Vojna i vojna

Váncsa István

2011. 06. 15. · Hócipő 2011/12

Kétfajta ember létezik. Az első csoportban vannak az Ő tántoríthatatlan hívei, a másodikban a többiek. Hogy ez utóbbi halmaz elemei mért születtek erre a világra, az nem igazán világos, legkevésbé az Ő számára, mindenesetre Ő némiképp utálja az ilyeneket, az Ő szempontjából alighanem teljes joggal. Ezek nem szeretik, nem értik és nem is érdemlik meg Őt. Az még csak hagyján, hogy tüntetnek Őellene, noha ennek már a gondolata is szentségtörésszámba megy, de most már oda züllöttek morálisan, hogy a Cinege úton akarnának tüntetni, mintha ez is olyan volna, mint a Szemlőhegy utca. Ettől a pofátlanságtól az Ő esze megáll, viszont mégse húzatja őket karóba, pedig az volna az adekvát eljárás, hanem csak int a császári gárdának, és ettől a Cinege út a pekingi Tiltott Városra, Ő maga pedig a bölcs Yongle császárra kezd hasonlítani.

Yongle tudvalévőleg jó ember volt, Ő azonban még jobb ember. Nyájas olvasóm, lévén cinikus fráter, most azt hiszi, hogy ironizálok, noha eszemben sincs. Kétségtelen, hogy Ő nem egy Teréz anya, de hát jómagam se vagyok az a kimondottan filantróp alkat, és most egyébként is valami többről, általánosabbról és mélyebbről van szó, arról a normális ésszel föl se fogható szívjóságról, ami a szentek között is csak a legkiválóbbakat, de legfőképpen Őt jellemzi. Ez a szívjóság perfekt harmóniában van avval a körülménnyel, hogy Ő szüntelenül harcban áll. Hogy kivel, az nem kérdés, hovatovább mindenkivel, és valószínűleg kora gyermekkorától kezdődően, mert Ő olyan ember, aki a társadalom normális működését, a szokványos emberi viszonylatokat és általában az emberi létezés egészét csakis háborús metaforákban képes fölfogni. Nem Ő az egyetlen. Ismerek urakat, akik számára az asszonyszeméllyel való nyájaskodás is olyan, mint Napóleonnak a népek csatája, úgy mennek az ágyba, mint más a golyózáporba, vagy győznek, vagy meghalnak, és ez így zajlik nap nap után. Ő annyiban különbözik ezektől, hogy neki csakugyan vannak ellenfelei, például a bányászok, a mezőgazdasági, az erdészeti és a vízügyi dolgozók, a köztisztviselők és a közalkalmazottak, a villamosenergiaipari, az élelmiszer-ipari, vegyipari, energiaipari és távközlési dolgozók, a vasutasok, a tűzoltók, a rendőrök, a katonák, az orvosok és az ápolók, a nyugdíjasok, a munkanélküliek és azok, akik a nyugdíjassá, de főleg a munkanélkülivé válás rémképével hadakozva töltik el azt a kevéske időt, ami számukra az árnyékvilágban megadatott.

Természetesen ennyi ellensége Papandreunak vagy Zapaterónak is van, hogy José Sócrates Carvalho Pinto de Sousáról már ne is beszéljünk, viszont ezen urak életében a nép ellenszenve éppoly előrelátható módon következett be, és éppoly kikerülhetetlenül, mint a prosztatamegnagyobbodás.

Nála nem.

Neki ezért is meg kellett harcolnia.

Korábban volt Őneki egy potenciális untermanja, aki maga akarta lezavarni bizonyos „nagy elosztórendszerek” fölöttébb indokoltnak látszó reformjait, amivel a nép minden korábbi elképzelést felülmúló undorát & gyűlöletét érdemelte volna ki, de nemcsak a jelenben, hanem a belátható jövőben is, hogy végül egy Haynauba olvadó Parabokrosként tartsa meg őt a történelmi emlékezet. Nem tehette, mert Ő közbelépett, megakadályozva, hogy az unterman Őhelyette elvégezze a piszkos munkát, és evvel a szavazópolgárok izzó haragját végleg magára vonja. Ennek érdekében - értsd az unterman védelme és saját dolgának a megnehezítése érdekében - Ő példátlan intenzitású személyes energiát mozgósított, világosan tudva, hogy evvel az egésszel a tulajdon politikai jövőjét aknásítja el.

Két magyarázat lehetséges.

Az első szerint Ő egy csakis érzelmi alapon döntő feminin ösztönlény, mint a falu jegyzőjének öregedő és hiszterikus felesége, aki előtt egyetlen cél lebeg, az állatorvosné összes haját szálanként kiszaggatni, ezen kívül semmi se számít, racionális megfontolások nincsenek, a világ is összedőlhet akár. Jómagam ezt a magyarázatot, lévén az Ő tántoríthatatlan híveinek egyike, semmiképp el nem fogadhatom. A második magyarázat pedig az a normális ésszel elgondolhatatlan méretű szívjóság, amiről föntebb már szó volt, és aminek a jegyében Ő csupán egyetlen dolgot akar, magára vállalni a lét összes terheit, de közben kettőzött brutalitással küzdeni tovább. Nehezen föloldható ellentmondás, ráadásul én nem is akarom feloldani. Ez van és passz. „Ezt a változást végig fogjuk csinálni, akkor is, hogy ha egyébként nemcsak tüntetnek a házam előtt, hanem beköltöznek a hálószobámba” - mondta Ő, természetesen nem az egész emberiségre, hanem csak a magyar rendőrökre és tűzoltókra gondolva, és nem mellékesen két nappal azután, hogy a császári gárda az egész környéket lezárta, ekképpen akadályozva meg, hogy a miniszterelnöki hálószobába beköltözni vágyó rendőrök és tűzoltók bútorszállító járművei a célobjektum közelébe eljussanak. A háború tehát folytatódik. Részint talán azért, mert a nálunk intézményesült vircsaftot sokkal gazdagabb országok se engedhetik meg maguknak, ilyen nyugdíjrendszert, ennyire csapnivaló felsőoktatást és egészségügyet, ennyire szétaprózott önkormányzati rendszert nem lehet és nem is érdemes fönntartani, Ő pedig érezhető örömmel amputál, belez és miskárol, de nemcsak avval a céllal, hogy a betegek gyógyuljanak, hanem hogy fájjon nekik. Folytatódik tehát a háború azért is, hogy az Ő tántoríthatatlan híveinek csoportjától különböző másik embercsoport tagjait a guta egyenként üsse meg. Ezt elérni persze nem lehet, viszont törekedni kell rá. Kapjon Lázár másfél milliárdot, mindegy, mire. „Magyarország első Emlékpontja állandó kiállítás keretében, a legkorszerűbb kiállítási technológiákkal és múzeumpedagógiai lehetőségekkel élve teszi tapinthatóvá és mindenki számára is felfoghatóvá azokat a történelmi folyamatokat, amelyek Hódmezővásárhelyt és lakóit érték az elmúlt ötven esztendőben. Emlékpontunk mementó is lesz, hiszen figyelmeztet arra, hogy ez az ötven esztendő nem álom: azzal, hogy távolodunk tőle, nem csökken a tanulságok súlya.” Egy ilyen izére alapesetben jó, ha másfél milliót adnak, nem pedig milliárdot, kivéve, ha pukkasztás a cél.

Valahol már bizonyára készül egy méretesebb olajfestmény az Ő mellalakos portréjával, ünnepélyesen sötét tónusok, egyszerű Brioni öltöny, leereszkedő mosoly. Jobbjának középső ujja keményen mered az ég felé.

Váncsa István
legolvasottabb cikkei

Váncsa István
legfrissebb cikkei

Váncsa István összes cikke

HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2025/12 • VI. 4. – VI. 17.

Smuzewitz Ilona: Legyünk bátorak, merjünk BL-döntőre gyalogolni! Para-Kovács Imre: a ketamin hatása a gazdaságpolitikára, avagy hogyan szaladgáljunk láncfűrésszel a kezünkben a szüreti bálon Nagy Bandó András búcsúestje a Szegedi Zsinagógában Váncsa István: kötelezni fogják az önkormányzatokat, hogy péntekenként zsíros kenyeret dobáljanak a nyugdíjasok közé Farkasházy Tivadar: a KDNP olyan, mint a Felcsút a fociban, nem kell hozzá ember se a tribünre, se a pályára Havas Henrik beszivárgott a Karmelitába a Magyar Nemzeti Védelmi Tanács ülésére Lendvai Ildikó nem érti, miért kesereg Orbán, hogy az Unió lenullázná a magyar növekedést, amikor az előrelépés volna, hiszen épp mínuszban van Dési János Haraszti Miklóssal beszélget arról, hogyan kell újra megtanulnia a stencilezést az ellenzéki újságíróknak A Heti Kamu megtudta, alapítvánnyá alakul Magyarország is Selmeczi Tibor alig várja a kormány 30 ezres élelmiszerutalványát, hogy megduplázza vele a vagyonát!

GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.