Megérkezés Magyarországra II.

Két esztendővel később szamizdatban újra megjelent a Villon-kötet. Mint hallottam, ez volt az ellenállók egyetlen nyomtatott kiadványa; a többi - cikkek - másolatban jött ki. Ezután Torontóban módom volt megismerkedni a hazai legbátrabbak közül Kőszeg Ferenccel és Demszky Gáborral, ki feleségével együtt jött ki látogatóba. Csodáltam Kőszeg roppant emberségét, míg nyilvános előadásában, melyet barátaimmal együtt én rendeztem, Demszky hűvös objektivitással számolt be a demokrácia Magyarországon hiányzó elveiről és praxisáról. Azt, hogy őt feleségével együtt a rendőrség megveri, magánbeszélgetéseink sorára hagyta.

Ugyanakkor megbeszéltük, hogy az ellenállási mozgalom két kiadója számára elküldöm a Pokolbéli víg napjaim magyar kéziratát. Sajnálatos módon magyar kézirat azonban nem volt. Az 1962-ben megjelent könyvnek is csak részben maradt magyar kézirata, a többi a közben eltelt vándorlásaim során elveszett. De ha nem vész el, sem használhattam volna, miután az angol közönségnek számos helyen más szöveg kellett, mint a magyarnak. Így például az angol szövegben nem térhettem ki Adyra, Babitsra, Kosztolányira vagy József Attilára, kikről az angol olvasó nem tudta, kicsodák, míg a magyar önéletrajzban aligha hagyhattam ki őket. Így hát bizonyos mértékig, nagyon mérsékletesen átírtam a könyvet, de úgy, hogy lássék, kinek írtam, méghozzá mind a négyszázötven oldalt. A másik kérdés az volt: hogyan juttatom ezt a papírtömeget Demszkyhez? Szerencsémre az amerikaiak vállalkoztak rá, hogy diplomáciai postával eljuttatják a budapesti amerikai követségre a frankfurti amerikai követség közbeiktatásával, ahol magyar származású volt a követ. Demszky munkatársa, egy Fajsz Sándor nevű fiatalember felment a követségre, hogy megszemlélje a csomagot és elvigye Demszkynek, mikor észrevette, hogy kocsiját rendőrautó követi, két detektívvel. Tíz hasonló csomagot készített, és tíz ismerősét hívta szállására, aztán elment a követségre, és hazahozta a kéziratot. A detektívek a kocsijukban a ház előtt megálltak és rágyújtottak, boldogan, hogy mindjárt mehetnek a csomagért, amikor tíz ember jött ki a ház kapuján, és ment különböző irányokba, mindegyik hasonló csomaggal. Ez volt az a pillanat, mikor a belbiztonság abbahagyta az üldözést.

Könyvem magyar nyelven, huszonhat esztendővel az angol kiadás után jelent meg. Ugyancsak egyetemisták árulták a földalatti- állomásokon, és napokon belül elfogyott.

Viszonyom Kádárékkal, a kormány és a követség tagjaival 1956 után mintegy harminc esztendeig változatlanul ellenséges volt. Az Irodalmi Újság, szerkesztésem alatt (de Méray Tibor szerkesztésében is, később) a magyar rendszer és a szovjet diktatúra borzalmait részletesen és alaposan, de demagógia nélkül sorolta fel. Személyesen is rossz viszonyban voltam az illető magyar követséggel, akárhol is éltem. Mikor anyámnak Andris fiamat sikerült Angliába „utcán talált gyerek” néven kihoznia, és a követség dühéről értesültem, jól mulattam rajtuk. Mikor már majdnem elfeledkeztek rólam, Kádár ellen írott versem megjelenése az Irodalmi Újságban különleges hisztériát váltott ki ellenem odahaza. Míg emigráns társaim közül néhányan hazalátogattak, és könyveikben, mint Cs. Szabó László, engedményekkel szolgálták a Kádár-rendszert, én semmiféle kompromisszumot és közeledést nem ismertem. Aczél György, az otthoni irodalmi diktátor New Yorkban való látogatása alkalmával megtudta, hogy hazautazása után egy nappal Torontóból New Yorkba jövök előadást tartani, mint minden évben több alkalommal. Aczél maradni akart, hogy velem beszélhessen. Püski azonban figyelmeztette: „Utazzon nyugodtan haza. Faludy úgysem áll szóba magával.”

A helyzet 1986 után kezdett változni, mikor Nagy Sándor, az ottawai magyar követ felhívott telefonon. Bejelentette, hogy szeretne Torontóba jönni, hogy a nemrég megjelent háromkötetes Erdély történetének köteteit nékem ajándékozza, és ebédre hívjon. Kedvességét nem volt módom visszautasítani, már azért sem, mert hallottam, hogy a követséget liberálisan vezeti. Rendkívül kellemes és művelt emberrel találkoztam, akinek szemlátomást nem volt más dolga, mint hogy velem beszéljen, és a kormány meghívását közvetítse: jöjjek harminckét évi emigráció után látogatóba Budapestre. A fordulat mindenképpen váratlan volt. Válaszoltam Nagy Sándornak: kommunista kormány meghívását elfogadni nem szokásom, egyébként is arra készülök titkárommal, hogy Jugoszláviába látogassak. Nagy erre azt mondta: Jugoszlávia is kommunista. Azt feleltem: már gyógyulófélben van, és különben is: Tito áldozatait nem ismertem. Kádáréit igen.

New York-i kiadóm, Püski Sándor Budapestre költözött vissza, és meghívott engem: legyek jelen Lónyay utcai boltjában, amíg az Összegyűjtött versek néhány maradék példánya elkel.

Pár héttel korábban eljött Halász György Torontóba, csak azért, hogy a Villon-versek kiadási jogát megvegye. Akkoriban az Európa Kiadó vezetőjével, Osztovics Leventével tárgyaltam éppen. Pontosabban: ő sürgönyben intézte el ajánlatait, én pedig nem válaszoltam. Eleinte a Villon-versek öszszes jogaiért száz amerikai dollárt ajánlott - pontosan egyheti házbért -, és amikor nem válaszoltam, táviratilag százhúszra emelte. Halász György ismeretlenül szakadt házamra: Budapestről jött, és egyszerűen csengetett ajtómon. Elmesélte, hogy társával, Bodnár Jánossal létrehozták a Magyar Világ Kiadót, és elhatározták, hogy először az én Villonomat adják ki.

Halászt mindketten szélhámosnak tartottuk az elején. Elmondtam neki, hogy közel fél évszázada készítem a világirodalom ezernégyszáz legszebb versét tartalmazó gyűjteményt. Attól tartottam, hogy a kézirat majd barátaim padlásán porosodik. Ha tehát a Villon-verseket meg akarja kapni - ez volt a kísértés -, szerződjék velem a világirodalom ezernégyszáz versének kiadására is. Halász azonnal leszerződött a nyolcszáz oldalas könyvre. A kéziratot magával viheti, mondtam, de kópiát kell készíttetnem, ami száz dollár. Halász elfordult, és kihúzott egy százdollárost részemre. Száz dollárja van becsapásomra, gondoltam.

De aztán minden feltételt teljesítettek. Halász korai haláláig a legnagyobb tisztelettel bánt velem, sőt szeretettel. Ugyanekkor másik hívem, Böszörményi Nagy úgy rendezte, hogy a recski film a tekintélyes Puskin moziban kerüljön előadásra, mégpedig hetvennyolcadik születésnapom alkalmából.

Mindez azonban szinte semmit nem számított. Szinte ugyanolyan keveset, mint a tény, hogy gyermekségem és kamaszkorom 18 évét leszámítva, az öt év egyetemmel, az első emigráció hét és a második harminckét esztendejével negyvennégy esztendőt töltöttem külföldön, és csupán tizenhatot Magyarországon. Hasonló számítással Heinrich Heine német költő huszonhat esztendőt töltött Párizsban, és tizenötöt odahaza. Dante felnőttkorában alig néhány napot töltött Firenzében. Ebből világosnak tűnt - és nyugodtan hozzájuk adhatjuk Byron, Shelley, Keats, Victor Hugo vagy Thomas Mann nevét -, hogy nem a hazájukban töltött idő hossza határozza meg, hogy milyen szerepet játszanak.

2006, Csillaghegy
(A Pokol tornácán című kötetből)