Marokkó II.

Faludy György
2007. 08. 29. · Hócipő 2007/18

A cél az volt, hogy meglássam a sivatagot. A nagy része itt szikla és törmelék, csak lent délebbre válik igazi homoksivataggá. De gyönyörű, ahogy folyton változik. Régen a Marokkóban lakó európaiak nem kaptak engedélyt arra, hogy a tengerparti városokból, például Marrakeshből, ahol én is laktam, kimenjenek. Viszont az autókba és a lovas kocsikba alig néztek bele, ha az őrök úgy látták, hogy arabok ülnek benne, akkor intettek, hogy menjünk. Először én is úgy jutottam ki, hogy barátom, Omár előbb elvitt a lakására, rám adott egy dzsilabát, egy burnuszt, és avval kimentem sétálni. Megtanultam arab módra járni, ami már nem szokás. Szóval, ahogy egy arab egyenest megy, kihúzva magát, nem néz oldalra, semerre, és mégis mindent tud, ami körülötte van. Megálltam egy forgalmi lámpánál, egy lovas kocsiban a feleségem és egy öreg doktor barátom ment, gondoltam, szent Isten, megismer. De átnézett rajtam, a mellemen nézett át, nem az arcomat nézte, számára az arabok nem voltak emberek.

Mentünk egy hosszú úton, a taxi nem tudom, hol hagyott el bennünket. Az agora volt akkoriban minden karaván központja. Onnét indultak a karavánok a Nílus felé, keresztbe Afrikán, le Timbuktuba. Van az a híres tábla, hogy Timbuktu 52 nap. A sivatag gyönyörű. Ha egy homokvihar jön, és az ember emlékszik arra, hogy milyen volt, amikor leültek este, reggel felébredve egy idegen tájat lát. A buckák teljesen megváltoznak, minden elveszti az alakját. A tevén való utazásnak persze vannak hátrányai. A teve rettenetesen büdös, a tetejébe igen harapós, és rendkívül barátságtalan. Hogy egy teljesen ember nélküli táj mennyire szép tud lenni s mennyi gyönyörűséggel képes eltölteni a szemet, azt csak az tudja megérteni, aki részese volt egy ilyen útnak.

Egy olyan helyen, amelyet a legeurópaibb városnak neveznek, gondoltam egyet, és a szép kávéházból buta módon elmentem sétálni a sziklás tengerpartra. Úgy ötven méterrel a tenger fölött egy ösvényen mentem, amikor egy arab, aki addig észrevétlenül követett, két kezében egy törött ablakkal mellém állt, és közölte, hogy minden pénzem adjam neki. Tudtam, ha fizetnék neki - amúgy nagyon kevés pénz volt nálam -, akkor utána levetkeztet, és belök a tengerbe. Tehát semmi értelme nem volt fizetni, mert úgy se adott volna kegyelmet. Leültem, ő állt, alattunk ötven méter meredek szikla. A kezeimet a térdeim mögé tettem, és kérdeztem, mi akarsz lenni, kígyó vagy béka? Mert fehér nagy hajam volt, amit a szél fútt, s egy lila ing volt rajtam véletlenül. Volt valami varázslói jellege, lila szín, éles napfényben. Na, mi akarsz lenni? Mire leejtette az üveget, és elkezdett rohanni.

De Marrakeshben is volt egyszer baj. Hármasban mentünk haza a törvényszék felé, s látjuk, hogy egy idegenlégiós hadnagy körül 10-12 kisgyerek áll, a hadnagy a pisztolyával a levegőbe lő egyet, mire egy tégla repült a fejének. Majd a hadnagy a földön fekszik, a koponyáját pedig nagy kődarabokkal szétverik. Nem tudtuk, mit történt. Azt hittük, a hadnagy megtámadta a gyerekeket, ami majdnem lehetetlen volt. De hogy a gyerekek megtámadnak egy pisztolyos hadnagyot, azt se tudtuk elképzelni. Mentünk tovább, mire elkezdtek utánunk ordítozni, hogy „Halál az idegenekre”. Mit csináljunk? Ne fussatok, az a legrosszabb, menjünk szép lassan. Mentünk hárman, feleségem, Havas Bandi és én. Kezdtek repülni a kövek utánunk, na, gondoltam, ebből nagy baj lesz. Amikor a Havas rémülten visszafordult, az egyik gyerek megszólalt - Bandinak vörös haja volt, ami ott nem létezik, vagy nagyon ritka, és általában azt hiszik, hogy az angolok mind vörös hajúak. És megszólalt, mire a többi gyerek abbahagyta az üldözésünket.

Háromszáz méterrel később betértünk a szállásunkra, a törvényszékre, a tetején kondérban főzték az olajat, hogy ha a kaput meg akarnák ostromolni, akkor a fejükre öntsék. Ez volt az igazságügyi palota tetején. És mi történt? Hirtelen megjelent egy rendőrbíró, és azokat a gyerekeket, akiket találtak, a lábuknál fogva fejjel a falnak verték. Aki túlélte, túlélte, aki nem, az ott maradt. S közben a pasa palotája kertjében a három szervező németet felakasztották.

Aztán másnap vidám és kedves nap következett, hat-nyolc gyerek meghalt, a többi élve maradt, de ez egyetlen újságban nem jelent meg persze, ezt nem lehetett megírni, s folyt az élet tovább.

Voltam a pasa vendége, aki természetesen egy megközelíthetetlen teremtés volt. Tőle tudtam meg, hogy minden kávéházban volt egy kéme. A kém ott ült nem messze tőlem, és küldte neki a jelentést. Hogy egy ismeretlen nyelvű, nem arab, nem francia, és nem angol nyelvű ember ír ott valamit, mégpedig úgy, hogy a sorokat, az európai sorokat nem viszi végig. S ez nagyon gyanús neki. Jelentette a pasának, amire a pasa megtudta, hogy költő vagyok, és meghívott vacsorára. A vendégség nagyon szép volt, 14-15 éves ezüstruhás apródok arab módon ültek, lábakkal keresztben, a fal mellett. A falon gyönyörű faragás, s mindenki előtt egy kis asztalka, azon szervírozták a hétszer hét fogást.

Egy szép napon, amikor visszaértem a sivatagból, kaptam meg az amerikai vízumot a követségen. Nem is vízum volt, hanem egy meghívólevél, amiben Roosevelt meghívott engemet. A baj csak az volt, hogy passzus kellett volna hozzá, de a magyar passzusom nem volt érvényes. Törtük a fejünket, kitől lehetne szerezni, a legközelebbi magyar követség Madridban volt, de egy ember, aki elküldte, avval kapta vissza, hogy érvénytelen, csak Magyarországra való visszautazásra érvényes. Végül egyik barátom, Kelemen Zoli segített rajtam, azt mondta, van itt egy Hotel Hungária, kérjem el a portástól a pecsétjét, a pecsétből tojásfehérjével a hotel lekerült, majd a gyereknyomdából kiszedtük három sorban, hogy az útlevelet öt esztendőre meghosszabbítom. A konzul aláírása persze olvashatatlan, ezt nyomták a Bandi, a feleségem meg az én passzusomba. Evvel az útlevéllel mentünk Spanyol-Marokkóba, Tanger szabad városba, Spanyolországba és Portugáliába, és be az Egyesült Államokba, anélkül, hogy bármi bajunk lett volna vele.

A Café de Paris-ban ültem Tangerban, és egy kutya ült a tér közepén a szökőkútnál. Odakúszott hozzám az asztalok alatt, megnyalta a lábamat, kimentem, mondtam, hogy várjon rám, a kutya várt, aztán hazavittem, lefeküdt az ágyam mellé. Másnap készültem megmosdatni, mert piszkos volt, de nem ment a mosdatás, mert kiugrott az ablakon, földszinten laktam. Kiugrott pontosan 9 órakor, és 9.20-kor visszatért egy szendviccsel a szájában, és letette az ágyra. Nekem hozta. Aztán megszelídült, mögöttem jött mindig. Egy szép napon találkozunk egy arabbal, a kutya egy pillanatra megcsóválja a farkát, miután visszatér hozzám. Ez volt a régi gazdája, azt mondja: Adjál 100 dirhemet, a kutya az enyém! Mire én: Verted a kutyát, el volt törve a kutya orra. Nincs irgalom, nem adok egy fillért se! Az nem lehet, gyerünk a kádihoz! A kádinak a bíráskodásért úgy kellett odadobni a pénzt, amit elkapott. Megkért bennünket, hogy álljunk egymásnak háttal, és menjünk öt lépést. Ekkor elengedte a kutyát, és akihez odamegy, azé a kutya - így bíráskodott. A kutya hozzám jött oda.

Egy marokkói forgatáson rögzített beszélgetés alapján

HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2022/14  •  VI. 29. – VII. 12.
VÁNCSA + PARA + LENGYEL + SMUZEWITZ + FARKASHÁZY + VEREBES + DÉSI + TRUNKÓ + SELMECZI + VFJ + ÜRMÖS + MARABU + BÉLABÁTYÓ... Lengyel László: Sajtórebellisek Váncsa István: Ha lesz főispán, akkor a telhetetlen alattvalók egyre többet fognak követelni, lesz főszolgabíró, tanácsnok, kisbíró... Para-Kovács Imre: A jobbágyi körök hisznek a szeretet és összefogás erejében, a 27%-os áfában és a 699 forintos sajtos rolóban Farkasházy Tivadar a be-, majd kimutatkozó Moldováról Smuzewitz Ilona: Éljen a házastársi rátermettség, avagy hogyan legyünk politikusférjként jó igazgatók! Verebes István: A magamfajta ironikus ember iróniája immár hamvasgyenge ahhoz képest, ami ironikus fölött ironizálni szeretne Dési János az egymilliós karórában Fedél nélkült áruló királyfiról, olyan kiskirályok okulására, akik úgysem olvasnak A Heti Kamu megtudta: az Orbán-kormány október végéig meghosszabbítja az Anglia elleni 4:0-ás győzelmet Trunkó Barnabás szerint a KSH statisztikusai szabadságon lehetnek, mert náluk még mindig csak 18% az élelmiszerek drágulása
GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.