Megékezés Magyarországra III.

Érdekes, hogy a setét reakció vagy a kommunizmust képviselő esztéták hogyan uszítottak ellenünk, már csak azért is, mert „nem voltunk ott”. Ez az attitűd vonatkozott az előző időben az erdélyi magyar költőkre és írókra is. A magyar esztéták és irodalmárok nem törődtek vele, hogy Kányádi mit ír, és hogy Szőcsöt Ceausescu melyik börtönbe szándékszik bedugni, ez a románok privát dolga volt. Velünk szemben eljárásuk még kegyetlenebb volt, hiszen a nyugati magyar írókat - Cs. Szabót, Határ Győzőt, Márait, Zilahyt, engem - a nyolcvanas évekig említeni sem szabadott. A megbékélés azzal kezdődött a nyolcvanas években, hogy egy budapesti egyetemi tanár a Pokolbéli víg napjaimat „szomorú vallomáskának” nevezte, de egy másik kihagyta nevemet a magyar költők közül. Ugyanekkor viszont az Encyclopaedia Britannicában a hat legnevesebb magyar költő között említett. Ennél ezerszer fontosabbnak tűnt, hogy, mint hallottam, Ilia Mihály szegedi professzor, noha tiltott anyag, költészetemről évről évre tart előadást az egyetemen, és hogy Villon-verseim kézzel írt másolatban járják az országot, minden tilalom ellenére. De gyakran úgy éreztem, hogy ez utóbbiak csak ábrándok, mikkel távolról vigasztalom és bolondítom magam.

Mindezek ellenére az „alapvető álláspont”, mint ahogyan neveztem, változatlan maradt. Ez csak annyit jelentett, hogy magyar költő vagyok, semmi több ennél, de ettől az egytől nem engedem eltántorítani magamat, még azzal sem, ha többet ígérnek. Ezt jellemezhetem azzal, ami 1943-ban történt velem az amerikai hadseregben. Úgy hiszem, magyar barátaim, mindenekelőtt Vámbéry Rusztem befolyásának köszönhető - Donovan ezredesen, később tábornokon, az Office of Strategic Services vezetőjén keresztül -, hogy állampolgárságot küldtek nékem tábornokom, azt hiszem, Mellekin címére. A hadosztály irodájába hívtak. A tábornok elém helyezte a papirost. Csak aláírásom hiányzott, hogy a legfőbb jóban részesüljek, amit ember kaphatott, az amerikai állampolgárságban. Én udvariasan elhárítottam a megtiszteltetést. Amikor a generális megkérdezte: miért? Fasiszta vagyok-e vagy kommunista, megvallottam: egyik se. A Szabad Magyar Mozgalom titkára vagyok csupán, mely a gyalázatot szeretné kitörölni, mit a századok és Horthy Miklós reánk raktak. Ha a háború győzelmesen befejeződik, hazamegyek Magyarországra, és részt kérek a demokrácia építésében. Nincs tehát okom reá, hogy amerikai állampolgár legyek - inkább viselem a magyar gyalázatot. A tábornok ezután sört hozatott egy katonával, elbeszélgetett velem, majd egy őrmesterrel átkísértetett a bolondházba. („Mikor akart az édesanyjával hálni?” kérdéssel ott, a folyosón esett nekem az első orvos.) Még szerencse, hogy néhány órán belül meggyőztem az elmeorvosokat, hogy normális vagyok. Erről még igazolványt is kaptam.

A magyar útlevélhez való második világháborús ragaszkodás mellett alighanem furcsának tűnik, hogy a forradalom utáni időkben egymás után lettem hontalan, majd Costa Rica-i, aztán angol, és végül kanadai állampolgár.

Kun Béla és Horthy gyilkosságai, a francia frank magyar állami hamisítása, a németek háborújában való magyar részvétel, a több százezer Auschwitzban és másutt lemészárolt magyar zsidó és a politikai gyilkosságok folytatása Rákosi meg Kádár alatt… - nem kívántam a jól megérdemelt undor elől elbújni.

1956 novembere után lényegesen megváltozott a helyzet. Magyarnak lenni dicsőség volt. A bécsi villamoson pénzt csempésztek az ember zsebébe. A világ kultúrnépei szívesen fogadták a magyar bevándorlókat. Ebben a helyzetben nem láttam értelmét, hogy magyar állampolgárságomhoz ragaszkodjam. Magyar voltam úgyis mindenki előtt. Legfeljebb, mintha Byront, Shelleyt, Keatset angol esztéta nem nevezné angolnak, vagy zágoni Mikes Kelement török írónak tartották volna. Pedig Márai Sándorral és velem ez történt.

Miközben a repülővel Vecséshez közeledtünk, az is eszembe jutott, hogy a második világháború idején New Yorkban két idős barátom, Ignotus, a Nyugat egykori szerkesztője és Fényes László, a magyar Don Quijote, mily parázs vitát rendeztek, hogy Vecsésnek vagy Vécsesnek hívják a magyar községet, mely mellett Horthyék a nagy magyar repülőteret berendezték. Részletes térkép hiányában a megoldás a háborún túlra maradt, bár Fényes, mint mindig, tudta, hogy néki van igaza.

A leszállást úgy rendezték, hogy elébb az utasok elhagyták a gépet, és aztán mi ketten szálltunk le, Eric mögöttem, vigyázatosan, hogy árnyékomban maradjon. A lépcső még hosszú volt, de aztán minden megrövidült. Lent az Írószövetség vezetője várakozott reám, a rádió és a televízió. Boldog voltam, hogy írót, és nem politikust küldtek elém. Eric amerikai útlevelét és az én kanadaimat átvették, ezüsttálcára helyezték, és odalent, az ünnepi fogadóban, anélkül, hogy megnézték volna, visszaadták nékünk. Ez meghatott. Csakugyan, még nem léptem be országba anélkül, hogy útlevelemet megnézték volna. Az Írószövetség vezetőjével folytatott rövid beszélgetés és a rövid, de rendkívül barátságosra formált interjú után odakint Halászék vártak ránk.

A Magyar Világ Kiadó által kivett szép lakásra vittek a Pacsirtamező úton. Megvacsoráztunk, aztán lefeküdtünk, mert borzasztó fáradtak voltunk. Másnap reggel roppant kíváncsi voltam az emberekre és a városra, ezért ébredésem után rögtön lementem az utcára. Kapunk előtt három ember várakozott rám, akik nem mertek csengetni, nehogy zavarjanak.

Az egyik a Pacsirtamező úti templom református lelkésze volt, a másik egy szerény öregember meg a felesége. Senkit közülük persze előzőleg nem ösmertem, és ők kíváncsiak voltak, hogy egészségesen és egészben tértem-e haza. Mindhárom elragadó teremtésnek mutatkozott. A református lelkész hajdanról ösmerte Hamza Bandit, a New York-i református papot. A lelkésszel kiskocsmába ültünk, ahol még nem volt senki, és beszélgettünk Magyarországról és Hamzáról. A lelkész azt mondta, hogy az országon egyedül az igazságosztás segítene, de fél, hogy ehhez a vezetőkből hiányzik a bátorság. Sokan félnek, hogy az eljövendő politikai mozdulatok elősegítik a lázadást, és ez ellen egyedül a szovjet hadsereg jelenléte segít. Nem hisz abban, hogy a magyar nép egy igazságosztástól megriadna; mégis inkább engedelmesen lehajtja a fejét.