Index 1-2

INDEX 1

A bal képen Krassó György megy vidáman 89 nyarán, kezében létrával, leszedni Münnich Ferenc tábláját a Nádor utcáról, számomra ő az utolsó forradalmár, máig büszke vagyok, hogy utolsó két évében a barátjává fogadott, s részt vehettem a Magyar Október Párt karácsonyán is, hol máshol, mint egy lakásban, sajnos pont befértek.

Különös körülmények között ismerkedtünk össze, a rádiókabaré 1989 vége felé bejutott a Fehér Házba, hogy Kádár szentélyében csapjon össze az alakuló pártok egy-egy vezetője, Tamás Gáspár Miklós, Petrasovits Anna, no meg egy olyan úr, akinek 15 éve nem írom le a nevét, de azért a képen jól felismerhető. Legnagyobb bánatomra a kisgazdák egy teljesen ismeretlen pofát küldtek, aki viszont pillanatok alatt átvette Verebestől a hatalmat, a kampányban hetekig jártam a nyomában, mert ilyen madarat még nem láttam, a szószékre lépve azonnal ordított, pedig az allegro elé minden valamirevaló zeneszerző ír egy andantét. S máris rohant a következő faluba rikoltozni. Alig pár hete adott át egy lila névjegyet ezüstbetűkkel a kisgazdák nagy öregjének, a szárszói Pártay Tivadarnak, majd hamarosan elfoglalta a pártot, pár évvel később pedig a teljes magyar mezőgazdaságot.

De most érdekesebb egy másik einstand, Krassó ugyanis a beszélgetés végén közölte, hogy elfoglalta a Fehér Házat. Ám a Hócipő fotósa már hazament, így szégyenszemre egy beszökött kollégától kellett elkunyerálnom, amint beszivárgó pártja Lenin körül gyülekezik a csatára, mint egykor a Hadik-huszárok, hogy néhány órára megtartsák Berlint. Nekik is hozzávetőleg ennyi ideig sikerült, mivel a rendőrség már nem mert rohamozni, legalábbis egyenruhában, ám aztán valahonnan érkezett két tucat széldzsekis fiatalember, akikkel majd Göncznél is találkozunk, és udvariasan visszafoglalták tőlük arra a kis időre, bár Krassó még sokáig ott ült a kapuban, hátha visszaadják neki.

Gyurival utána rendszeresen találkoztunk a Magyar Rádió büféjében, mert a nevét nem mertem leadni, az még külterület, persze azt se mertem neki megmondani, hogy október 23-án ez a büfé mindig tele volt munkásőrrel, azt azért elmeséltem neki, amikor a portás aznap az igazolványomat kérte:
- Nem ismer meg?
- Ma nem.

Az álforradalmárokra volt kiakadva, többek közt H.-ra, a zsibárusra, aki kiszervezte alóla régi bajtársait. Nagyon féltettem, s hamarosan elvitte sokadik infarktusa. Göndör, hófehér haja, naiv, ábrándos mosolya s áradó humora volt számomra az igazi rendszerváltás, persze tudta, hogy a piszkos tizenkettővel nem viszi semmire, de az előző negyedszázadban sem lehetett sokkal több reménye, mégis tette a dolgát. Egy kis srác volt állandóan vele, sosem tudtam kideríteni, rokon vagy talált gyerek, nem szeretem, ha a srácokat is beviszik a politikába, de ez a fiú kivétel volt alóla, ő volt számomra Gavroche, a forradalom gyermeke, természetesen a Münnich-projektben is Gyurival tartott, s Leninnél is ott áll mellettük, mindig afféle kabalaként.

Hasonló korú lehettem 56-ban, bár forradalmi tettem kizárólag abban merült ki, hogy amikor a suliból hazajövet a 15-ös busz néhány sötét mellékutca után az Alkotmányt is átszelte, és megláttam a százezer embert egy pillanatra, a Báthorynál leugrottam róla, majd körberohantam a Kálmán utca 19. összes gangját a következő csatakiáltással:
- Kitört a forradalom, holnapra nem kell oroszleckét csinálni!

Zoli persze jobban megsiratta Gyurit, azóta ritkán futunk össze, ilyenkor néhány szót váltunk egyre halványuló emlékéről, meg az események forradalmi ifjúsági napokká zülléséről, majd barátságosan veregetve egymás hátát, várjuk a sors következő ajándékát.

Már vagy három éve nem láttam, amikor a tévében azt hallom, hogy egy engedély nélküli tüntetésen két újságírót, az index és a HVG-online munkatársát is megbilincselték a rendőrök, méghozzá a Batthyány-mécsesnél, mint egykor Orbán Viktort és Kis Jánost. De hiszen ez az én Zolim! Hol máshol kódoroghatnál.

INDEX 2

Sz. úr alacsony, köpcös, s még jobban dadog. Ez nem baj, se érdem, egyszerűen mulatságos, minek tagadjam. Pedig ritkán nevettet meg, mivel szemlátomást utál. Valami kihalófélben lévő dinó lehetek a szemében, rovata cikkei már nemcsak rólam szólnak, hanem afféle etalon is lettem, ha mást akarnak cikizni, csupán hozzáteszik, ez oly tehetségtelen és humortalan, mint a Farkasházy.

Nehéz megszokni, pláne ha az ember megy haza - éppen most rúgták ki 33 év után -, mire egy indexes ifjú máris hívja, hogy miből csinált kabarét Rómában meg Párizsban. Mintha ma már egy fapadossal nem lehetne oda bármikor fillérekből eljutni. Magyaráznám, de minek, teljesen világos, hogy a sintérek nyomták ki az adatokat, hogy még be is sározzanak, pedig a Kondor-éra óta minden fillérre vigyáztam, hiszen ez a legegyszerűbb elbánási módszer, akkor legalább strapálják magukat. Ez is az újságírás egyik válfaja, ha nem is a legszebb. Előtte Faludy emlékét gyaláztam Sz. úréknál, hisz köztudomású, mennyire utáltam a megboldogultat. Persze most se hagyják annyiban, és a G. úrral történt Mokka-beli találkozásunk után az alábbi mondatot jelentetik meg:

Gellért Kis a műsorban említette, és kérdésünkre nekünk is megemlítette, hogy Farkasházy az elbocsátása előtti napokban telefonon megfenyegette, hogy botrányt csinál a médiában, illetve az MSZP-s ismerősei segítségét kéri, ha a csoportos létszámleépítésbe őt is beleveszi, Gellért Kis szerint a humorista mostani médiakörútja része ennek a tervnek.

A mondatnak egyetlen baja van, hogy a négy állítás közül egyik sem igaz. Előtte másfél hónappal hívtam fel, amikor még semmiféle lista se volt, így tehát ezt biztosan nem kérhettem tőle, s kizárólag a kabaré ötödére csökkentett adásidejéről beszélgettünk. G. úr a Mokkában nem említette az idézetteket, a médiakörút pedig abból állt, hogy a kirúgás másnapján elutaztam Mimivel Rodoszra, gondolom azért, hogy fellármázzam a helyi médiát.

Mivel másnap a Blikk címlapja lettem azzal, hogy fenyegetem a szegény főkurátort, s más orgánumok is nagy terjedelemben adták tovább e bájos mondatot, kértem Sz. urat, kérdezzék meg G. urat, hogy egy szó sem igaz az egészből. Sz. úr erre nem volt hajlandó, de megígérte, hogy csinál velem egy interjút, s ebben majd kitérnek rá. Találkoztunk is egy szép kávéházban, egy órát faggatott a Magyar Rádió átszervezéséről, hiába mondtam neki, hogy az engem már nem nagyon érdekel, mint általában a hullákat a temetés.

Végül is megszületett a cikk, ám hiába kerestem benne a helyreigazítás akár legkisebb szándékát, bizony nem találtam, így nem tehettem mást, mint a becsületért a bírósághoz fordulni. Ahová az alperes megidézte G. urat, aki igen különös módon a felperest igazolta, idézem a bírói indoklást: A tanú elmondta, hogy a valóságban nem június közepén történt a felperes telefonhívása, valójában két hívásról volt szó 2007. május elején. Azt is előadta, hogy a felperes lehetséges elbocsátása ezeken a beszélgetéseken nem került szóba.

A következő tárgyalás előtt odalépek a cikk szerzőjéhez.

- Kedves G. úr! Ez egy ostoba szituáció, nem szoktam újságokat perelni, tegyék a politikusok. G. úr is azt állította, hogy egy szó sem esett köztünk az állásomról, pedig igazán nem eszünk egymás tenyeréből, többmilliós végkielégítésről mondtam le, hogy továbbra is módom legyen arra, hogy fellebbentsem a fátylat a rádiós vezetés, valamint a két nagy párt kurátorának ritka és különös szimbiózisáról. Egy szakmában dolgozunk, nem lenne ideje, hogy legalább itt a folyosón, négyszemközt elismerje, hogy nem mondtam ezt neki?
- De igenis mondta!

A pert persze megnyertem, nem valószínű, hogy fellebbeznek, az ugyanis nem jó ómen, ha az alperes tanúja a felperesnek ad igazat. Bár semmit se érek vele, máris itt az újabb adag, Keller képviselővel, Havas Henrikkel és velem hirdetik magukat számos orgánumban, hiszen ha ez a három barom kritizálja őket, akkor csakis az ellenkezője lehet igaz.