Lellei gyors

Ülünk a balatonlellei gyorson, óránként negyven kilométeres sebességgel repülünk Budapest-Déli pu. felé, és furdal a lelkiismeret. Augusztus huszadika van, Szent István ünnepe, ezekben az órákban már az új, forradalom utáni Magyarország tisztjeit avatják az új köztársasági elnök jelenlétében, a szokásos légiparádé helyett különféle gyorsnaszádok csorognak lefelé a Dunán, s szinte az ország minden pontján nemzetünk nagyjai mondanak ünnepi beszédet, mi pedig nem vagyunk részesei mindennek, legfeljebb az esti hírekből értesülünk nemzetformáló gondolataikról.

Ezekben a percekben például Kövér László mond szenzációszámba menő beszédet, ám mint másnap kiderül, egyedül Török Gábor politológus ismeri fel a beszéd revelatív erejét. Kövér ugyanis kijelentette, hogy „történelmi sorsa a magyarságot méltányosságra és óvatosságra tanította”, ami merőben új hang a részéről, hiszen vegyük észre, hogy a mondatban szó sincsen akasztásról, felnégyelésről, de még kommunistázásról sem. A politológus szerint Kövér ezzel az izgalmas mondatával jelzi országnak-világnak, hogy „a jövőben is meg akarja tartani magának a jogot arra, hogy önálló szereplője maradjon a közéletnek, olyan, akitől őszinte és erős mondatok bármikor várhatók, de aki szinte soha nem csatlakozik semmilyen egyenbeszédhez”.

Mondom, még csak a lellei gyorson ülünk, fogalmunk sincsen a világban és főleg a Kövér doktorban lezajló változásokról, ebből kifolyólag igen bután nézünk magunk elé az Intercity második osztályán a már jó előre helyjeggyel biztosított székünkön ülve, amikor egyszer csak elénk áll a kalauz, kissé szétterpesztett lábbal, s azt mondja, nem is nekünk, inkább az észak felé elterülő domboknak, hegyeknek, hogy „A jó kurva anyját a takarítóknak”.

Nem túl hangosan mondja, de nem is csak úgy, önmagának, nincs indulat a hangjában, inkább tárgyszerű, miközben ugyanúgy szakad róla a víz, mint rólunk. A kocsi ugyanis légkondicionált volna, direkt megkérdeztük jegyváltásnál, sőt induláskor is, hogy vane hűtés, a jegypénztáros megnyugtatott, ám ahogyan menet közben a kalauztól megtudtuk, a takarítók elfelejtették indulás előtt visszaállítani a hidraulikát, így az ajtók nem csukódnak, bejő a meleg, a rendszer nem hűt.

Nem tudjuk mire vélni a kalauz szavait. Másnap, pontosan huszonnégy órával a Szent Istvánnapi ünnepségek után már pontosan tudjuk, hogy nem történt más, mint hogy a kalauz, kihasználva a szónokok iránt megnyilvánuló általános figyelmet, a világ tudomására hozta, hogy a jövőben is fenntartja magának a jogot az önálló véleménynyilvánításra, főleg a takarítószemélyzet irányában, a maga részéről, bármiképpen is alakul a helyzet, továbbra is őszinte, erős mondatok várhatók.

Nem volt ez mindig így. A történelmi helyzet úgy hozta, hogy a tavalyi Szent István-ünnep is a balatonlellei gyorson talált bennünket, akkor is szakadt rólunk a víz, noha a helyjegy mellé szintén azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a vagon légkondicionált, ám akkor a kalauz csak annyit mondott: „A takarítók elfelejtették visszaizélni azt az izét, hidraulikát az izébe. Tesszék mondani, moszt micináljak?” Épp csinálás alatt állt a kalauz fogsora, ott ültünk a kupéban egymásba kapaszkodva, ismételgetve a szavait, hogy „micináljunk, micináljunk”. „Kérem - mondta a kalauz -, egy biztosz: én nem fogom azt az izét visszaizélni, mert nem az én dolgom, ész nem isz értek hozzá.” Nagyon sajnáltuk a kalauzt, fölajánlottunk neki egy törülközőt, de nem fogadta el, mi meg arra gondoltunk, az előző évi Szent Istvánkor jobb volt mindenkinek, akkor hűvösre fordult az idő, az azt megelőző években pedig eszünkbe se jutott volna a légkondicionáló felől érdeklődni, mert ilyenről még nem is hallott a vasút; jobb volt mindenkinek.

Olvassuk aztán késő este egy szegedi bloggertől, aki képviselőjelöltje az októberi választásoknak, hogy Schmitt Pál olyan szép beszédet mondott a katonáknak, hogy ő bizony megkönnyezte. S hogy neki mennyivel jobb érzés volt egykori KISZ-titkárok helyett Orbánt, Kövért és Schmittet látni közjogi méltóságként a Kossuth téren, hát még ha Áder János is ott lett volna. Mi persze ezt se láttuk, mert akkor még a lellei gyors Lellén vesztegelt. Mindazonáltal másnap megnéztük Schmitt Pál beszédét, és tényleg szép volt, főleg amikor a kis Balázst említette a katonáknak, aki tűzoltó akart lenni, sőt katona meg vadakat terelő juhász is, és a köztársasági elnök föltette a kérdést, vajon miért akart pont az lenni? (A szótagszám meg a rím miatt, bazmeg, mondta volna alkoholista irodalomtörténész barátunk). A katonák nem válaszoltak a téren, hát Schmitt Pálnak kellett kimondania: a bátorság végett. „Legyenek büszkék a hivatásukra” - fejezte be aztán beszédét, s nekünk eszünkbe jutott, hogy de hiszen a lellei kalauz is erről beszélt, miután mégis beletörölte fejét a felajánlott törülközőnkbe, annak idején neki és a többi kalauznak is pontosan ezt mondták az elöljárói, „legyenek büszkék a hivatásukra”, sőt a lellei állomásfőnök is ezt az útravalót kapta, persze büszkének lenni önmagában nem elég, nem véletlenül tette hozzá Schmitt Pál is, hogy az igazi az volna, ha augusztus 21-én is örülne mindenki.

Hogy aztán augusztus 21-én is örült-e még az ország, vagy csak a kalauzok, katonák és a szónokok örültek, annak nem néztünk utána. Az viszont igen sokat sejtethet a jövőre nézvést, hogy az idei Szent Istvánkor szinte valamennyi szónok a következő szavakkal zárta nagy jelentőségű beszédét: „A magam részéről ehhez kívánok önöknek erőt, egészséget! Köszönöm a figyelmüket!” Ez vajon mit jelenthet?