Lorsy Ernő II.

Féléves kezdeti nyugalom után 1940 tavaszán a német hadsereg megtámadta Belgiumot, a Németalföldet, Luxemburgot és Franciaországot. Sikereik után Lorsy, aki 1933 óta számos náciellenes cikket írt francia és angol lapokba, kijelentette, hogy a németek Párizst is elfoglalhatják, és ezért Dél-Franciaországba utazik, ahol nagyobb nyugalom várja. Az emberek gyávának és bolondnak mondták, míg ő elutazott Bordeaux-ba. Néhány nappal később a svájci rádión értesültünk arról, hogy a nácik elfoglalták Franciaország atlanti partjának egy részét, és most nemcsak keletről, hanem nyugat is felől is közelednek a francia fővároshoz. Havas Bandival együtt beláttuk, hogy nem Észak-Franciaországból, hanem egész Franciaországból kell menekülnünk.

Kétnapi utazás után hárman: Havas, feleségem, meg én kiszálltunk a bayonne-i állomáson, míg a vasúti kocsik tetején ülő emberek útközben sorra potyogtak le az alagutaknál. Bayonne főterének kövezetén százával aludtak az emberek. A nagy kávéház zárt ajtaja előtt a Párizsból már ismert Franz Werfel ült feleségével, Alma Mahler-Werfellel. Odamentünk hozzájuk, és termoszban maradt feketekávénkkal kínáltuk őket, amit mohón megittak. Hívtuk őket, jöjjenek velünk, hiszen fiatalok vagyunk, és így biztosan kivisszük őket Franciaországból, de Alma kijelentette, hogy álmában megjelent a lourdes-i szűz, Bernadette, és megígérte, hogy segít rajtuk, ezért Lourdes-ba mennek.

Az Ardour folyó mellett találkoztunk Lorsyval, aki Bordeaux rettenetes német bombázása után érkezett ide néhány nappal korábban. Megkérdeztük tőle, hogy van-e angol hajó a kikötőben, amire azt tanácsolta, hogy nézzük meg együtt. A kikötő le volt zárva, nehogy a franciák elhagyhassák Franciaországot, de az egyetlen angol torpedórombolóhoz két nemzetőr kísért bennünket. A magasabb, finom képű kapitány hajója oldalán, majdnem a parti híd mellett állt, és éppen egy pilótával beszélgetett. Pillanatokkal később egy illető lengyel útlevelét mutatta, mire a kapitány felengedte a hajóra. Aztán két cseh civil következett, kiknek útleveleit gondosan megvizsgálta, és intett nekik, hogy jöhetnek. A mi négy magyar útlevelünk láttán elkomorodott: - „Mit pöffeszkednek? Az első világháborúban is Anglia ellenségei voltak, most is a németek szolgái. Hogyan merészkednek Őfelsége hajójára lépni?” Lorsy erre nagy előadásba kezdett, megjegyezte, hogy emigránsok vagyunk, és Churchill hívei, de a kapitány némán végignézett rajta, és felvonatta a kis hidat, ami a parttal a hajót összekötötte.

Lorsy lakására vezetett bennünket, egy zsidó fűszeres zöldségkereskedését bérelte (vagy vette meg) a Biarritz felé vezető úton. Nagy zöldséges zsákok álltak az üzlethelyiségben, néhány szék, polc, és két óriási, karvastagságú gyertya, amiket Lorsy egy paptól vásárolt egy közeli templomban - „Nem sokáig tart a villany már” - magyarázta.

A következőkben egy zárt udvarra vitt bennünket, ahol egy parasztasszony és a fia rendkívül drágán megebédeltett bennünket. Lorsy ott elmondta, hogy kint járt Biarritzban, ahol találkozott kiadójával, aki éppen akkor nagy kártyacsatát vívott a kaszinóban. Elhatározták, hogy nem adják ki Lorsy Maginot-vonal című könyvét (Lorsy elhallgatta, hogy nem írta meg), és új könyvre szerződtek. Lorsy jelentős előleget kapott ismét. A pénz - mondta a kiadója - holnapra már úgysem ér semmit. Rövid tanácskozás után eldöntöttük, hogy megkísérelünk átjutni Spanyolországba, de a konzulátuson kiderült, hogy Spanyolországba vízumot nem adnak, csak tranzitvízumot Portugáliába.

Este a zöldségkereskedésbe hármunknak - két fiatal francia katona jelenlétében - Lorsy nagy előadást tartott. A téma Kölcsey és Vörösmarty költészete volt. Elmagyarázta, hogy a Szózat a katolikus magyarság válasza Kölcsey protestáns magyarságára, majd hozzáfűzte, hogy Vörösmarty Lámenáisz - egy híres francia prédikátor - szavait vette be a Szózat egyik félelmetes versszakába. Mindnyájan elragadtatva hallgattuk. Később a szemközt lévő gyönyörű kerítésen át bemásztunk a villa oldalán lévő kis tornácra, ahol egymás mellé feküdtünk, és nagyszerűen aludtunk a meleg éjszakában.

Másnap reggel a portugál követség elé mentünk, ahol már százával álltak a várakozók. Az izgalmat és unalmat ismét Lorsy kergette el, francia és angol nyelven anekdotázott a sorban, amit a körötte lévők közül sokan figyelmesen hallgattak, esetenként még tapsoltak is, mások pedig elfordultak, vagy befogták a fülüket. Elmondta például azt, hogy a zöldségkereskedésben lévő két nagy gyertya emlékezteti őt Mária Terézia atyjára, VI. Károly német-római császárra.
- Ugyan, miért emlékeztet? - kérdeztem.
- Mindjárt meghallod - felelte Lorsy. A császár 1740-ben Magyarországon, Sopron közelében vadászott, mikor hirtelen súlyos rosszullét fogta el, és nem tudott lovára felülni. Kísérete Bécsbe akarta vinni, de ő útközben elájult. Mikor magához tért, udvara ott térdelt az ágya előtt, köztük leánya, Mária Terézia és a bécsi püspök, aki éppen imát mondott érte. Az éjjeliszekrényen két nagy gyertya égett. „Hol az udvarmester?” - kérdezte a császár. Az udvarmester felállt. „Marha!” - mondta az uralkodó, „nem tudja, hogy egy német-római császárnak, mikor haldoklik, tizenkét szál gyertya jár?”

Késő este aztán a konzul kijött az emeleti erkélyre, és biztosította a tömeget, hogy Portugália szíve nagy, és másnap reggel mindenki elnyeri a portugál vízumot. Amikor a spanyol követségre mentünk a tranzitvízumért, kiderült, hogy a portugál konzul nem írta alá egyik vízumot sem. Visszaszaladtunk a portugál követségre, az ajtóban felírást találtunk: Nyári szünet miatt zárva.

Másnap reggel, amikor Lorsyért mentünk, a bolt, ahol lakott, nyitva állt, az egyik zsák mellett két üveg finom francia bor, de ő sehol sem volt. Tíz nappal később értük utol Casablancában, ahol bennünket ugyan koncentrációs táborba zártak, de csak azért, hogy a nemzetiségbeli casablancai magyaroknak eladjanak. Így kerültünk rövidesen ketten Havassal együtt szállodába, ahol miután megmostuk magunkat, pompás ruhában és selyemingben Lorsy is megjelent.

-A nyomorult hajón - mesélte -, amellyel mentem, vagy száz utas igyekezett délnek. Amikor zuhanyoztam, ingemet és pénzemet ellopták. Kiszálláskor engem is koncentrációs táborba akartak vinni, de olyan méltósággal vágtam mellbe a rendőrt, hogy nem mert hozzám nyúlni. Taxiba szálltam, és mondtam a sofőrnek, hogy vigyen az Anfa hotelbe, ami a város legelőkelőbb szállodája. Lorsy államtanácsos vagyok, mondtam a recepciósnak, ő nyitott mellkasomat bámulta és a fejét csóválta. Hívja a tulajdonost! - kértem. Bekerültem a szállodába és még volt annyi pénzem, hogy a taxist kifizessem. Hozattam hat fehér selyeminget, megmosakodtam, majd sétálni mentem. Azt hiszem, hogy a kétségbeesés vett erőt rajtam, hogy hogyan fizetem ki a szállást, a selyemingeket és minden egyebet. Ahogy így bolyongtam a városban, egy szép autó majdnem elgázolt. „Te állat!” - mondta az illető magyarul. Felismertem a sofőrt, Újvári Sándort, akit 1920-ban kommunista viselkedése miatt fel akartak akasztani, de én állami tisztviselőként lakásomon rejtegettem, majd kijuttattam Ausztriába. Később kiderült, hogy ő az ország leggazdagabb afrikkereskedője... Így az Anfa szállóból átköltöztetett villájába, pénzzel látott el, és minden jóval; úgy élek itt, mint a Paradicsomban...

Csillaghegy, 2006. január 8.