Csalódást okozva (Magyarország - Olaszország 0:1)

- És Németh Krisztián kezdőrugásával elkezdődik a mérkőzés!

- Kapufa, öt centi, kapufa, tíz centi...

Ez a gól döntött; az olaszoknál volt egy ember, aki képes volt ilyen klasszismozdulatra, nálunk viszont nem.

Így aztán utazhatunk haza. És most juszt se fogom leírni azt, amit pedig ilyenkor nagyon is illene: hogy fölemelt fejjel jöhetünk haza, hogy már nagy bravúr volt eleve a nyolc közé jutás is, de még azt se, hogy nincs mit szégyellni a vereségen, hiszen nem játszottunk alárendelt szerepet.

Sőt, kifejezetten azt kell mondanom, hogy ez a csapat a végén igen nagy szomorúságot, sőt csalódást okozott, hogy nem bírt a döntőbe jutni.

Erre az érzésre amúgy már régóta vágytam. Hosszú, nagyon hosszú évek óta ez az első olyan magyar válogatott − igaz, ez se a felnőtt korosztály −, amelyiket nem szerencsétlenek gyülekezetének vagy pofozógépnek látok, hanem tényleg győzelemre törő és győzelemre esélyes futballisták csapatának. Ebben viszont az is benne van, hogy várok is tőlük valamit, igényeim vannak velük szemben, s midőn Németh Krisztián hatodszor huppan le a fűre, szemmel láthatóan arra utazva, hogy a bíró majd befújja a faultot, akkor én szentségelek. Amikor Koman harmadik passza megy félre, szintén. Hosszú, nagyon hosszú idő óta nem tudott magyar válogatott csalódást okozni, mert el se jutott a közelébe.

- Ehhez tizenegyen kevesen voltunk!

Egészen fiataloknak mondom: ezen a meccsen valami hasonlót éreztem, mint 14 évesen, amikor 1964-ben Madridban, az akkori Eb elődöntőjében 120 ezer néző előtt hosszabbításban kaptunk ki a sokkal esélyesebb és sokkal jobb spanyoloktól. Meg később, amikor a csehek meg a szovjetek ellen estünk ki. A mai visszaemlékezők nagyokat lódítanak: annakidején senki nem örült annak, hogy az Eb-n harmadikok meg negyedikek, világbajnokságon ötödikek meg hatodikok lettünk, tehát hoztuk a világszínvonalat, mert mindenki csalódott, hiszen a két szemével látta, hogy egy-egy ügyetlen mozdulattal milyen lehetőségeket szalasztottunk el, s ha csak egy kicsivel okosabban játszunk, megvan a győzelem. Most is ez volt. Annakidején szentségtörés lett volna olyat leírni egy-nullás vereség után, hogy nem baj fiúk, egyenrangú ellenfelek voltatok, nem okozott csalódást a vereségetek. Már egy vereség hogy a fenébe ne okozna csalódást?

Ezeket a mondatokat az egész honi sportsajtóból mellőzném, mert nem más, mint gügyögés. Hülyegyerekekhez szokás így beszélni, vigasztalón, lekezelőn, jól van kisfiam, ahhoz képest, hogy vízfejed van, nem is mondtál nagy szamárságot.

Reméli is az ember, hogy az U19 válogatott tagjai sem vonják meg a vállukat, mentegetve magukat, hogy jó meg szép ez így is, ezzel a harmadik helyezéssel, pláne, hogy végül is nem okoztak csalódást. Mert az kifejezetten a szurkoló dolga, hogy napok, hetek múlva már azt mondja: ezek a fiúk Bulgária, Spanyolország, Németország és Olaszország ellen végül is ötven százalékos teljesítményt értek el, mégpedig úgy, hogy egygólosnál nem szenvedtek nagyobb vereséget.

- Portugália, Spanyolország, Németország, Olaszország,
és mind csak egy góllal dőlt el.

Ami még hagyján, de ennek az olasz-magyarnak a 60. percében volt egy jelenet, ami megintcsak egészen régmúlt időket idézett: a magyar tizenhatoson belül Szabó László egy labdát megpróbált szorongatott helyzetben is kihozni, ám az olasz csatár elvette tőle, s majdnem gólt kaptunk.

Súlyos hiba. Mégis: Szabó, aki nem a Liverpool, de nem is a Samp vagy a West Ham játékosa, hanem itthon formálódik, egy Európa bajnokság elődöntőjében olasz csapat ellen nehéz helyzetben is ki akarja hozni a labdát, megjátszani, támadást építeni belőle, nem pedig ész nélkül kirúgni, épp amerre áll, és ez sok mindent elmond.

Figyeljük meg: lesz belőle valaki.

- Búsuljon a ló! Jövőre nyerni megyünk a világbajnokságra!

(Szolgálati közlemény: kérem a magyar labdarúgó válogatott mérkőzésein a kapu mögött szurkoló ultrák s egyéb szurkolói csoportok szószólóit, hogy jelezzék: most, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség a Plzenbe érkező magyar szurkolók számára kifizette a meccsjegyeket, a Népstadion következő válogatott meccsén hányadik percben kell elkezdeni Kisteleki István elnök édesanyját kórusban szidni?
Vagy ezúttal legalább egy meccsre irgalmat kap?)