Eric VI.

Ismerkedésem Sully ezredessel lassan indult meg. Valahányszor Erickel megérkeztünk hozzájuk, Sully megkínált bennünket kávéval, és amikor megittuk, felállt azzal, hogy dolga akadt (egy állami nyári tábor vezetője volt a környéken), és eltűnt. Beszélgetni nem beszélgetett velünk. Erickel úgy hittük: felesége már sok jampecet hozott házhoz az idők folyamán, és az ezredes bennünket is azoknak tartott. Vagy két héttel érkezésünk után megváltozott a helyzet, amikor Sully felkelt székéről, hogy mint mondta, dolgára siessen. Felesége eközben elpanaszolta: milyen kár, hogy házuk nem szemközt áll, hanem háttal fordul a tengernek, mire Eric megjegyezte: „Mint a karthágói sereg Zámánál, Krisztus előtt 202-ben.” Sully erre visszaült székére, majd részt vett a társalgásban, melyet mindhárman igyekeztünk a közhelyektől eltéríteni. Később sokszor szobájába hívott bennünket, hogy kényelmesebben szórakozzunk. Angol dzsentri, a Falkland-szigetek kormányzójának fia volt, aki Szingapúrnál esett fogságba, és négy esztendőt töltött a Kwai folyó melletti japán koncentrációs táborban. Hármasban folytatott, hosszú beszélgetéseinkkel sokfelé elkalandoztunk, de a fő tárgy mégis az irodalom, a második világháború, valamint a Kwai folyó melletti tábor és Recsk viszonya volt.

Egyszer megkérdeztem George-ot: mit gondol, miért szállt Eisenhower generális mindig egy hosszal hátrébb partra, mint ahogy az szükségesnek tűnt, azaz Casablancában Tunisz, Tuniszban Szicília, Szicíliában Dél-Olaszország és Dél-Olaszországban Pisa helyett? Mi az ördög esett bele, hogy ennyi véráldozatra szánta el magát, amikor kellett tudnia, hogy Olaszország mellékhadszíntér, és a háborút nyugaton az Atlanti Fal melletti harc dönti el? George pápaszemét feltolta homlokára - szép, ránctalan és magas homloka volt -, és azt felelte: jellegzetesen civil kérdés. Szerinte Eisenhower nagyon is jól tudta, hogy Olaszország mellékhadszíntér, és a harc a francia parton dől el. Éppen ezért megpróbált minél több német katonát kivonatni a náci hadvezetőséggel Franciaországból Itáliába. A Cotentaine-félszigeti amerikai partraszállás sikere teljesen Eisenhower működését igazolja.

Aztán összehasonlítottuk a két munkatábort.

- A japán és a magyar őrszemélyzet kegyetlenségét nagyon is hasonlónak látom - mondta Sully. - Jólelkű őrök nálatok is, nálunk is akadtak, bár elég ritkán. Ugyanekkor a mi táborunk egy esztendővel tovább tartott, és nálunk haltak meg többen. Add ehhez a trópusi betegségeket és a klíma borzalmát. Azt hiszem, a mi táborunk sokkal rosszabb volt.
- A rosszabbat - válaszoltam - elfogadom, a „sokkal”-t nem. Azért, mert a Vöröskereszt mégis elért benneteket, bennünket nem. Mert ti kaptatok csomagokat, mi nem. A csomag értéke nem a csomag tartalma volt. Ti titkos rádión hallgattátok a szövetségesek egyre nagyobb győzelmeit, míg mi semmit sem tudtunk a külvilágról. Tudtátok, hogy a tieitek győznek a háborúban, és ez a tudat vigasztalt és erősített benneteket. A mi oldalunkon senki sem harcolt, és amikor kiengedtek a börtönből, a kommunisták rabjai vagy szolgái maradtunk.
- Ismered Van der Post könyvét erről? - kérdezte Eric.
- Csak hallottam róla, de nem ismerem.
- A jávai japán fogolytábor rabja volt. A végén nem lehetett sokkal több a testsúlya az eredeti felénél, negyven kilónál. A bánásmód iszonyú volt. Valamit hallottak a titkos rádión az újdelhi leadóból, hogy az amerikaiak holmi új bombát dobtak Hirosimára, de ezt nem tartották fontosnak. Két japán őrmester jött Van der Postért, és vitték nagy udvariassággal Wavell volt hadiszállására. A villa földszintjéhez néhány lépcső vezetett úgy, hogy a korlátnál kellett felkapaszkodnia.

A nagy ajtó szétnyílt előtte. Japán tábornokok és ezredesek, kik addig csak őrmestereken keresztül érintkeztek vele, a tábor fejével, most a földig hajoltak előtte. Kardjaik előttük feküdtek, hogy széttörjék, ha így kívánja. „Megadjuk magunkat. Tégy velünk, amit tenni akarsz.” Van der Post ott állt, és fejében görög istenek kezdtek énekelni. Ez volt az angol rabok sorsa. A magyar rabokat kiengedték, de rendőri felügyelet alá helyezték, és legfeljebb éjjeliőröknek alkalmazták őket.

- Vagyis az amerikaiak és az angolok - vetettem közbe - a végén diadalt arattak, mi magyarok pedig, mint mindig, vesztettünk. De tudok néhány dolgot a japánokról, ami Van der Posttal függ össze. Először négy éve beszéltem vele és feleségével, Ingarettel, október 23-án, a londoni Savoy szállodában. A dátumot azért tudom, mert beszélgetés közben futott szét a hír, hogy John Kennedyt meggyilkolták. Velük társalogtam egész délután a japánok érthetetlen kegyetlenségéről. Sok mindent hoztunk fel mindketten. Legjobban Gunzo Mori japán tiszthelyettes alakja maradt Van der Post szavaiból emlékezetes. Az őrség parancsnoka volt. Fegyelmi vétségért büntetésül mély gödröt ásatott a tábor udvarán, abba nyakig állíttatta a fogoly tisztet, földdel teliöntötte a gödröt, és a tiszt társait sorba állíttatta, és végignézette velük, miként hal meg társuk néhány óra alatt. A háború után a batáviai törvényszék halálra ítélte Gunzo Morit. A tiszthelyettes utolsó éjszakáján magához kérette Van der Postot, és megkérdezte: miért végzik ki őt? Felettese, Teraucsi tábornok megparancsolta néki: ölje meg lassan mind az ezerötszáz foglyot. Ő tízet megölt, és ezernégyszázkilencven életét megmentette. Ezért akasztják fel?

- Még egy hasonló rejtélyt tudok a japánok lelkéről - jelentette ki Sully. - Ezerkilencszáznegyvenhárom nyarán, iszonyú forróságban vezetőtársaimmal, egy őrnaggyal meg egy káplárral, tanácskoztunk. Azon törtük fejünket, miként lehetne a japánokat rábírni, hogy megint árusokat engedjenek a táborba. Ekkor az egyik tizedes kopogtatott a deszkaajtón. Ásóval a kezében jött be, és rémülten jelentette, hogy a pöcegödröt ásta tovább a készülő híd irányában, miközben a japán őr szuronyával újra meg újra beledöfött jobb karjába. Meg is mutatta a még vérző sebeket. Kegyelemért rimánkodott japánul, de az őr csak tovább szurkálta. Végül idegei nem bírták tovább, felemelte ásóját, és kettészelte a japán őr fejét. Utána berúgta a pöcegödörbe. Mit tegyen? A harag úrrá lett felette. Elbocsátottam, és vártuk a büntetést. De megtorlás nem jött. Sőt, ellenkezőleg. A japánok megenyhültek irántunk, mert mertünk valakit agyonverni közülük.

2006, Csillaghegy
(A Pokol tornácán című kötetből)