok tiszteletjegyet olyan rendezvényekre is, ahol csupa hírességeket láthatok. Vagy hogy például az Operabálba a Napi Ász vette meg a belépőt. Na most, ha én nem vagyok Kiszel Tünde, akkor lehetnék én bármilyen jó operaénekes, a Napi Ász nem veszi meg nekem a jegyet.

Az Operabál nem egy nagy csalódás? Unalmas társaság, merevség, csupa sznob...

Az egész a pénzről szól. Az én személyiségem pedig jól jött nekik. Az egyik tévériporter mondta, ha csak annyi egyforintosa lenne, ahányan érdeklődtek nála, hogy ott lesz-e a bálon Kiszel Tünde, már milliomos lenne. Azért én jól éreztem magam a bálban.

Ön lett az Operabál híre.

Én élveztem a helyzetet. Jött velem a Fókusz stábja, vették kamerával, hogyan sminkelnek, rakják be a hajamat, majd egész este végigkísértek a bálon. Lubickoltam a népszerűségben.

Sok embert ez kifejezetten zavarna.

Engem nem zavar. Engem csak egy zavar: ha valaki nem korrekt. Például úgy közölnek velem interjút, hogy meg se kérdeznek.

Ez eléggé kiborító lehet.

Az a baj, hogy nekem, sajnos, hamar elszáll a mérgem. A nővérem pedig szerény, őt egyébként is rettenetesen lefoglalja a munkája, tehát nem perel.

A brutalitással szemben is ilyen megértő? Olvastam, hogy Gálvölgyi János az ön fejét verte volna szét az Operabálon. Legalábbis ezt mondta a Heti Hetesben, a közönség meg nevetett.

Mindennek van határa. Gálvölgyi Jánosnak valószínűleg pszichés problémái vannak, amiket nem tud feldolgozni. Sok embertől hallottam, hogy búval bélelt. Én értem a viccet, ám hogy a testi épségemet veszélyezteti... de visszavágtam neki, a Fókuszban üzentem. Persze végül neki is megbocsátottam. A pszichés zavar azonban a színpadi munka rovására mehet.

Játszott már Gálvölgyivel egy darabban?

Igen, egyszer régen. Lukács Sándorral azonban sokszor. A Veszedelmes viszonyokban. Kiváló színész. Mindig a kishúgomnak hívott... De sajnos nem fér már bele az életembe a színészet.

Pedig nem volna fontosabb, nagyobb dolog?

Nem biztos, hogy az volna.

Tünde, jó színésznőnek tartja magát?

Nem végeztem főiskolát.

Én se így értettem. Hanem hogy színésznőként jól ki tudná fejezni a lényegét.

Amikor először felkértek a Ruttkai Éva Színházba, akkor ott az volt a koncepció, hogy nem színészeket hívnak meg a szerepekre. Engem akkor látott a Budapest Tv-ben az igazgató, éppen Harangozó Terit hívtam meg a műsoromba, s ő élőben egy anyás dalt énekelt. Nekem éppen beteg volt az édesanyám, Harangozó Teri pedig olyan gyönyörűen énekelt, hogy elsírtam magam. Az igazgató ezt látta, és azonnal felkért egy szerepre.

Húsz év múlva nem fogja megbánni, hogy se opera, se prózai színház?

Nem érdemes előre gondolkodni ennyire. Az is jó érzés és maradandó, hogy felismernek az utcán, és értékes kiváló művészekkel készíthetek interjút. Valamelyik nap egy francia rendezővel dokumentumfilmet forgattunk a szépségről, és engem már az örömmel töltött el, hogy a francia rendező ismert engem. Olyan ez, mint a boldogság, benn lapul az emberben.

Boldognak érzi magát?

Igen. Jól érzem magam a bőrömben.

Egy interjújában azt mondta, szerencsés ember, mert jó géneket örökölt.

Így van.

Édesapjától az észt, édesanyjától a kitartást...

Valamint a jó üzleti érzéket, és ami különösen fontos: nem vagyok hajlamos a hízásra.