A British Museumban I.

Tizenöt hónapból legalább kétszázötven napot - ha ugyan nem többet - töltöttem a British Museum híres olvasótermében, ahol annyi neves ember, köztük Darwin, Marx Károly és mások dolgoztak.

Anyagot gyűjtöttem Karoton című regényemhez, melyen közben odahaza is dolgoztam, majd miután befejeztem, átadtam kiadómnak, és hozzáláttam, hogy anyagot gyűjtsek régóta tervezett életrajzomhoz, Rotterdami Erasmusról.

Ha az ember túl korán érkezett, a múzeum előtt 8-10, rendszerint idősebb férfit látott ácsorogni, akik nyitásra vártak. Ezek nagyjából az állandók közül kerültek ki, vagyis azok sorából, akik éveket, egyesek egész életet töltöttek az olvasóteremben.

A bejáraton túl a látogató átvágott az előcsarnokon, és nem pislogott oldalvást, ahol a múzeumnak az ajtaja, a múzeum bejárata nyílt, és ahol a legszebb szobrokat és a Parthenon domborműveit láthatta az ember, hanem egyenest átment a könyvtár ajtaján, miután az ajtóban ülő tisztviselőnek felmutatta nehezen megszerezhető olvasójegyét.

Az olvasóteremben az ember rögtön megérezte a levegő súlyát, mely a kupola alól ránehezedett. Ez különös módon alázatra intette, és hasonló érzéseket keltett, mint amit régen az emberek az uralkodó elé járulva érezhettek.

Hosszú idő alatt, amit az olvasóteremben töltöttem, nem hallottam soha egyetlen tüsszentést, köhögést, krákogást. Lehetséges, hogy ez a nagyszerű akusztikának a része volt, de lehetséges, hogy ez a nagyszerű akusztikának az eredménye volt, de lehetséges, hogy tényleg nem tüsszentett és nem krákogott senki tizenöt hónap alatt a British Museum olvasótermében.

Eleinte váltakozó helyekre ültettek le, és aztán, talán egy hónap után, állandó helyet kaptam, amikor engem is állandónak ismertek el a múzeum tisztviselői.

Amíg különböző helyekre ültettek, szomszédaim is különböző helyeken ülő emberek voltak, akik rövid tanulmányokra, napokra vagy hetekre jöttek be a British Museumba, akiket a könyvtárosok maguk között futóbolondnak neveztek, noha ők voltak a látogatók túlnyomó többsége, amikor aztán állandó helyre ültettek, szomszédaim is állandók voltak.

Bal felől egy dohos külsejű emberke ült mellettem, aki, mint ahogy elmondta, Petrus Abelardusnak, a híres skolasztikus teológusnak nem Heloise-zal való szerelmét, hanem teológiai műveit tanulmányozta, amikor bemutatkoztam néki, ő elmulasztotta a nevét megmondani, titkolózott, az ördög tudja miért, előttem, és azt hiszem, hogy mások előtt is. Ez nem volt nagyon érdekes ember.

A másik oldalon, jobb felől egy 40-45 vagy talán már 50 éves asszony szelíd, de minden jellegzetesség nélküli arccal. Nyakig zárt, elhordott, fekete pulóvert viselt, rövid, sötétbarna szoknyával, tartásán, nyugodt mozdulatain látszott, hogy ezt az asszonyt nem lehet megszólítani. Cérnaharisnyát viselt, amelyek a térde alatt madzaggal voltak fölkötve, és teniszcipőt. A nagy kódex fölött, melyet olvasott, egy cigarettásdoboz feküdt az asztalon, ahonnét óránként egy gyűrött cigarettát húzott ki, aztán kiment a múzeum elé az oszlopok közé, az egyiknek nekitámaszkodott, nagy öngyújtóval meggyújtotta, és elszívta.

Nemegyszer szimatolni kezdtem, hogy nincs-e izzadtságszaga, de nem volt. Ebédre újságpapirosba csomagolt két nagy vajas kenyeret evett meg a múzeum oszlopai alatt, és utána az erre a célra szolgáló kis szökőkútból vizet ivott a múzeum előcsarnokában. Érdeklődésemet nem látszott figyelembe venni, ahogy senki másét sem. Ami igazán érdekelt, persze nem ő maga volt, hanem a könyv, amelyet olvasott, és melyet nem láttam, mert a könyv szélére rákönyökölt, ami a múzeum szokásai között ugyan nem volt illedelmes, de a felügyelő, aki közben arra járt, őt nem figyelmeztette sohasem.

Nagyon érdekelt, hogy megtudjam, mit olvas, de ahányszor kiment, a könyvet óvatosan becsukta, és a pergamenkódex külsején semmiféle írás nem volt olvasható. A szomszéd könyvét kinyitni, ez volt a méltatlanságok maximuma, amit az ember elkövetett és elkövethetett a múzeumban, és erre nem voltam hajlandó. De egyszer mégis körülnéztem, és úgy láttam, hogy senki sem figyelt, és kinyitottam szomszédnőm kódexét. Kőbevésett feliratok másolata volt óbabiloni ékírással, valamikor a Krisztus előtti évezred közepéből, vagy akár elejéből. Megremegtem, amikor a kódexet gyorsan becsaptam. Csodálatos, gondoltam, itt él köztünk ez a nő, valahol a British Museum közelében lakik, valószínűleg padlásszobában, mégis boldog. Van annyi pénze, hogy szegényen bár, de holtáig elbírja.

Becsukja szemét, és ott van Babilonban Hammurabi vagy Tiglat Pilézer uralma alatt, élvezi az életet, vagy éppen nagy virágok kelyhére hajtja fejét, vagy ellenkezőleg, nagy, fekete szakállú férfiakkal járkál, és a templomba megy szeretkezni csoportosan. Semmi mást nem választott élete céljául, mint ezt a kultúrát, ebbe gubódzik bele, és ebben a kultúrában boldog. Irigyeltem, ha érdektelen alakja föltűnt a British Museum lépcsőjén. Sohasem szólítottam meg.

Csillaghegy, 2006. május 31.