Másfél év Máltán II.

Amikor Tangerbe érkeztem, nem jutottam szállodai szobához, olyannyira tele volt a város menekültekkel. Ágota kisasszony nagylelkűen átadta nékem szobáját, és ő egyik társnőjéhez vonult, az udvari szobák valamelyikébe.

Később Lord Campbell felesége lett. Angliában többször találkoztam mindkettejükkel. Lord Campbell is olvasta angol nyelvű könyveimet, de egész biztosan nem értette őket. Ágota kisasszony, nagy angol nyugdíjjal és két angol gyermekével régóta Máltán élt, mint ahogy később megtudtam, elegáns kis palotában.

A harmadik várakozó a legfiatalabb Erényi lány, Auróra tizenkét éves gyermeke, Kati volt. Most láttam először. Édesanyjával akkor ismerkedtem meg, amikor kiszabadultam a börtönből. Nővére, Lili írt nekem: látogassam meg, mert fiatal húga gazemberhez ment feleségül, aki megcsalja és kifosztja. Nézzem meg, tudnék-e segíteni rajta. Nem tudtam mit segíteni, míg Auróra a forradalom után ott nem hagyta férjét Budapesten, és kétesztendős kislányával Amerikába szökött. Mivel Klári férjével Máltára költözött, Lilinek segítségre volt szüksége, és Tangerbe hívta húgát, Aurórát. Tangerben azonban nem működött jó angol iskola, Máltán igen. Ezért lakott most nagybátyja házában.

A nők nagy szeretettel öleltek magukhoz, de ugyanezt tette Kati is, aki szinte odaragadt hozzám, amit nem értettem. Azt sem, miért jött elémbe a hajóhoz, ahelyett, hogy játszana.

Lady Campbell kocsiján Sliemába mentünk, a tengerpartra, ahol a parti sétányon házat béreltek nékem, négy szobával, konyhával, nagy fürdőszobával és tetőterasszal, havi tizenkét fontért. Londonban megszoktam, hogy házbérem legalább fizetésem harmada. Itt egytizenkettede lett. A nők segítettek felhozni holmimat, majd tudomásomra hozták, hogy a bárban - egy közeli őrtornyot mutattak a parton - várnak reám. Azzal elmentek, nálam hagyták Katit, aki segített kicsomagolni. A konyhában egy csomag pompás ceyloni teát találtam, úgyhogy főztem két csészével, és leültem meginni. Azt hittem, Kati is leül, de hozzámbújt, csókolt és simogatott.

- Apucikám, drága apucikám - mondta némi idegen hangsúllyal.

- Nagyon kedves tőled, és részemre megtisztelő, hogy így szólítasz - mondtam -, de meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok az édesapád.

- Dehogynem vagy. Hiába tagadod.

- Ki mondta ezt neked, hogy az apád vagyok?

- Marcsa bejárónő.

- Ezt mondta, mikor kétéves korodban elhagytad Magyarországot, és még emlékszel?

- Marcsa velünk együtt jött Amerikába. Egy cipőgyárban dolgoztak a mamával. Tavaly mondta New Jerseyben.

- Mit mondott?

- Hogy ott dolgozott minálunk, mikor átmentetek mamával a hálószobába. A kulcslyukon át látta, hogy pitykéztetek.

- Mi az, hogy pitykézni?

- Hát nem tudod? Baszni.

- Mikor lett volna ez az állítólagos eset?

A kislány hozzámdörgölődzött, és egy ideig gondolkodott.

- Januárban - mondta.

- Az Úr ezerkilencszázötvennegyedik esztendejében? - nevettem.

- Úgy van. Szeptemberben, kilenc hónapra rá születtem én. Januárban csináltál meg mamának.

Valóban, az adott év elején jártam fent Erényi Auróránál, de semmiféle szexuális közöm nem volt hozzá. Nyilvánvaló, hogy az asszony találta ki a dolgot, és mondatta el a kislánynak.

- Nem a gonosz ember lánya vagyok, hanem a tiéd. A híres költőé. Kár, hogy ilyen léha vagy.

- Miért lennék léha?

- Mert tizenkét éve nem törődtél a leányoddal. Meg se nézted. Születésnapján fel se hívtad, hogy gratulálj neki.

- Szóval azt akarjátok, hogy hivatalosan is elismerjem: te vagy a lányom? Hogy a nevemet viselhesd, és nevelésedről gondoskodjam?

- Akarja a fene. Csak azt akarom, hogy négyszemközt apucikának szólíthassalak, mert te vagy az apucikám.

- És semmi többet?

- De igen. Heti egy délutánodat. Vitorlázni viszel. Vagy fürdeni. Vagy elbeszélgetsz velem. Ez nem sok egy igazi apucikától.

Vártam a válasszal. A kislány előttem állt, és mozdulatlanul figyelt. Nagy, kerek szembogara csakugyan olyan volt, mint az enyém. Csak ajka rándult meg olykor egy pillanat negyedére. Végül bólintottam.

- Apucikám, drága apucikám! - ujjongott Kati.

Aztán segített elrendezni könyveimet a polcon, és az összegyűrődött ingeket újra kisimította. Majd a legnagyobb barátságban lementünk az őrtoronyba, az asszonyokhoz.

Másnap reggel Renato Cirillo jött értem kocsijával. Renatót Tangerből ismertem, ahol egy nyaraláson, mint Lili vendége, egy házban lakott velem. Felszentelt, mintegy negyvenéves pap volt, és a máltai egyetem közgazdaság-professzora. Ennek ellenére, mindjárt tangeri megérkezése után egy perccel, levetette papi öltözetét, világoskék lüszternadrágot húzott fel, és azt kérdezte tőlem: „Hol vannak itt a nők?” Amin persze a kurvákat értette. Ezektől csak nagy ritkán maradt ideje, hogy elbeszélgessen az emberrel, pedig páratlanul művelt és barátságos lény volt.

Ezúttal viszont komoly papi öltözetben állt az ajtómban, és rövid szivarkát szívott, miközben behajtott La Vallettába. Egy kávéház teraszán nagy reggelit rendeltem magamnak, míg ő csak egy kupica szilvapálinkát ivott.

- Reggel hatkor már reggeliztem - magyarázta. - Máltai szokás szerint egyik nővérem leány maradt, hogy házvezetőnőként mellettem legyen, és megvédjen más asszonyok bujaságától.

Mikor ezt mondta, legalább halvány gúnymosolyt kerestem rajta, de ennek nyomát sem láttam.

- Ha pedig azt képzelnéd, hogy szerepét mártíriumnak tekinti, úgy nagyon tévedsz. Ileána szelíd, jókedvű, és tudja, hogy semmi ki nem zárhatja a mennyek országából.

Folytatásként hamarosan rátért Málta közügyeire.

- Néhány hónapja, a nagy szavazás előtt, sokáig mindnyájan bizonyosak voltunk abban, hogy függetlenség helyett Anglia egyik grófsága leszünk, mert ez volt a másik lehetőség. Mit tud tenni egy háromszázezer embert képviselő ország a Földközi-tenger medencéjében? Csak arra képes, hogy valamelyik nagyobbhoz csatlakozik. Az angolok százötven esztendőn át jól bántak velünk, és az angol grófság elfogadása csupán előnyökkel kecsegtetett.

- Mi volt a baj?

- Az egyház fanatizmusa. A máltai érsek újságban, rádióban és prédikációiban kezdte hirdetni, hogy félti Málta katolicizmusát az anglikán fölénytől - holott százötven évig nem kellett féltenie. Megbotránkozását fejezte ki, mert a Szent János-katedrális főoltárán karosszék áll az anglikán királynő részére, ahová az akkor ül, amikor akar. Az egyszerűbb emberek komolyan vették ezt az ijesztgetést, és a függetlenségre szavaztak. A buták többsége, nyilvánvaló. Így lettünk függetlenek.

Hívtam a pincért, hogy a reggelimért fizessek, de az kijelentette, miközben mélyen meghajtotta magát:

- Egyházi személyiségektől és kísérőiktől a kávéház nem fogad el fizetséget.

Csillaghegy, 2006. augusztus