Másfél év Máltán V.

A ház előtt elhaladó úton, habár főútnak tartották, napközben igen csekély volt a forgalom. Tekintve, hogy egyetlen garázs sem bontotta meg a házak múlt századi nyugalmát, a kevés autó az utcán állt. A máltaiak azt képzelték: ha nem gyújtják meg a reflektorokat, villanyt spórolnak, s így esténként, a sötétben kocsik rontottak ki az úttestre, és bőségesen szedték áldozataikat.

Ugyanakkor nem szabad azt hinni, hogy a máltaiak rosszindulatú emberek lettek volna. Éppen az ellenkezője az igaz. Az autóbuszra például, ahol csak ülőhelyeket és két állóhelyet engedélyeztek, gyakran szállt fel egy harmadik állóhelyes utas. Mikor a kalauz figyelmeztette, hogy számára nincs hely, mosolyogva leszállt. Egyébként az autóbuszokon, a vezető mögötti sarokban, fenn, latin idézet állt a Szentírásból, mellette friss virág, apró tölcsér vízben. Minden vezető ismerte a latin szöveg fordítását. Az autóbuszokat számuk mellett színezésük különböztette meg. A zöld-sárgára festett Valettából ment Bryan szállására, a Guarena Palace-ba, hozzám a kék-fehér jött ugyanonnét. A festett autóbusz színei az analfabéták miatt voltak; nagyon sok máltai, különösen a nők, nem ismerte a számokat, és csak az autóbusz színe igazította el őket. A legkülönösebbnek mégis azt találtam, hogy máltai nyelven az Istent Allahnak hívták.

Amíg Máltán éltem, három helyet kedveltem a legjobban. Az első Áin Tufiecha volt, a sziget déli partján. Renato vitt arra kocsiján, de ő sem tudta, mennyire szép. Tornyosodó sziklák közt kellett lemenni egyenesen, meredek ösvényen, a vízhez. Sehol ember a közelben. Itt levetettem ingemet, a nadrágot, és lerúgtam szandáljaimat. A sziklák közt belebújtam a nádba, és onnan a tengerbe. Az apró, csapatostul bujkáló halakon kívül rengeteg rák lesett reám félelem nélkül a kövek és kavicsok tömkelegéből. Úszásról két-három karmozdulatnál többről aligha lehetett szó a víz alatti sziklák miatt. Olykor egy-egy lapos sziklát választottam ki, és azon napoztam, vagy hason fekve szembefordultam a három-négy másodpercenként beérkező kis hullámokkal, és néztem, hogyan lesznek végül habosak, kristályosak és tapadnak vállamhoz. Érdekes módon Áin Tufiechában nem gondoltam csak Áin Tufiechára, azaz vízre, rákokra, sziklára és hullámra, mintha az emberi társadalom ki sem alakult volna még, és itt élnék egyedül a tengerben.

Második kedvenc helyként házam tetőterasza ajánlkozott. Nem annyira nappal, mikor a parti utat és a tengeröblöt is láttam közvetlenül lábam alatt, és távolabb a tengert, hanem éjszaka, amikor matracot hoztam fel, hanyatt feküdtem rajta, és az eget csodáltam. Soha ennyi csillag nem ragyogott az égen, mint Málta fölött. És nem is egy domború síkon fénylettek egyenlő messziségben, hanem az egyik közelebb, a másik távolabb ragyogott az óriási űrben. Olyik halványkéken fénylett, olyik mint vörös pont, körbeforogni látszott, néhány sárga mintha éppen kihunyni készült volna. Elfeküdtem alattuk. Testemből csak lábujjaimat láttam, de ezek sem számítottak a mindenséggel szemben. Legfeljebb azon csodálkoztam, hogy ilyen jól látok.

Két évvel korábban, mindjárt Zsuzsa halála után észrevettem, hogy se újságot, se könyvet nem tudok olvasni, hacsak kartávolságra nem tartom a szememtől. Elmentem a szemüveg-kereskedőhöz, aki megvizsgált, és elküldött egy szemorvoshoz egy levéllel, melyet ő maga írt, és gondosan leragasztott. Sértő dolognak tartottam ezt, és kinyitottam a borítékot. A szemorvoshoz intézett levélben az állt, hogy három-négy hónapon belül megvakulok. Lakásomban megkíséreltem felkészülni erre. Leragasztottam papirossal az írógép betűit. Bekötöttem a szememet, kimentem a konyhába, tüzet gyújtottam, és így tovább. Aztán elmentem a neves magyar szemorvoshoz Londonban. Átadtam néki a felbontott levelet. Az orvos megvizsgált, szemüveget rendelt, közelre és távolra, majd kijelentette, hogy vakulásról szó sincsen. Mondtam neki, ne vigasztaljon, állítólag Homérosz is vak volt (amit nem hiszek el valakiről, aki az esti borszínű tengerről írt), de semmi kétség, hogy Milton megvakult, és lányainak diktálta verseit, és nékem is szereznem kell valakit, akinek diktálni tudok. Mire az orvos megesküdött, hogy nem hazudik. Igaza lett, de ekkor Máltán úgy éreztem, hogy távolba látásom rendbe jött. Csak tízesztendős fiam botránkozott meg azon, hogy meztelenül fekszem a háztetőn, és angol neveltetése miatt ágyba akart parancsolni. A mindenség látványa azonban jobban vonzott, semhogy engedtem volna néki.

A harmadik hely, ahol boldogan megfordultam, Bryan March szállása, a Guarena Palace volt. A palota üres, homokos térségre nyílt, a fővárostól mintegy tíz kilométerre. A kis előszobából az ember kereszt alakú nagy terembe lépett, oldalt a kereszt szárai mellett négy szobával, az ebédlővel, a konyhával és két hálószobával. A nagy tükrökkel, freskókkal és szentképekkel felszerelt teremből díszes lépcső vitt az emeleti, ugyancsak kereszt alakú nagy terembe és a négy hálószobába. Oldalt, az emeleti folyosó mellett néhány szerzetesi zárka volt, ahol a házvezetőnő, a szakácsnő és a szobalány lakott. A két nagy termet XVII. századi asztalok, székek és szekrények díszítették, amíg a hálószobák bútora modernebb és egyszerűbb volt.

A kastélyhoz óriási, magas fallal körülvett kert tartozott, a bokrok közt a kertész láthatatlan kunyhójával, szőlővel, gyümölcsfákkal és magas lakótoronnyal a kert végében, hol nem lakott senki. Andris fiammal és Katival itt kergetőztünk és játszottunk bújócskát.

Bryan March nemcsak a legszebb palotában lakott, hanem a legműveltebb ember volt valamennyi közt, akiket Máltán ismertem. Hét végén gyakran ültem vacsorameghíváson boltíves kis ebédlőjében. Rajtam kívül állandó vendég volt Lady Campbell és Bryan March távoli rokona Oslóból, egy Helga nevű, mintegy huszonöt éves festőnő. Felteszem, hogy a szép lányt a házban Klári csak azért tűrte, mert kezdettől fogva a fiatal máltai festők védnöke volt, műtermet szerzett nékik, állami díjakat könyörgött ki számukra, és kiállításokat szervezett, melyeken nem máltaiak, hanem látogató angolok vettek részt, és mindent összevásároltak.

Másik oka Klári türelmének valószínűleg az volt, hogy a lány, Bryannal együtt, ama ritka fajtához tartozott, akik Klári festészeti nézeteivel sohasem szálltak vitába, ami részemről lehetetlennek tűnt.

Csillaghegy, 2006. augusztus