Megérkezés Magyarországra I.

1988 szeptemberében, harminckét esztendei távollét után fölültem a repülőgépre, hogy Magyarországra látogassak. „Ne izgasd magadat - ajánlotta Eric, aki mellettem ült -, most azt kapod, amit megérdemelsz.” Sokáig tartott, amíg idáig jutottam. Eric nyugodt volt és vidám, mint mindig. Én egyre idegesebb lettem, kivált azóta, hogy Amszterdamban magyar repülőgépre szálltunk, és a pilóta oly megadással hajlongott, mintha mi ketten vennők át a főhatalmat Magyarországon.

Az ellenállás hősei közül csak Szőcs Gézát ismertem közelebbről, akinek Romániából sikerült átjönnie az Egyesült Államokba, és ott egy életre szóló barátságot kötöttünk. Számomra az ellenállás története akkor kezdődött újra, amikor 1983-ban hírül vettem, hogy számomra ismeretlen budapesti férfiak egy ládában ötven esztendeje kiadott Villon-verseket találtak az én átköltésemben, és ezeket a lázító költeményeket egyetemisták és diákok árulják földalatti- és villamosállomásokon. Nem kellett sok idő, amíg rájöttem, hogy nem ötvenéves Villon-verseket találtak, hanem nyomtattak - s nem egy ládányit, hanem jóval többet.

A Villon-verseknek mindig lázító szerepük volt. Mikor 1937 könyvnapján először megjelentek, a szabadság és a béke verseinek tekintették őket, és a németbarát háborús uszítók átkokat szórtak reájuk. Júniusban és szeptemberben új kiadásban láttak napvilágot, majd kétszer a következő évben, és már nem szerény ezres példányszámban, mint az első kiadás. A háború alatt, távollétemben, számos Villon-estet rendeztek a Zeneakadémia nagytermében. Az ország legjobb színészei szerepeltek ezeken az előadásokon, mert bátorságnak számított a magyar kormányzat ellen. Amikor 1946 márciusában hazatértem, összesen tizenegy kiadás jelent meg: az utolsót Szálasi kormánya elégettette, de kevés példányt találtak, mert már megvásárolták, vagy a kereskedők elrejtették őket. A könyveket kiadó Officina tulajdonosa, Lándy Ödön elmondta nékem, hogy a háború idején, amikor egy könyv kiadását készítették elő, a kultuszállamtitkár engedélyét kellett kérniük. Valahányszor az én verseim új kiadását kérte, az államtitkár haragosan elutasította. Mikor viszont a Villon újabb megjelentetéséért fordult hozzá, az államtitkár azt mondta: „Villon egy francia clochard, aki tudomásunk szerint Párizsban él. A francia rendőrség őt illetően még nem küldött figyelmeztetést hozzánk, hát adja csak ki nyugodtan.”

Hazaérkezésem után csak egyetlen Villon-estet rendeztek a Zeneakadémián. Érdekes, hogy a kommunisták, akik addig lelkesedtek az általam szabadon átköltött Villon-versekért, hirtelen ellenséget láttak bennük, és burzsujt láttak Villonban, amin jót nevettem, de a nagy kommunista háborgás miatt Villon-estekre sajnálatos módon többé nem került sor. Ugyanekkor - negyvenhatban és negyvenhét elején - háromszor jelent meg a Villon új kiadása, mígnem 1947 végén vagy 1948 elején Losonczy Géza kultuszminiszter elkoboztatta. A kommunisták hirtelen dühét nem értettem, pedig folytatólagos volt és maradandó, legalábbis ellenem. A következőkben magyar kiadás Villonról nevem alatt többé évtizedekig nem jelenhetett meg a kommunista Magyarországon. Ennek ellenére nevem, mint „A Villon”, közismert maradt Magyarországon, és a régi Villon-könyveket másolták, egymástól lopkodták és az iskolapad alatt olvasták. Egyetlen könyvnek sem volt nagyobb híre és hitele, vigasztaltak barátaim.

A tíz esztendőben, a negyvenes évek végétől 1958-ig összesen hat orvkiadása jelent meg a Villonnak. Az egyiket New Yorkban, a másikat Dél-Amerikában adták ki, a harmadik ismeretlen helyen készült, és kiadóim ismeretlenek előttem. Amikor New Yorkban jártam, a magyar könyvkereskedésben láttam néhány csúnya példányt.

Roppant csinos orvkiadás jelent meg Bécsben, 1950-ben, amikor én a recski börtönben voltam. Mikor 1953-ban szabadultam, egyik ismerősöm megmutatott egy példányt, és a bécsi könyvkereskedő címét is megadta, akinél a könyvet vásárolta. Írtam az illetőnek, és megkértem: ha már nem fizet nékem, küldjön legalább tiszteletpéldányokat. Válaszában hosszan ígérte, hogy pénzt küld, de nem küldött egy fillért sem, viszont a levélbe betett egy nejlonboríték neszkávét, egy személyre. Mikor 1956-ban végül kiértem Bécsbe, megtudtam, hogy a könyvkereskedés Lándy Ödön, vagyis kiadóm tulajdona. A Kárntnerstrassén kis Ford autója elé álltam. Nyavalyogni kezdett, hogy kiadta a Villont, és ebbe bukott bele.

- Hol vannak a könyvek?
- Egy raktárban - felelte.
- Nem vinnél ki oda?
- Szívesen - de aztán kisült, hogy elvesztette a kulcsot.

Egy hónappal később, Argentínában megtudtam, hogy a szép könyv második kiadásából ezernégyszáz példány fogyott el Dél-Amerikában.

A huszadik kiadást végül magam rendeztem sajtó alá Londonban, és a szerény könyvből én is némi szerény jövedelmet kaptam, bár a nyereség nagy részét a kiadó, Boros György vitte el.

A rablókiadások továbbra is sűrűn jelentek meg. 1968 végén kék bőrbe kötött, nagyon szép kötet jelent meg Budapesten, száz példányban, nyomdászok munkája, valamint a TMESZ Borsod megyei kiadása, hol minden vers megtalálható. A nevem viszont hiányzik.

A huszonkilencedik kiadás 1976 táján jelent meg. Ezután váratlanul megszűnnek az orvkiadások. Hamza András református lelkész és jó barátom kiadásában kétszer is megjelent 1968-ban és 1978-ban a Villon, nem az általam 1937-ben válogatott középkori fametszetekkel, hanem Szalay Lajos, a remek festő és tűrhetetlen ember pompás rajzaival.

Szalay egyszer New Yorkban felkért, menjek a lakására, mert meg akar festeni. Két nap alatt, lila ingben remek portré készült rólam, kétségtelenül a legjobb addigi életemben. Másnap felküldtem hozzá barátomat, Kovács Bandit, hogy készítsen fényképet a festményről. Kovács Bandi beszámolt róla, hogy Szalayt a konyhában találta, amint éppen borotvával darabokra szabdalta a festményt. „Mit csinálsz?” - kérdezte. „Csak nem festem le azt az embert, aki a kurva XXIII. János pápa jóságát dicséri” - felelte Szalay, aki vad katolikus és antiszemita volt, zsidó feleséggel.) A két Villon-kiadást követte a harminckettedik, amely az 1980-as Püski-féle Összegyűjtött versekben jelent meg. Lehetséges, hogy hibát követtem el, amiért Villon verseit a magaméi közé vettem. Ám kétségtelen, hogy a hosszú Haláltánc balladát magam írtam, és a Testamentum háromszáznyolcvannégy sorából három sor a Villoné, és háromszáznyolcvanegy az enyém. Régen mindig irigykedtem rá, mint a színész a társára, hogy „elém állt”. Most végre kibékülünk, azaz együtt szerepeltünk hatszáz oldalas verskötetemben.

2006, Csillaghegy
(A Pokol tornácán című kötetből)