A British Museumban II.

Még egy ember vívta ki figyelmemet a British Museum olvasótermében, egy körülbelül 26 éves fiatalember, Lewis Handford. Jobb kezén olyan gyönyörű gyűrűt hordott, hogy mindig megvillant, mint a belépést jelző ajtólámpa, valahányszor benyitott a kupolaterembe. A sor legszélén ült, melynek én középső helyét foglaltam el. Többször szerettem volna megszólítani, de túl elegánsnak találtam. Ő közeledett hozzám, mikor egy kis asztalnál ültem a büfében, és éppen a teáscsészét tartottam a számhoz.

- Leülhetek melléd? Látom, idegen vagy. Megengeded? Kedvelem az idegeneket. Érdekesebbek a szigetlakóknál. Hogy hívnak? Lewis Handford vagyok.

Letettem teáscsészémet, és megnéztem Handfordot. Elegánsan vasalt, sötétkék ruhás, csinos, magas fiú. Letette tejespoharát, és szorosan mellém ült.

- Miért vagy itt? - kérdezte.

- Furcsa - feleltem. - Azt hittem, magadról akarsz beszélni.

- Valóban azt akartam - nevetett, és megkóstolta a tejet. - De nem illik. Örökre vagy itt köztünk?

- Csak nyolc-tíz hónapra. Könyvet írok Rotterdami Erasmusról.

- Erasmusról? A pápa mellett koslatott, amíg élt. A katolikus eretnekség helyett jobb hitet választhatott volna magának.

- Luthert?

- Inkább az anabaptistákat. Az albigensekről aligha tudott. Látom, igen nagyra vagy Erasmusoddal. Bátor férfiúnak képzeled. Igaz, könyvet írt a Szent Inkvizíció ellen. De egyébként gyáva kutya volt.

- Szemtelenséged és műveltséged meglepő - állapítottam meg, és tejes, kicsit remegő alsó ajkát néztem. - Ha a katolikusokat eretnekeknek nézed, úgy szerinted ki nem eretnek?

- Az albigensek, a katárok, a bogumilek, a manicheusok. Tudod kik az albigensek?

- VI. Raymond toulouse-i gróf. Monsieur.

- Jól van - dicsért meg némi gőggel. - Tizennyolc éves koromban, mocskos rágalmakkal teli könyvekből ismertem meg az albigensek tanait. Azóta jobb műveket is olvastam, mint Zoé Oldanburgét. Az albigensek tana az egyetlen, igazi hit. Albigens vagyok. Csodálkozol?

- Egyáltalán nem. Bár meg kell vallanom, nem hittem, hogy valaha is látok egy albigenst a földön. Talán részletezhetnéd, miért vagy az?

- Mert a jó és rossz szüntelenül harcol bennem. Ha szép lányt látok, szeretnék melléje ülni, és kedvesen elbeszélgetni vele, és ugyanakkor fejjel akarok a szoknyája alá bújni. Nagyon érdekel, mit mondasz, de ezt a teáskancsót is a fejedre borítanám.

- A keresztény vallás szerint is így van. Harctere vagyunk a jónak és rossznak.

- A kereszténység túl félénken és túl gyengéden kezeli a dolgot. Félrekezeli. Az albigens még álmában is küzd a Gonosz ellen. És nemcsak a küzdelem fontosságát érzi, de az eredetét is.

- Mi az eredete?

- Nem ismered a Bibliát? Albigensek, keresztények és zsidók megegyeztünk abban, hogy Isten teremtette a világot és az embert. De mi, albigensek továbbmegyünk. Ádám megöregszik. Káin megöli Ábelt, és maga is elpusztul. Hitveságyán Éva hiába rugdalózik, a földön nem maradt férfierő. Ekkor jött a Sátán, és belefeküdt Évával az ágyba. Így született az emberiség. Fele isteni, fele a Sátán teremtménye. Folyton-folyvást kívánom a gonoszkodást, a kéjelgést, és ugyanakkor jóságra és békére vágyom. Ezért vagyok albigens - mondta, és közben élesen a szemem közé nézett.

- A szüleid mit szólnak mindehhez?

- Képzelheted - nevetett Lewis. - Apám ismert és nagyon gazdag férfi. Elküldött az oxfordi egyetemre. Aztán rájött, hogy itt ülök a könyvtárban, és teleszívom magam albigensekkel. Dühöngött, és szónokolni kezdett, hogy megbolondultam. Később belátta, hogy ez az életem. Apanázst ad. Van kétszobás lakásom és kis kertem. Nyaralni járhatok. Természetesen Albiba. Dolgaim, mondhatni, rendbe jöttek. A katonáskodást sikerült elkerülnöm, mert mi albigensek gyűlöljük az öldöklést. Jótékonykodom és adakozom. Naponta kétszer fél óráig imádkozom odahaza, terített fehér asztalom mellett, mert mi, albigensek feleslegesnek tekintjük a templomot.

- Te vagy az egyetlen albigens a földön. Nem gondoltál arra, hogy megtéríts valakit?

- Kit?

- Például engem.

Lewis felkelt mellőlem, és egy ideig figyelmesen vizsgált.

- Túl öreg vagy hozzá - állapította meg.

Csillaghegy, 2006. június 16.