Eric V.

Jane először szállásunkra vitt, alig száz méterre a kikötőtől, a Bull Hill - Bikadomb - egyes szám alá. A kapu fölött széles fafaragás, közepén az „1492 Anno Domini” jelzéssel. A földszinten szalon, ebédlő, konyha, az előszobában nagy tartó a sétabotoknak, az ablakok színes üvegből, ultramodern berendezés. A szirmai kastélyban aludtam többször Rákóczi Ferenc ágyában, de hogy egyszer egy tizenötödik századi, nagypolgári ágyban térhetek aludni, azt nem reméltem. Az emeleten három egyszerűbb hálószoba. Eric a legkisebbet választotta. A másik kettő vendégeknek. Én a nagy padláshelyiség mellett döntöttem. Sarkában könyvek halmaza. Mindjárt kihúztam az Encyclopaedia Britannica első, 1767-es kiadását. A négy padlásablakon át leláttam a tengerre, pontosabban: a padlásablakok tele voltak tengerrel. Eric úgy találta: ha a faház kigyulladna, nem tudok már a csigalépcsőn menekülni, és egy nagy kötelet hozott a padlásablakba.

Másnap reggel felfedező körútra indultam. Nem jutottam messze, mert a tizenharmadik században épült katedrális közvetlen házunk mögött állt, és mellette, a domboldalon a nagyon szép virágoktól illatozó sírkert volt. Megállapíthattam, hogy a Treffrey család elsőszülöttjeit kivétel nélkül Thomas névre keresztelték. Így Első Thomast (1444-1519) és utódait. Már Tizenegyedik Thomas Treffrey-nél tartottam, mikor a parókiáról kijött az anglikán lelkész, egy magas nyakú, gondterhelt ábrázatú, középkorú lelkészember, és mellém állt.

- Köszöntöm a messzi tájról érkezett jövevényt - kezdte rendkívül szívélyes hangon. - A nagyvilágból ide, az ismeretlen cornwalli községbe nagyon kevesen jönnek. Én legalábbis ön előtt még nem találkoztam senkivel.
- Irigylem magukat - feleltem. - Minálunk Magyarországon 1444-ből nem maradt fenn semmi. Nem tudjuk még azt sem, hogy nagy királyaink, mint III. Béla vagy Mátyás, hol fekszenek. Nemcsak a halott uralkodókat, a temetőket is eltemettük. Itt soha nem járt ellenség, és a Treffreyek nyugodtan pihennek egymás mellett ezernégyszáz óta.
- Nem valamennyien. Tizenharmadik Thomas Treffreyt mint kalózt akasztották fel Norfolk/Virginiában, és Tizenötödik Thomas Nelson oldalán halt hősi halált. Most ott fekszik mellette, a trafalgári öböl homokjában.
- Tehát önöké minden előny.
- Aligha. A maguk legjelesebb polgárai nem találnak kellő elismerést hazájukban. Kijönnek a nagyvilágba, és híresek lesznek, akárcsak Gábor Dénes és Franci Molnár. A mieink meg elássák magukat idehaza, és elhülyülnek.
- Nem értem, kikről beszél.
- Az egyiket Algernon Westonnak hívják. Olimpiai bajnok távúszásból. Hazajött koszorúsan Foweyba, és azonnal kiszögezte a katedrális ajtajára, mintha Luther Márton lenne, hogy túl sokat harangozunk, és ezt az ő füle nem bírja.
- Ez még nem nagy bűn.
- Csakugyan nem. De majd ön is meghallja. Minden vasárnap délután, pontosan három órakor felmegy háza lapos tetejére, és puskájával megpróbálja a harangkötelet ellőni. Mindig hat lövést ad le, mert hat a kedvenc száma. Eddig még nem találta el, bár már két esztendeje lövöldöz.
- A rendőrség mit szól hozzá?
- Semmit. Weston fegyvertartási engedély birtokosa, és lövöldözésével senkit sem veszélyeztet. Ha ellövi a kötelet, meg kell fizetnie az árát. Láthatja, uram, hogy csőcselékuralom alatt élünk. Aztán itt van az ön szomszédja, Webb Gilson.
- Szomszédom?
- Az ön háza Bull Hill egyes szám, az övé Bull Hill három.
- Tegnap érkeztem. Még nem láttam.
- Nem is látható. Legfeljebb köhögését hallja.
- Ágyban fekvő beteg?
- Korántsem. Húsz esztendővel ezelőtt, mikor hazatért a második világháborúból, megnősült, és bestsellert írt a szicíliai és délolasz harcokról. Azt mondta feleségének: kitűnő, de múló sikerű művet adtam közre. Most pedig megírom örök értékű regényemet. Csendre, háborítatlan nyugalomra lesz szükségem. Felmegyek lakni az emeletre. Ételt-italt, tiszta inget a kis ételfelvonón küldesz nékem. A lépcsőt leszerelem, hogy senki ne zavarhasson. Ha minden jól megy, jövő utáni karácsonyra elkészülök. Ezt ígérte tizenhét esztendeje. Néha a felesége felhívja a postáról, mert a telefont is vitte magával.

Fowey kikötőjébe szinte naponta érkezett vagy távozott egy-két csúnya teherhajó. Jane felvilágosított, hogy a folyó deltája körül fejtik a világ legjobb porcelánagyagját, ezért jönnek-mennek a hajók.

- De érkeznek - folytatta Jane - szép kínai hajók is. Csak ne nevessetek rajtuk.
- Miért nevetnénk? Vagy miért ne nevetnénk?
- Majd meglátjátok. Maóék angol kémeket béreltek fel itt a parton, és ha kiröhögitek őket, éjszaka felgyújtják házatokat.

Jane nem magyarázott tovább.

Néhány nap múlva a tengerparton napoztunk a sziklákon - fürdésre a víz túlságosan hideg volt -, nem messze a beígért pálmasortól, mikor megjelent az ugyancsak beígért kínai gőzös. Karcsú testű, hosszú, ezüstös hajó. Mindenki ezüstfregattának képzelte volna, ha a nagy vörös zászló nem lengett volna rajta. Vagy ötven matróz állt a hajó hosszában egymás mellett, kezükben Mao Vörös Könyvével, és karban olvasták föl a város lakói felé fordulva, kínai nyelven.

Az angol vámőrök már vártak rájuk, és mihelyst kikötöttek, felszálltak a hajóra, átkutatták, nincs-e csempészáru rajta. Nem találtak semmi gyanúsat, aztán kifizettették a kínaiakkal a kikötői díjat és az agyag árát, majd engedélyt adtak a matrózoknak a partraszállásra. Este kilencig senki sem szállt partra. Besötétedés után viszont tömegesen jöttek. Mindegyikük egy zsák csempészárut hozott a vállán, és a matrózkocsma előtt a kikötőben árulni kezdték a gyöngyöt, legyezőket, selymet és kínai konzervet. Ha elébb a város angol lakóihoz intézett kínai nyelvű kórus röhögésre kényszerítette az embert, úgy az árucikkek elképesztő olcsósága mosolyra fakasztotta. A matrózok hamarost mindent eladtak, és nagy részük bement a kocsmába. Másnap reggel hallottuk, hogy nagy és szokványos verekedés támadt a csapszékben. Az ötven kínai matróz megint ott állt a fedélzeten, mint előző nap, és az angol rendőrségre vártak. Azok déltájt meg is érkeztek, a főbűnös leírásával zsebükben. A bűnlajstrom azzal kezdődött, hogy „üdv néktek, kurva angolok” megszólítással lépett a kocsmába. A szemle azzal végződött, hogy az angol rendőrök megállapították: a kínaiak annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy nem tudják a főbűnöst kiválasztani, és ezzel elvonultak.

Fowey lakói csendben és szerényen látszottak élni, mintha hetven-nyolcvan évvel hátrébb lennénk az időben. A polgári házak ajtaja nem nyílt meg másnak, mint rokonnak, cselédnek meg zenetanárnak. A fiúk hegedülni, a lányok zongorázni tanultak, mint Budapesten 1920-ban. A politikai érdeklődést nem tekintették az élet kötelező hozzátartozójának. A társas összejövetelek ritkák voltak, és ünnepélyesen kellemetlenek. Szerelemről vagy szexualitásról beszélgetni tilos volt; első pillanatra az ember elcsodálkozott, hogy ez a sok gyermek honnét kerül elő. Később észrevettem: ha nagyobb hajó érkezett a kikötőbe, a park bokrai mozogtak éjszaka. Ugyanakkor a fiatalok nem vágyakoztak ki a világba, mint más kisvárosokban, hanem megmaradtak szüleik közelében, és nem ismerték a lázadást. Mindezek ellenére a fő impresszió, mely London után elragadott, a frissesség volt. Az eső frissessége, a levegő frissessége, a szellő frissessége - mintha egy másik világba érkeztem volna, amelyet régebbről ismertem, de már-már elfelejtettem.

2006, Csillaghegy
(A Pokol tornácán című kötetből)