A csend tanítása

Lengyel László

2014. 02. 19. · Hócipő 2014/04

Umberto Eco negyven éve rendszeresen írt publicisztikáinak egyikében, az év elején szomorkás derűvel ír arról, hogy a háló tudása mennyire védtelenné teszi használói emlékezetét: az idő eltűnik. A használóknak az ezer éve történtek gyakran tegnapnak, és a tegnap történései ezer évvel ezelőttinek tűnnek. Eco nézi a televíziót – ebben is különbözik az elit értelmiségitől, hogy ezt be is vallja –, és Carlo Conti kvízműsorát is, amely a Legyen ön is milliomos olasz változata. Ebben a rokonszenves fiatalember a kérdésre, hogy mikor lett Hitler kancellár, természetes egyszerűséggel választotta 1963-at 1933 helyett, és egy másik meghívott 1964-et mondta Benito Mussolini és Ezra Pound találkozási idejének, vagyis a Duce halála után húsz évvel fogtak volna kezet. Az emlékezet sötét ló a hálón élő ifjúságnak. A magánemlékezet, mikor, hol és kivel bizonytalan és érdektelen évei és hónapjai mellett elsuhannak a közemlékezet évei és hónapjai. Hiszen Hitler tegnap halt meg a bunkerében, láttam, ott voltam, és ha mégsem, akkor majd megnézem, hogy mikor, hogy azután azonnal elfelejtsem.

Érdemes-e emlékezni? – kérdi magától és tőlünk Eco. Nem elég, ha a gép emlékezik helyettünk? Minek tudni, hogy ki volt ki, mikor és hol élt, ha a gép tudja? Sőt, a háló, ha kell, összerak bárkit bármilyen megközelítésben. Miért ne vehetném fel Mussolinit az ismerőseim közé, ha egyszer írt nekem, hogy ismer, és like-olhatnám Himmlert, ha jó volt a múlt heti szerepében? Az emlékezet legföljebb arra való, hogy tudjam, hol hagytam a gépemet, és hol kell keresnem önmagamat a gépben.

Kedves Umberto, ír vissza egy hét múlva az Espressóban a kiváló Eugenio Scalfari, ne szomorkodj! Hiszen nem is régen mérték fel, hogy az egyetemisták nagy része úgy gondolja, Aldo Moro a Vörös Brigádok főnöke volt. Zutty! Itt most a magyar emlékezet nélküli olvasónak meg kell adnom a megfejtést, hogy Moro a hetvenes évek olasz politikájának legtekintélyesebb kereszténydemokrata miniszterelnöke volt, akit a Vörös Brigádok terroristái elraboltak és meggyilkoltak. Miért kellene ezt bárkinek tudnia, drága Umberto, ha egyszer szerelmek és válások, életek és halálok történnek a hálón, és a pápa 140 karakteren üzen a Twitteren? Istennek talán elég egy-két karakter, gondolom én, de mostanában nem üzen.

Scalfari tovább töpreng a nyelv problémáján. Egy következő cikkben Platón és Szókratész nyelvéről értekezik. Platón írt és beszélt, Szókratész nem, csendjével tanított. A viselkedésével, magatartásával mutatott utat a tanítványainak. A Lakomában Szók ratész megmutatta, hogyan lehet és kell egy zsarnokságban élni és meghalni. Nem fontos, hogy mit mond. Nem érdekes, hogy a tanítványok mit mondanak. Nincs jelentősége hajnalnak és alkonyatnak. Csak egy kérdés van: mit tennél, ha a zsarnokság állam elleni összeesküvéssel vádolna? Meghalnék. Ez a csend kultúrája, kedves Umberto, amelyen az egész nyugati civilizáció nyugszik. A tett, amelyet látunk. A példa, amit vagy követünk, vagy sem. Homérosztól Szókratészen át a középkori trubadúrokig példákat, tanulságokat és nem információkat követünk. Cornwall kastélyaiban született „új stílus”, amely ugyanígy szállt a brit szigetektől Provenceon át Aquitániáig és Szicíliáig, hogy azután megédesedjen Toscanában és továbbhaladjon Lombardia, Bajorföld felé. A csendnek, a példának, a gesztusnak, a képnek ez a kultúrája született újjá a reneszánszban, majd terjedt a könyvnyomtatással Manuziónál és Erasmusnál. És „online” ezt a kultúrát röpíti századmásodperc alatt a világ bármely pontjára, a te cikkeddel, kedves Umberto.

A két öreg olasz összehajol egymás felé a gépe fölött, és én itt olvasom Budapesten. Közbeszólhatnék, hiszen a háló lehetőséget ad. Elmondhatnám, hogy a csend nyugati kultúrája, amely az emlékezetet neveli, építi, szembesítésre készteti, éppen most hagyja el ezt az országot. Itt volt, körülnézett, bejárt száz- és százezer számítógépet, de nem találta meg azokat a gesztusokat, tetteket, csendeket, amelyek az emlékezethez szükségesek. Elment, és magával vitt több százezer használót is, akik mind rákerestek a londoni, a frank furti vagy a linzi álláshelyekre.

Sétálok hazafelé. Az utcán megállít egy fiatal lány, és félve kérdi: – Megmondaná, kérem, hogy melyik Ottlik Géza háza, ahol Vas Istvánt bújtatta? Az emlékezet, a csend civilizációja fölfénylik. Az egyetemista lány nemcsak azt tudja, hogy létezett egy Ottlik nevű író, és itt lakott a Riadó utcában, hanem azt is, hogy 1944-ben rejtegette Vas István költőt. Két magyar író ül együtt társaságban, egy pesti kávéházban. Alig ismerik egymást, korábban egyszer-kétszer találkoztak. Az egyiknek zsidó származása miatt be kell vonulnia munkaszolgálatra. A másiknak mind a négy nagyszülője keresztény, nincs oka az aggodalomra. A halálra szántnak nincs hová mennie. Bújtatását senki nem vállalja, mert halállal jár. Ekkor megszólal: – Hozzánk jössz, nálunk van elég hely. És rejtegeti hónapokon keresztül. Itt, a mi utcánkban. A házat lebontották. Emléktábla a volt kaszárnya templomának falán: ide járt Ottlik hadapródiskolába.

Huszonhárom éves, éppen egyetemet bevégző lány. Élelmiszert visz egy hátizsákban a gettóba a barátnőjének és családjának. A gettó utcáján szembejön egyetemista társa. Megölelik egymást. Lányok. Talán sírnak. Az egyikük életre, a másikuk halálra kelt föl aznap reggel. Tudják. Miért én? Miért ő? Majd szempillantásnyi idő alatt dönt, és kezébe adja az egyetlen egyetemistaigazolványát, ami igazolja, hogy keresztény. Úgy megy ki a gettóból, át a városon, hogy nincs nála semmilyen papír. Egyetemista társa az igazolványával kiszökik és bujkál a háborús Pesten. Ágika – hívják még évekkel később is barátnői Sós Jucit. Anyám nevén, mert ő volt az a huszonhárom éves lány. Eltöprengek, vajon a huszonhárom éves unokája, a lányom, mit tenne, hogyan viselkedne. Odaadná-e az egyetlen igazolványát? Csak egy mozdulat. Én mit tennék a kávéházban ülve? Van-e erre válasz?

Elbocsátották. Megalázták. Elvették életének értelmét. Átgázoltak rajta. Szolgává tették. Lealjasították. Az ordítás, a parancs, a kussoltatás, a nyers erő civilizálatlansága az úr. Mindennap döntünk.

Már elküldtem a cikket a másodperc töredéke alatt, és nyugodtan elmentem borotválkozni, amikor belém hasított: – Te ostoba, milyen fiú és milyen apa vagy, anyád akkor már huszonöt éves volt, és a lányod is mindjárt annyi lesz! Még a saját dátumaidat se ismered! Fogadjunk, hogy azt se tudod, te hány éves vagy! Egyáltalán, ki vagy te? Alighanem vissza kell ülnöm a számítógéphez, és onnan kell megtudnom, hogy ki vagyok.

Lengyel László
legolvasottabb cikkei

Lengyel László
legfrissebb cikkei

Lengyel László összes cikke

HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2026/13 • VI. 17. – VI. 30.

Para-Kovács Imre: én nem hazudok pénzért, nem nyalom a kormány seggét, a most leépített cselédsajtó nem kollégám, az övéik Kínában meg Oroszországban vannak Kéri László: Orbán egy órára belátta, hogy „mindennek van határa”. Hátha újabb vereségek hatására ezt egy délutánra, vagy egy napra is belátja! Smuzewitz Ilona: a Fidesz nem veszített, csak nem nyerte meg a választást Váncsa István alig várja, hogy hazánk elérkezzen az Orbán-féle szuverenitás állapotába, hogy az univerzum összes országát jól tökön rúghassuk Farkasházy Tivadar elképzelte Orbánt, ahogy egy bunkerből nézi az aranykonvoj kísérőinek csak Bin Ladenéhez hasonlítható elfogását Havas Henrik Orbán kérésére megírta a volt kormányfő, rettegő fideszeseknek szóló levelét Dési János: így rúgtak ki három perc alatt a Népszavától Lendvai Ildikó: Mikor szólnak Orbánnak? A Heti Kamu megtudta, hogy Sulyok Tamás az elmozdítása elleni tiltakozásul az íróasztalához láncolta magát. Kimentése folyamatban van!

GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.