A csend tanítása

Lengyel László

2014. 02. 19. · Hócipő 2014/04

Umberto Eco negyven éve rendszeresen írt publicisztikáinak egyikében, az év elején szomorkás derűvel ír arról, hogy a háló tudása mennyire védtelenné teszi használói emlékezetét: az idő eltűnik. A használóknak az ezer éve történtek gyakran tegnapnak, és a tegnap történései ezer évvel ezelőttinek tűnnek. Eco nézi a televíziót – ebben is különbözik az elit értelmiségitől, hogy ezt be is vallja –, és Carlo Conti kvízműsorát is, amely a Legyen ön is milliomos olasz változata. Ebben a rokonszenves fiatalember a kérdésre, hogy mikor lett Hitler kancellár, természetes egyszerűséggel választotta 1963-at 1933 helyett, és egy másik meghívott 1964-et mondta Benito Mussolini és Ezra Pound találkozási idejének, vagyis a Duce halála után húsz évvel fogtak volna kezet. Az emlékezet sötét ló a hálón élő ifjúságnak. A magánemlékezet, mikor, hol és kivel bizonytalan és érdektelen évei és hónapjai mellett elsuhannak a közemlékezet évei és hónapjai. Hiszen Hitler tegnap halt meg a bunkerében, láttam, ott voltam, és ha mégsem, akkor majd megnézem, hogy mikor, hogy azután azonnal elfelejtsem.

Érdemes-e emlékezni? – kérdi magától és tőlünk Eco. Nem elég, ha a gép emlékezik helyettünk? Minek tudni, hogy ki volt ki, mikor és hol élt, ha a gép tudja? Sőt, a háló, ha kell, összerak bárkit bármilyen megközelítésben. Miért ne vehetném fel Mussolinit az ismerőseim közé, ha egyszer írt nekem, hogy ismer, és like-olhatnám Himmlert, ha jó volt a múlt heti szerepében? Az emlékezet legföljebb arra való, hogy tudjam, hol hagytam a gépemet, és hol kell keresnem önmagamat a gépben.

Kedves Umberto, ír vissza egy hét múlva az Espressóban a kiváló Eugenio Scalfari, ne szomorkodj! Hiszen nem is régen mérték fel, hogy az egyetemisták nagy része úgy gondolja, Aldo Moro a Vörös Brigádok főnöke volt. Zutty! Itt most a magyar emlékezet nélküli olvasónak meg kell adnom a megfejtést, hogy Moro a hetvenes évek olasz politikájának legtekintélyesebb kereszténydemokrata miniszterelnöke volt, akit a Vörös Brigádok terroristái elraboltak és meggyilkoltak. Miért kellene ezt bárkinek tudnia, drága Umberto, ha egyszer szerelmek és válások, életek és halálok történnek a hálón, és a pápa 140 karakteren üzen a Twitteren? Istennek talán elég egy-két karakter, gondolom én, de mostanában nem üzen.

Scalfari tovább töpreng a nyelv problémáján. Egy következő cikkben Platón és Szókratész nyelvéről értekezik. Platón írt és beszélt, Szókratész nem, csendjével tanított. A viselkedésével, magatartásával mutatott utat a tanítványainak. A Lakomában Szók ratész megmutatta, hogyan lehet és kell egy zsarnokságban élni és meghalni. Nem fontos, hogy mit mond. Nem érdekes, hogy a tanítványok mit mondanak. Nincs jelentősége hajnalnak és alkonyatnak. Csak egy kérdés van: mit tennél, ha a zsarnokság állam elleni összeesküvéssel vádolna? Meghalnék. Ez a csend kultúrája, kedves Umberto, amelyen az egész nyugati civilizáció nyugszik. A tett, amelyet látunk. A példa, amit vagy követünk, vagy sem. Homérosztól Szókratészen át a középkori trubadúrokig példákat, tanulságokat és nem információkat követünk. Cornwall kastélyaiban született „új stílus”, amely ugyanígy szállt a brit szigetektől Provenceon át Aquitániáig és Szicíliáig, hogy azután megédesedjen Toscanában és továbbhaladjon Lombardia, Bajorföld felé. A csendnek, a példának, a gesztusnak, a képnek ez a kultúrája született újjá a reneszánszban, majd terjedt a könyvnyomtatással Manuziónál és Erasmusnál. És „online” ezt a kultúrát röpíti századmásodperc alatt a világ bármely pontjára, a te cikkeddel, kedves Umberto.

A két öreg olasz összehajol egymás felé a gépe fölött, és én itt olvasom Budapesten. Közbeszólhatnék, hiszen a háló lehetőséget ad. Elmondhatnám, hogy a csend nyugati kultúrája, amely az emlékezetet neveli, építi, szembesítésre készteti, éppen most hagyja el ezt az országot. Itt volt, körülnézett, bejárt száz- és százezer számítógépet, de nem találta meg azokat a gesztusokat, tetteket, csendeket, amelyek az emlékezethez szükségesek. Elment, és magával vitt több százezer használót is, akik mind rákerestek a londoni, a frank furti vagy a linzi álláshelyekre.

Sétálok hazafelé. Az utcán megállít egy fiatal lány, és félve kérdi: – Megmondaná, kérem, hogy melyik Ottlik Géza háza, ahol Vas Istvánt bújtatta? Az emlékezet, a csend civilizációja fölfénylik. Az egyetemista lány nemcsak azt tudja, hogy létezett egy Ottlik nevű író, és itt lakott a Riadó utcában, hanem azt is, hogy 1944-ben rejtegette Vas István költőt. Két magyar író ül együtt társaságban, egy pesti kávéházban. Alig ismerik egymást, korábban egyszer-kétszer találkoztak. Az egyiknek zsidó származása miatt be kell vonulnia munkaszolgálatra. A másiknak mind a négy nagyszülője keresztény, nincs oka az aggodalomra. A halálra szántnak nincs hová mennie. Bújtatását senki nem vállalja, mert halállal jár. Ekkor megszólal: – Hozzánk jössz, nálunk van elég hely. És rejtegeti hónapokon keresztül. Itt, a mi utcánkban. A házat lebontották. Emléktábla a volt kaszárnya templomának falán: ide járt Ottlik hadapródiskolába.

Huszonhárom éves, éppen egyetemet bevégző lány. Élelmiszert visz egy hátizsákban a gettóba a barátnőjének és családjának. A gettó utcáján szembejön egyetemista társa. Megölelik egymást. Lányok. Talán sírnak. Az egyikük életre, a másikuk halálra kelt föl aznap reggel. Tudják. Miért én? Miért ő? Majd szempillantásnyi idő alatt dönt, és kezébe adja az egyetlen egyetemistaigazolványát, ami igazolja, hogy keresztény. Úgy megy ki a gettóból, át a városon, hogy nincs nála semmilyen papír. Egyetemista társa az igazolványával kiszökik és bujkál a háborús Pesten. Ágika – hívják még évekkel később is barátnői Sós Jucit. Anyám nevén, mert ő volt az a huszonhárom éves lány. Eltöprengek, vajon a huszonhárom éves unokája, a lányom, mit tenne, hogyan viselkedne. Odaadná-e az egyetlen igazolványát? Csak egy mozdulat. Én mit tennék a kávéházban ülve? Van-e erre válasz?

Elbocsátották. Megalázták. Elvették életének értelmét. Átgázoltak rajta. Szolgává tették. Lealjasították. Az ordítás, a parancs, a kussoltatás, a nyers erő civilizálatlansága az úr. Mindennap döntünk.

Már elküldtem a cikket a másodperc töredéke alatt, és nyugodtan elmentem borotválkozni, amikor belém hasított: – Te ostoba, milyen fiú és milyen apa vagy, anyád akkor már huszonöt éves volt, és a lányod is mindjárt annyi lesz! Még a saját dátumaidat se ismered! Fogadjunk, hogy azt se tudod, te hány éves vagy! Egyáltalán, ki vagy te? Alighanem vissza kell ülnöm a számítógéphez, és onnan kell megtudnom, hogy ki vagyok.