Megérkezés Magyarországra IV.

Faludy György
2007. 07. 18. · Hócipő 2007/15

Délután kimentem a Lónyai utcába, ahol Püski könyvkereskedésében a néhány megmaradt kötetemet árulták a ’80-ban, Amerikában kiadott összegyűjtött verseimből. Az első pillanatban annyira tele volt már a bolt, hogy nem tudtam bemenni. Püski a maga és az én székemet meg a felesége karszékét kivitette a bolt elé, az utcára. A közönség betöltötte az utca egy részét, úgyhogy azt éreztem, hogy színházba kerültem. Csupán néhány rövid szót szóltam az egybegyűlteknek, amikor hirtelen eleredt az eső. A kép emlékemben maradt: esernyője csak néhány embernek volt, de valamennyien ott álltak a zuhogó esőben, mozdulatlanul. Talán kétszázan is lehettek, akik könyvet vásároltak, a többi az utcáról és az ablakokból szemlélte a furcsa jelenetet.

Ezután következett estefelé a Puskin moziban az önéletrajzom filmbemutatója.

Autón mentünk át a moziba. A mozi előtti fogadás ünnepélyesebb volt, mint vártam. Régi barátaim közül kevesen maradtak élve, de akik éltek, mind ott voltak. Így Erdődy János, a Népszava hajdani szociáldemokrata szerkesztője, és néhányan a régi, nem kommunista munkatársak közül, egy-két kevésbé ismert író és újságíró. De főként a fiatalok, akik velem együtt ujjongtak. Amikor a könyvet írtam, talán merészebben és gúnyosabban álltam szembe Recskkel. A film nem lázított, inkább vad keserűséggel tárgyalta az idő fordulatait és a magyar történelem szomorúságát. Az irodalmi élet és a politika legfelsőbb reprezentánsai közt nagyszerűen folyt az ünnepség, míg én Böszörményi Nagy Gézával és feleségével az izgalomtól remegve ültem a nézőtéren.

Azt hiszem, az első három nap túl sokat voltam kénytelen önmagammal foglalkozni, és azokkal, akik még éltek a régi barátaim közül. Az igaziak már halottak voltak, mint Kassák Lajos, Füst Milán, Wesselényi Miklós, Pilinszky János. Nagy általában úgy láttam, hogy a lelkésznek volt igaza. Az ország fejét hajtja, belenyugszik, sőt vár a változásra, de nem tudja, hogy mi a kommunizmus, amelyet elhagy és mi a változás, amely bekövetkezik. Legfeljebb a fiatalok elitje álmodozik erről, de azért pontosan ők sem tudják, mi lesz a következő lépés. Amikor taxiba ültünk Erickel, és mint mindig, angolul beszélgettünk, Eric Kádár János nevetséges utolsó beszédéről szólt, melyet a Parlamentben tartott. Figyelmeztetni akartam, tudván, hogy a taxis jelezte: érti az angolt, amire a taxis hátraszólt: „Énfelőlem Kádár nyugodtan elpusztulhat.” A titkárom Kádárt szidta mészárlásaiért. Én félénken el akartam hallgattatni, de a sofőr tovább szitkozódott, amiért az állami vállalat, a kocsik tulajdonosa, jövedelme lényeges hányadát tartja meg, mert övé a kocsi. Mi kanadai barátunktól tudtuk, hogy a kocsi bizonyos idő múltán Kanadában a kocsivezető tulajdona lesz.

Három nappal később a szegedi egyetemre voltam meghíva, előadást tartani. Kiadóm helyett egy recski bajtársam, Zimányi Tibor vitt el kocsiján, egy újságírónő kíséretében a Magyar Hírlaptól. Aztán este nyolc előtt néhány perccel az előadásra próbáltunk bejutni a nagy auditóriumba, de kevés sikerrel. Végül egy oldalajtón jutottunk be. A katedra körül a földön ültek az emberek, és így a faliablak mélyedéseiben is. Két szék volt csupán üres, a kormány képviselőjének két oldalán. Az óriási ünneplés annyira meghatott, hogy percekig nem tudtam beszédemet elkezdeni, viszont aztán közel éjfélig nem engedték, hogy abbahagyjam. Utána a diákszállást látogattam meg, és kora reggel továbbindultunk a miskolci egyetemre. Amikor Leninvároson haladtunk át, mérsékelt sebességgel, hirtelen egy rendőr lépett ki az egyik kapualjból, és megállította a kocsit. Felszólította a vezetőt, hogy bújjon ki. Fölháborodva ültem a kocsiban, ugyanis ez Nyugaton nem történhet meg, hogy ilyen lassan hajtó kocsit a rendőr meg mer állítani. Ha följelenteném, itt alighanem elfelejtenek válaszolni - gondoltam. De aztán hallottam a rendőr szavát: „Bocsásson meg! Csak a költőt akartam megnézni.”

Hirtelen édesség csöpögött a fejembe, mert az, hogy a költőt ismeri a rendőr, csak Magyarországon történhet meg, sehol másutt a világon.

Milyen jó itthon. Pedig még nem tudok a nagy ünnepségről, mikor átadja Horváth Balázs belügyminiszter az állampolgári bizonyítványokat és az útlevelet. A komor őrségről, mely aztán vidáman köszönt. A barátokról, akik meglátogatnak: Aczél, Gábori Ibi, Egri Gyurka, Szenttamássyék, Mózsi Feri, özvegy Hamza Andrásné. Akkor még nem tudok arról, hogy Janitsáry Miklós barátom is visszatelepül Magyarországra, és finom vacsorákra hív. Nem tudok még a Mózsi-féle nyaralóról Csobánkán. Nem ismerem még okos szerkesztőmet, Fóti Editet és férjét, Bodnár János barátomat és kiadómat. Nem ismerem még tanítványomat, Orbán János Dénest. Nem tudok még a fantasztikus erdélyi utazásaimról Szőcs Gézával, Böszörményi Zoltánnal, Márkus ’Barbarossa’ Jánossal, Orbán János Dénessel. Nem ismerem még új kiadómat, az Alexandrát és tulajdonosát, Matyi Dezső barátomat. Nem tudok még új és nagyszerű orvosaimról: Salamon Ferencről, Páczelt Ferencről, Lednicky Györgyről. Nem tudok még az élet nagy ajándékáról, a szép és érdekes Fannyról, nem tudom még, hogy a legnagyobb szerelem-e, de biztos, hogy az utolsó. Közönségemről, aminél nincs különb.

Mert még csak Eric a biztos, finom vonásaira gondolok: Eric, ügyessége a dolgok közt. A végtelen türelme velem szemben. Minden a helyén van. A sótartó mindig működik, a fogpiszkáló nem fogy ki, reggelire mindig friss zsemle, hideg vaj, cornflakes vagy rice crispy, mindig Kellogg’s, soha semmi vacak nem kerül az asztalra. Akkor hív, ha éhes vagyok, mindig jókedvű, és beszél komoly dolgokat, unalom nélkül, mindig frissen vasalt nadrág és cipő és alsóruha, az ember annyira megszokta, hogy nem is tud mást elképzelni. Az orvossal is mindent megbeszél a hátam mögött, nem veszem észre, mikor úgy van, hogy haldoklom, de ő bízik bennem, mikor az orvosok feladták. Fenséges nyugalma: én is nyugodt lettem mellette, mert lehetetlen ezt nem utánozni. Amellett mindent tud az emberről, anélkül, hogy kutakodott volna.

És így az egész ország. Remek.

2006, Csillaghegy
(A Pokol tornácán című kötetből)

HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2022/17  •  VIII. 10. – VIII. 23.
VÁNCSA + PARA + SMUZEWITZ + FARKASHÁZY + VEREBES + DÉSI + TRUNKÓ + SELMECZI + VFJ + ÜRMÖS + MARABU + BÉLABÁTYÓ... Váncsa István: az autópályákat is ellopták, ha pedig emiatt gutaütést kapnánk, nem terheljük az ellátórendszert, se mentő, se benzin, se ahová bevihetne minket Para-Kovács Imre: Ez az én harcom – mondta Orbán Texasban – békében toporzékolni és ordibálni, veszély esetén sunnyogni a szőnyeg alatt, amíg mások meg nem oldják a problémát Smuzewitz Ilona: a fatüzelés nem a szegénység jele, hanem a szerénységé! Farkasházy Tivadar csodálkozik, hogy Orbánt még a landsbergi börtönbe se kellett zárni ahoz, hogy megírja texasi beszédét Verebes István: Itt a hülye, hol a hülye? Dési János örvend, hogy a Magyar Államkincstár spórol a közalkalmazottak WC-papírján, ez aztán a fejlődés A Heti Kamu megtudta, visszakéri a kormány a választási kampányban ingyen osztott krumplit és tűzifát, megélhetési költségcsökkentés-csökkentés címén Összegyűjtöttük, mely operákat kell betiltani kulturális keveredés miatt Trunkó Barnabás szerint az iskoláknak most nem pedagógusokat kéne keresniük, hanem a fatüzeléses kályhákhoz értő pedellusokat
GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.