Másfél év Máltán IV.

Úgy láttam, hogy Renato is kezdi unni a bizisteneket, de azért megkérdezte az asszonytól, hol vásárolja a nagyszerű kávét.

- Arab kávé. Házaló zsidótól veszem - válaszolt az asszony, és mélyen elpirult, nyilván azt várta, hogy a pap tíz Ave Maria elmondását szabja reá penitenciának. De Renato utolsó cseppig kiitta kávéját, miközben még egy pillantást vetett a szép, néma lányokra az asztal végén. Nekem is gyönyörűségem telt bennük, annál inkább, mert Máltán szép bennszülöttet még nem láttam.

- Most hová megyünk? - kérdeztem a kocsiban.
- Most Málta legjobb kocsmájába megyünk, Gozó szigetére, és félholtra esszük magunkat.

Szikkadt, fátlan vidéken át vezette kocsiját Málta nyugati végébe, ahol kis, kerek hajóra szálltunk a kocsival. A hajók hasonlítottak azokhoz, amelyeket a Temzén láttam.

A hajó tatján álltunk, a korlát mellett, és a habzó víztükörbe néztünk.

- Málta kormánya - jegyezte meg Renato - mindig fukar volt. Az angoloktól a kiöregedett folyami gőzösöket vásárolta meg. Ezek jók voltak a Temzén, de itt, a vad tengeri áramlatokban Málta és Gozó között felborultak, és maguk alá temettek utast és legénységet.
- És a máltaiak eltűrték ezt?
- Hogyisne. Nálunk hamarébb kerültek a mennyországba.

Gozó kikötőjében hirtelen ökrök közt találtuk magunkat a kocsival. Renato jegyet kapott, fizetett érte, átült velem együtt elölről a hátsó ülésre. Aztán elnéztük, hogyan fognak be a kocsi elé két ökröt.

- A Máltáról Gozóra átránduló kocsik rengeteg gozói polgárt gázoltak halálra. A gozói főpolgármester ezért elrendelte, hogy minden kocsi elé fogjanak be két ökröt. A rendelet még egy fél évig marad érvényben.

A vezetőülésre fiatalember ugrott be, és ügyesen vezette az ökröket és az autót.

- A Pirat’s Denbe, tanár úr?
- Természetesen - felelte Renato.

Száraz, fátlan, kietlen vidéken érkeztünk Marsalforn mellett újra a tengerhez, jó félóra múlva. Már messziről látszott a Pirat’s Den - Kalóztanya - címere, egy hordó az emeletes házon, kék fényben. Csak egy négyszékes asztal állt üresen, annál telepedtünk le, míg két fiatal német, akik ökrös autón közvetlenül mögöttünk jöttek, a másik két széket foglalták el. Ugyanekkor látszott, hogy valami nincs rendjén. Pincér nem állt a helyiségben, míg a söntés mögött ketten álltak. Egyikük, jól megtermett, vagy harmincöt éves férfi, teljes erővel üvöltött máltai nyelven, amiből egy szót sem értettem. Néhányan, látszólag angolok, felkeltek helyükről, mintha menekülni készülnének.

- Mi történik? - fordultam Renatóhoz.

A pap pár pillanatig hallgatta az üvöltést, aztán elnevette magát.

- Soha ilyet: aki jobboldalt áll, Szilveszter, a kocsma gazdája tíz éve. Mellette sógora, Morpurgo. Szilveszter egy szót sem ért angolul. Morpurgo most mondta meg neki, mit jelent a kocsmája neve. Ezen őrjöng.
- De miért?
- Azt mondja: jámbor keresztény vagyok. Vasárnap templomba járok. Két lányomat áldozni viszem. Tisztes, keresztény nevet kell adni a kocsmának.
- Morpurgo mit szól ehhez?
- Hogy a kocsma pogány intézmény. Nem lehet Szent Nepomukhoz vagy Krisztus könnyeihez nevezni.

Széket hoztak Szilveszternek, aki lihegett a felindulástól, de lassanként kezdett rendbe jönni, miközben Morpurgóval tovább vitatkozott. Később felkelt, és eltűnt a konyhában. Megjelent a pincér, aki a pincelejáróban bújt el, Renato pedig bement a konyhába, hogy megvigasztalja a kocsmárost, és fácánsültet rendeljen nála. Vacsora után Renato ökrös szekéren, hajón meg autón hazavitt lakásomra. Megbeszéltük, hogy egy hét múlva újra jön, hogy Máltát megmutassa nékem.

Közel háromemeletes házban laktam a tengerparti főúton, de a ház bejárata a mellékutcáról, az ain College al-Kadimról nyílt. Amikor a házban tartózkodtam - a balkont és a nagy tetőteraszt leszámítva -, állandóságot, maradandóságot éreztem. Pontosabban, hogy zárt, biztos helyen vagyok, és csak a vijjogó sirályok repülnek át a falakon, alulról, felülről és oldalvást. Ha kimentem a tetőteraszra vagy a balkonra, ahonnan nagyon szép időben az Etna körvonalait láthattam, minden megváltozott. Tudtam, hogy tíz-tizenöt esztendőn belül minden megváltozik, és a barátságos, ódon város első emeleti balkonjaival nyolc-tíz emeletes házakat, vendéglőket és bárokat repít a magasba. Borzalmas építmények, melyek nem ismernek nyugalmat; és az örökös szél kiszaggatja az alig gyermekmagasságúra nőtt pálmafákat, és az utcákon idegenek táncolnak majd, holott ezt otthon is megtehetik. Ugyanezt éreztem, mikor érkezésem után néhány héttel Renato felvitt egy hegyre Gozóban. A tenger felől másztunk fel, fűcsomókba és apró bokrokba kapaszkodva. Háromnegyed úton fölfelé egy forráshoz értünk, ami Máltán igencsak ritka. Leültünk a fűbe. A tőlünk alig kartávolságra lévő madarak nem mozdultak. Mintegy jelezték, hogy idefent béke uralkodik. Sok ismeretlen fajtát láttam köztük: Renato azt mondta, hogy Afrikából szállnak ide ehhez a kristályforráshoz. Ahogy ott ültünk, behunytam a szemem, és megint ugyanazt láttam, mint odahaza az erkélyen. A lejtőn, melyen felmásztunk, betonút épül, és ahol most ülünk, szálloda golfpályával, amilyen nincs még Máltán, és a kristályforrást, melyért madarak járnak át Afrikából, használják majd árnyékszékek öblítésére. Ha Magyarországon lennék, Vörösmartyt idézném: „az emberfaj sárkányfogvetemény, nincsen remény! Nincsen remény!”

A Régi Kollégium utcában, velem szemközt nyílt a Ludovisi nevű vegyeskereskedés. Neve ellenére a kereskedő máltai volt, és nem olasz. Fiával együtt szolgáltak ki, és a kenyeret, cukrot, olajat nékem is három-három pennyért mérte, mint a szigetlakóknak. Ludovisi leánya, Mária kétszer hetente nálam töltötte a délelőtt egy részét, takarított és vasalt.

Ijesztően butának találtam. Azt hitte, hogy a repülőgépek pilótái látják az Istent. Egyszer, amikor beléptem az üzletbe, apa és fia a pult előtt álltak, és közvetlenül előttem térdre estek. Hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek. Nem vettem észre, hogy egy pap lépett be utánam, hogy megáldja az üzletet, és jókora kolbászt vigyen el ingyen.

A ház másik fele a parti főútra nézett. A háztól mintegy harminc méterre csillogott a tenger állandó kéksége.

Arra gondoltam, hogy egy hét múlva érkezik a fiam, vakációzni. Akkor majd a balkonon ülök, ő meg egész nap a tengerben fürdik. Lady Campbelltől kaptam ajándékba a furulyát, mely itt fekszik mellettem. Ha egyet fújok, azt jelenti: túl mélyre mentél a vízbe. Két fúvás: játszhatsz ezekkel a gyermekekkel. Három: gyere ebédelni. Olyan meleg lesz, hogy meg is szárad, miközben átjön az úttesten.

Csillaghegy, 2006. augusztus