Futbóliában ma már

Demján balatoni pincéjében beszéltem vele utoljára az ezredfordulón, száz évre befalaztunk egy-egy palack bort, pár mondatos üzenetet hagyva utódainknak. Neki elég volt a nevét az üvegre írnia. Abban a szerencsében részesültem, hogy egykor hónapokat tölthettem vele Madridban, lakhattam házában, ehettem konyhájában, csoszoghattam papucsában. Épphogy negyvenes volt a lába.

Abban az időben, amikor egy Sugár András nevű riporter azt akarta bebizonyítani, hogy a 6:3-ra sem emlékszik. Lehet, hogy arra nem, de a 45-ös Kispest ifit felsorolta nekem. Évekig ő postázta madridi nénikém csomagjait, mivel még az átutazó magyar csapatokat is vendégül látta, néha a tranzitból hozva ki őket egy kis városnézésre, no meg egy ebédre. Másnap aztán megjelent egy kézilabdakapus nálunk, és előhúzott három csomag levesport, a legújabb Pink Floydot és egy tucat rákot, hogy az Öcsi bízta rá. Néha én is viszonoztam, Bözsike mamája ugyanis az összes 56-os cipőjüket kiküldözgette velünk, hiába mondtuk, hogy az elmúlt húsz évben egy picit változott a divat, csak nem fogja kidobni! Cserébe Öcsi nekem adta szinte az összes méregdrága selyem nyakkendőjét, mivel szorították a nyakát. Minden akkori kollégám kapott egyet belőle, remélem, emlékeznek még rá, melyik az.

Amikor törött hűtőjű Daciával beestünk Madridba, azonnal elvitt a legközelebbi Renault-szervizbe, persze nem hagyták fizetni. Aztán a Real bemutatkozó edzésére kellett elkísérnem, lehettünk vagy 35 ezren, a fiúk körbefutottak, dekáztak párat, majd csókokat hintve távoztak. Már mentem volna, amikor Öcsi közölte, azért egy pohárral bedobunk. Húsz lett belőle, legalábbis addig számoltam, mivel minden drukker imádott Panchója nyakába borult némi vino tintóval, amit Öcsi automatikusan a kezembe nyomott, én meg nem tudtam sehová letenni. Máig nem emlékszem, hogyan kerültem haza.

Bözsike fantasztikus háziasszony volt, csak vigyázni kellett, az ember rá ne lépjen Maxira, a félkilós tízéves yorkshire terrierre, fiát Simon Templárnak hívták és Rátkai Márton lányának adták Benidormban, ő vigyázott másodállásban Öcsiék házára, amit hetekre kölcsönadtak nekünk.

Aztán két galopp között kivitt életem első kutyaversenyére, mire elkezdtem lelkendezni:
- Itt végre nem lehet csalni!
- Már miért ne lehetne?
- Hiszen nem ül rajtuk senki!
- Na és? Beletöltenek előtte egy liter vizet, attól elnehezül, és kész!

Tőle tudtam meg, hogy az agarak a verseny előtt soha nem kapnak vizet, ezért mindig szomjasak, csak arra volt nehéz rájönni, melyik nem az már.

Ma istenítjük, de azért emlékszem, amikor hazahoztam egy kislemezét - a Nótáskedvű volt az apámat, és öt másik dalt énekelt rajta -, Marton Frigyes csak úgy merte beletenni egy milánói rádiós útiműsorába, hogy az ottani ócskapiacon találta.

A fenti két kép a Csodacsatárból való. A filmnek nem volt szerzője, ugyanis Méray Tibor disszidált, ezért egyszerűen lehúzták a stáblistáról, de mást nem volt pofájuk ráírni. Öcsit is ki kellett vágni, újraforgatva a jeleneteit Nándival, persze már Pongrácz Imre se ülhetett mellette.

- Kis pénz, kisfilm!

- Sajnos most már kisebb kanallóra telik,
és Pongrácz úrra se futja!

Tíz éve összehozták az akkori szereplőket a tévében, Keleti Márton helyett már csak az asszisztense, Bacsó Péter lehetett ott.

- Nos, Puskás úr? Tudja-e, hogy önt kivágták a Csodacsatárból?
- Honnan tudtam volna? Engem a Marci bácsi felkért, ezért eljöttem. Aztán eljöttem.
- Hidegkuti úr, tudta, hogy önt Puskás helyett kérték fel?
- Honnan tudtam volna? Nekem azt mondták, a film még nincs kész, és pár jelenetet le kell még forgatni egy kiemelkedő futballistával.

Méray három hete mesélte ezt el nekem, hozzátéve, hogy amikor levetítették nekik a két verziót, mindkét zseni leesett állal nézte a másikat.

A 82-es spanyol vébét Österreicher Emillel hármasban ültük végig egy madridi bárban, főleg a bikákról beszélgettünk, mert a meccsek színvonalára Öcsi csak legyintett. Néha benézett egykori neppere is, aki hozta és vitte a cuccait, állítólag még útlevele se volt, a határon csak a mellére csapott, hogy Ali. Pedig elég távol esett az araboktól. Illetve nem is annyira.

Amikor a Panathinaikoszt vezette a BEK döntőjébe, görög turfokat küldözgetett, végre jó volt valamire az orosz ábécé részleges ismerete. A tábornokok idején szép pénzt keresett, de egy fillért se vihetett ki. Felesége, a világ legbecsületesebb asszonya, próbálta apránként kicsempészni, egy sporttáskában gyűjtve Madridban a férjének, de Öcsi egyszer azt hitte, hogy üres, és visszavitte az egészet, kezdhették elölről.

1971-ben Anikó lányát elvittem a Mátyás templomnál lévő Fortunába, Latinovits is ott vacsorázott, bemutattam őket egymásnak, aminek mindketten örültek, Anikó sokat látta Zoltánt San Sebastianban, már a fesztiváli filmjeit, ám nem kaptunk taxit, így kénytelen voltam beülni a kocsimba. Ott laktak a Halász utcában a Vár tövében, csak legurulunk. Ennyi madridi vacsora után nem mondhatom neki, hogy a februári éjszakában vegyük nyakunkba a várost. Azonnal leintettek, mire Anikó sikoltozni kezdett, hogy most mit fognak csinálni velünk a rendőrök, Franco országában sok jót nem hallhatott a kommunizmusról, ezért a gázba tapostam, hosszú történet, csak a végét mesélem, hajnalig benn voltunk a Maros utcai kapitányságon néhány cafka között, a rendőrtisztek pedig egymásnak suttogták megvetően, ez itt annak a disszidens őrnagynak a lánya. A mostani patakkönnyben erre a korra is tessenek egy picit emlékezni.

54-ben kilenc éves voltam, és minden gól után a Horváth-kertből, a későbbi József Attila Múzeumból örökhajtómon hazatekertem, mert szárszói házunkban még nem volt villany. Amikor Szepesi 3:2-nél elkiáltotta magát, azonnal a nyeregbe pattantam, vinni a jó hírt, hogy az Öcsi kiegyenlített. Fél órával később tudták meg a lelkendező rokonok, hogy les miatt nem adták meg, mit mondjak, aznap nem sok vacsorát kaptam.

Azóta a képernyőn is láthattuk, hogy valószínűleg nem volt az, tucatszor faggattam erről Öcsit odakinn, de mindig csak azt hajtogatta, a bíró megadta és kész. Másik visszatérő kérdésem az volt, le kellett-e feküdniük valaha is az oroszoknak. Soha! - rázta a fejét.

Amikor hazafelé készülődött két dologra kértem, Moldova és Hámori könyvajánlata közül a Gyurit válassza, és ne hagyja, hogy belerántsák a politikába. Sajnos egyik kérdésben sem hallgatott rám.

Az angol-magyar előtti öregfiúk meccstől nagyon féltettem, mert akkor annyira kövér volt, hogy nem is látta a saját lábát. Mi lesz, ha kinevetik? Sokan megtagadták őt itthon, húsz évig beszélni sem lehetett róla, ült ott jónéhány ellendrukker. Aztán bemelegítésként a 16-os sarkáról négyszer-ötször beemelte a labdát a felső sarokba. Micsoda kár, hogy magával vitte a titkát!

Neve a legismertebb magyar szó volt a világon. és most már az is marad. Futbóliában ma már, csak ez az egy nóta jár...