Hogy elérjek a napsütötte sávig

Magyar irodalomtörténeti vitáktól rendszerint távol tartottam magamat. Mindenekelőtt azért, mert irodalomtörténeti tudományunk messze távol maradt időben a nyugati irodalomtól. Így például Lord Byrontól Trewelian remek esszéje - ahogy fölfedte a takarót a halott költő lábán és megvizsgálta, milyenek voltak születési hibái - messze fölötte volt mindennek, amit irodalomról Magyarországon a XIX. század első felében írtak. Ady Endre nem volt érettségi tézis, Szabolcska Mihály viszont igen az 1920-as esztendőkben, amikor az egyébként kitűnő Fasori Gimnáziumba jártam. Kosztolányi Dezsőről, Babits Mihályról, Tóth Árpádról hasonlóképpen hallgattak. Az egész irodalomtörténeti tudomány részben Tormay Cecil elképzelésein alapult, míg másik fele a Nyugat költőinek, íróinak, esztétáinak nézeteit tükrözte. De az irodalomtörténet saját múltjával sem számolt le és javította ki téziseit.

Sokszor gondoltam Hatvany Lajos történetére, aki dunai sétahajón utazott Budapestről Esztergomba. Előzőleg Spanyolországban járt, és magával hozott egy Velasquez képeskönyvet. Ebben látható volt a festmény, melyen Velasquez meztelen nője hátulról volt megfestve, és arca az eléje tartott tükörből látszott. Egy hajón utazott vele a pesti egyetem tanára, Gyulai Pál néhány diákjával, és éppen azt magyarázta nékik - mit sem tudva a Hatvanynál lévő könyvről -, nem ismerve a festményt: „Ki festene meztelen nőt hátulról? Ez durva és közönséges cselekedet lenne, amely nem engedhető meg a művészetben.” Erre Hatvany megmutatta a képet, amire a diákok Gyulai Pállal együtt kinevették ezt az „ocsmányságot”, Hatvany nem kis szégyenére.

Ugyanekkor azonban láttam, hogy az irodalomtörténetben a pozitív kritika minden esetleges hibát és hiányt elhallgat, annyit dicséri az illetőt, hogy szinte istenségnek veszi. Nagyon nagyra tartottam mindig Arany Jánost, de én Buda halála című félresikerült, kitalált és minden jelentőség nélküli legendáiban nem tudtam nagy költészetet látni. Bajom volt a nagyszerű Toldi-énekeivel is. Sehogyan sem tudtam belátni, miért választotta Arany János ezt a buta izomembert a magyarság jelképéül remek költeményében. Nagy Lajos király nagyszerű budai udvarában kétségtelenül tudtak Dantéról és Petrarcáról is, akiknek a magyar erőművész hírét sem hallotta. Hasonló volt a harc, melyet a 30-as évek közepéig a Nyugat generációja vívott a kevésbé tehetséges, úgynevezett magyaros írókkal, a sváb Herczeg Ferenccel Móricz Zsiga bácsi nevében.

Így volt ez emigrációmban való helyzetemben is. A kommunista uralom elején a magyar irodalom jelesei mellett - mint Ady, József Attila - egy olyan irodalmat propagáltak Magyarországon, amit Kanadában aligha tarthattam irodalomnak.

Mindkét emigrációmban nagy figyelemmel kísértem a magyar költészet alakulását otthon. Kétségtelen, hogy a XX. század második felében Petri György volt köztük az egyik legkiválóbb. Nagyságának döntő jele az volt, hogy sajátos, egyéni hangon jelentkezett, és ha egy-egy sort idéztek tőle, mindenki tudta, hogy ő írta, mint Vörösmarty vagy Ady idézeteinél. Ugyanekkor lázadása avagy ellenzékisége nem kötődött semmilyen párt vagy világnézet bilincseibe. Szabadnak hangzott és nagyszerűnek:

„és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,
Hol drapp ruhám, fehér ingen világít,
Csorbalépcsőkön föl a tisztaságig,
Oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
Komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
Émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
Nyári hajnal, kilencszázhatvan-egy.”

zúg fel morálisan leghíresebb, Hogy elérjek a napsütötte sávig című verse. Mikor 1989-ben hazajöttem Magyarországra, nyolc költővel találkoztam mindjárt az első héten Szentendrén, és őt, az egyik legkülönbet magamhoz ölelhettem. Mondhatom, hogy az olvasóközönség nagy része is szerette és tisztelte őt. Érdekes módon temetkezési helyével, Dunaalmással valahogy hátat fordított a halhatatlanságnak, magányba fordult. Ezt az attitűdöt azonban legnagyobb csodálkozásomra a közvélemény is felvette. Mintha Magyarországon nem lenne autoritás, amely nemcsak az élőket, de a halottat is kézbe veszi és kíséri. Amióta Petri György meghalt, szinte semmit nem hallani róla - fejemben mégis sokszor vissz-hangzik a neve -, és így kénytelen vagyok föltenni a kérdést: mi történt? Petri György versei csak Kádár ellen szóltak, és a szerző halálával értéküket és jelentőségüket vesztik? Vagy el akarnak hallgatni egy költőt, akinek az emlékét egyébként tisztelni és ápolni kellene? Furcsa módon Petri György megírta bizonytalanságát: „Csupa menés vagyok meg maradás”, én erre csak annyit tudok mondani: szeretném, ha maradnál Gyurikám.

Csillaghegy 2006. május 5.