Éberling, a Magyar apa

Ezen az estén Éberling beszélt, a segédszínész:

- Ezerkilencszáztizenötben, a világháború második évében mint fiatal színész egy kisebb vidéki társulatnál játszottam. Hiába hozattuk le Pestről a hazafias sikerdarabokat: „A vén zászlótartó”-t, az „Asszony mint főhadnagy”-ot, a közönség már megunta a háborús történeteket. Csak hátul ácsorgott néhány ember, az első tíz sorba nyugodtan ültethettünk volna krumplit, nem is ártott volna gyér vacsoráinknak. Képzeljék el a megdöbbenésemet, mikor egyik alkalommal - épp „A vén zászlótartó” szerepelt a műsoron - az első sor közepén egy magas, elegáns urat vettem észre. A nagy monológom közepén leszóltam a súgóhoz: ki kapott potyajegyet? De a súgó azt felelte, hogy az illető úr szabályszerűen jegyet váltott a pénztárnál.

Nékem úgy tűnt, hogy az elegáns úr az én játékomat követi a legnagyobb figyelemmel, igaz, én alakítottam magát a vén zászlótartót. A nagy monológom befejező mondatainál: „Ki vagyok én? Azt kérdezed. Egy magyar apa voltam, fiamat elveszítettem, tehát apának nem mondhatom többé magamat, de magyarnak megmaradok halálom órájáig. Éljen a császár!” - az úr összeütötte fehér kesztyűs kezeit.

Előadás után kopogtatnak az öltözőm ajtaján, az elegáns úr lépett be, meghajolt és átnyújtotta a névjegyét: doktor Mateidész József polgármester.

- Miben állhatok szolgálatára?
- Először is engedje meg, hogy gratuláljak a produkciójához. Ön meglepő szívhangokat talált az apa fájdalmainak ecsetelésére. Önnek valóban vannak gyermekei?
- Nincsenek, polgármester úr, remélem, hogy nincsenek.
- Csodálatos. Csodálatos! Mennyi a fizetése itt a színháznál?
- A tizedik sor jövedelme az enyém, polgármester úr.
- Amely majdnem mindig üres. Hajlandó volna állami szolgálatba lépni?
- Miről volna szó?
A polgármester kis szünetet tartott, és jelentőségteljesen rám nézett.
- Ön lenne a Magyar Apa.

Ismertette a feladatot, melyet el kellene látnom. Bocskai-ruhát vennék fel, kimennék a pályaudvarra, és mint egyszerű magyar apa, akinek a fia már kint harcol a csatatéren, buzdítanám a frontra induló katonavonatokat, esetleg mint magyar apa meg is áldanám őket.

Az éhhalál szélén álltam, még a zálogcéduláim is zálogban voltak, nem maradt más választásom, fel kellett raknom a fehér szőröket: az ősz bajuszt és a Kossuth-szakállt. Kivonultam a pályaudvarra, és egy Szerbiába menő katonavonat előtt megtartottam a szűzbeszédemet. Micsoda siker volt, kedves uraim! Mikor a fiamról beszéltem, akit a keblemen dédelgettem, mégis én magam küldtem ki a harcmezőre, hogy a hazáért, a császárért harcoljon, és ha kell, meghaljon, és magam is meghatódtam, és becsületszavamra mondom, ha lett volna fiam, egy ingben kizavartam volna a frontra. A katonák sírtak, csak úgy zengett a „Megállj, megállj, kutya Szerbia”, esküszöm, ha találnak egy szerbet, ott helyben átharapják a torkát.

Másfél évig úgy éltem, mint Marci Hevesen. Ebéd előtt és vacsora előtt lementem a pályaudvarra, megríkattam a katonavonatot, aztán jól bezabáltam. Már diétát kellett tartanom, mert az arcom túlságosan kigömbölyödött, márpedig egy magyar apa, aki egy évezredig állt a viharban, a Kárpátoktól le az Al-Dunáig, ekkora strapától nyilvánvalóan csak sovány lehet.

Hála hülye tábornokainknak, akik még akkor is elveszítették volna a háborút, ha egyáltalán nem lett volna ellenség, beszédeim hatása egyre csökkent. Panaszkodtam is Mateidész úrnak: én mint magyar apa egyedül képtelen vagyok megnyerni a háborút. Ezerkilencszáztizenhat őszén vágták hozzám az első paradicsomot, rögtön utána az első rohadt paprikát, ezentúl a pucerájos átalányban tisztította Bocskai-ruhámat. Bevallom: éjszakánként alig tudtam elaludni, sohasem hittem magamról, hogy zseniális színész vagyok, de egész pályafutásom során nem hajítottak fel a színpadra hagymánál aljasabb növényt. Vívódásaimnak szerencsére véget vetett a háború elvesztése.

A kommün idején feljöttem Pestre, és újra beálltam egy kisebb társulathoz, viszonylag nem kerestem rosszul, de nem játszottam három-négy mondatnál hosszabb szerepeket. Sokszor eszembe jutott régi alakításom: a „Magyar Apa”, mikor egy-egy katonavonat fél óráig csak engem hallgatott a pályaudvaron, és nem szégyellem: úgy sírtam, hogy a párnámban összecsomósodott a csirketoll.

El lehet képzelni örömömet, mikor egyik nap a Rákóczi úton összeakadtam Mateidész polgármester úrral. Meg akartam szólítani, de egykori gazdám úgy tett, mintha nem ismert volna fel, csak a szemével intett, hogy kövessem. Legnagyobb megdöbbenésemre egy szociáldemokrata pártszervezetbe vezetett. Behívott egy szobába, kulcsra zárta, és meghatottan felém fordult.

- Kedves jó Éberling úr. A régi vállalkozásunk, mely oly sok sikert hozott önnek, és nem tagadom, nekem is: kitüntetések, jutalmak formájában, sajnos csődbe ment. De nem hiszem, hogy a szociáldemokrata párt ne tudna használni egy magyar apát!

Másnap elmentünk a párt egyik vezetőségi tagjához, Vachsberger Benjámin elvtárshoz. Figyelmesen végighallgatta a műsoromat, és nem látszott elégedetlennek.

- Az ötlet - mondta - nem rossz. Tömegeink még fertőzöttek a nacionalizmus mételyétől, egy magyar apa - ha helyesen élünk vele - valóban jelentős hatást tudna gyakorolni rájuk. De az egészet át kell szervezni.
- Igen. Talán az kellene, hogy két fiam volt, és mind a kettő elpusztult a háborúban, halál a császárra!
- Ki beszél itt a császárról? Döglött oroszlán. Most nem őellene harcolunk, hanem a kommunisták ellen. A két halott fiú nem rossz. Meg lehet tartani őket azzal a változtatással, hogy a munkásosztály érdekeit védték, és szélsőséges kommunista terrorlegények ölték meg őket.

A magyar apafigura külsejében is átalakult: Bocskai-ruha helyett overallt és bakancsot öltöttem, csak háromnaponként volt szabad borotválkoznom, akkor is használt pengével, hogy azért megfelelően borostás maradjak, a Himnusz helyett pedig a „Fel szocialisták, sorakozzunk”-ot kellett énekelnem, de az „Én, az egyszerű munkás, a magyar apa mondom néktek, proletár testvéreim” kezdetű beszédem sikere felülmúlta a harctérre buzdító szónoklatét. A gyárakban, ahol megfordultam, ugrásszerűen megnőtt a szociáldemokrata párt tagjainak a száma, és kiközösítették a kommunistákat. Talán ezért történt, hogy mikor Kun Béla és a többi kommunista vezér kijött a börtönből, az egyik megürült zárkába sietve bezártak engem, és csak a fehér lovas Horthy Miklós fővezér szabadított ki.

Mateidész úr ott várt engem a börtön kapujában, gomblyukában stilizált dicsfényt viselt. A Magyar Glória Párt helyiségébe vezetett, és meghatottan fordult felém.

- Kedves jó Éberling úr! Én mindig tudtam, hogy nagy ötletünk: a „Magyar Apa” szerencsés órában fogant. Egyszerűen elképzelhetetlen egy olyan rendszer, amely ne tudná használni. A párt vezetősége nevében igaz magyar szeretettel köszöntöm. Parancsoljon, itt az előleg, vegyen egy olyan Bocskai-ruhát, amilyet a háború idején viselt, holnap országos körútra indul mint Glória párti magyar apa.
- De hát azt sem tudom, mit kell mondanom!
- Ugyanazt, mint régen: a kommunisták megölték a két fiát, csak nem szabad annyira szidni a kommunistákat, mint szociáldemokrata magyar apa korában, mi mérsékeltebb párt vagyunk, és természetesen a „Fel szocialisták, sorakozzunk!” helyett a „Veni creator spiritus”-szal kell zárni a beszédét.

Ezután számtalan közös vállalkozást vittünk végbe. Én voltam az, aki Erdély visszacsatolásánál, majd a Délvidéken és Szlovákiában kenyeret és sót adtam át Horthy Miklós fővezérnek mint egyszerű magyar apa, majd megadta az Isten nékem azt az örömet, hogy újra katonákat küldhettem ki a harctérre, ugyancsak mint magyar apa. Bár közben, szerencsére, nem születtek gyerekeim, a bolsevikok elleni keresztes hadjáratba három fiamat küldtem el, a beszéd közben felhasznált fiaim számának növekedéséért méltányosságból nem számítottam fel külön illetéket. Ekkor már felfedeztek maguknak a képes újságok és a filmhíradó is, a totális háborús erőfeszítések szolgálatába állítottak, alig múlt el olyan hét, hogy ne láttam volna viszont magamat valamelyik képeslapban: „Egy magyar apa levelet ír katona fiának”, „Egy magyar apa arat a fia helyett”. Szegény Mateidész úr még a háború alatt megtért őseihez, a felszabadulás nevű ostrom már nélküle talált engem. Egyedül évekig nem tudtam rászánni magam, hogy bárhol is próbálkozzam mint magyar apa. A faluszínház szerződtetett mint ingadozó középparasztot, mikor 1949 végén egy értesítést kaptam az Állami Demagógiai Hivataltól. Felvettem régi overallomat, és jelentkeztem Kovacsics főosztályvezető kartársnál.

- Maga elfekvő tartalék - mondta Kovacsics elvtárs. - Mi aktivizálni fogjuk magát, egyelőre paraszt apa beosztásban, de nem lehetetlen, hogy ha jól dolgozik, kinevezzük élenjáró proletár apának. A kulák-vonalra állítjuk be.

Egy vidéki szövetkezeti bolt kirakatában kellett állnom naphosszat, és a kulákoktól rekvirált fél zsák lisztre, egy bödön zsírra és kilenc tábla enyvre kellett mutatnom: „A kulákok ezt mind az én gyermekeimtől vonták el.” A tsz-szervezés időszakában előaláíró lettem, nap mint nap más faluban írtam alá elsőnek a jelentkezési listát: „Én mint magyar apa a gyermekeim jövőjét csak a társas nagyüzemi gazdálkodás távlataiban tudom biztosítani!” Majd sikeresen működtem közre a tervkölcsönjegyzési kampányban. Kovacsics elvtárs teljesítette az ígéretét: kinevezett proletár apának, majd koromra való tekintettel proletár nagyapának.

Ebben a minőségemben mint „ellen-Mikulás” segítettem leküzdeni a klerikális előítéleteket, cukor helyett brosúrákat osztottam szét a gyerekek között. Néha valamelyik újságba levelet kellett írnom munkaversenyben lemaradó fiamhoz, hogy én mint magyar apa mennyire szégyellem magamat miatta, és elvárom, hogy hamarosan felzárkózik az élenjárókhoz.

Ezerkilencszázötvenhat októbere nem ért készületlenül. Szögre akasztottam az overallomat, és kivettem a szekrényből régi Bocskai-ruhámat. Elmondhatom: ezzel a két jelmezzel végig lehetett csinálni a 20. század első felének egész magyar történelmét. Viszonylag egyszerű feladatot kaptam: egy teherautón állva égő gyertyát kellett a városban körbevinnem, a kocsi időnként megállt, akkor elkiáltottam magam: „Magyarok! Esküdjetek!” A tömeg letérdelt és megesküdött, bár nekik éppoly kevéssé volt fogalmuk, hogy mire esküsznek, mint nekem magamnak, de az eskü maga mégis felemelő látványt nyújtott, és erősítette a nemzeti érzést, márpedig ez egy magyar apa számára mindennél előbbre való.

Ezerkilencszázötvenhat novemberében vállfára tettem a Bocskai-ruhát, és leakasztottam a szögről az overallt. Úgy gondoltam, jelentkezem veteránnak, volt „ellen-Mikulás” társaim nagy része ugyanis ezen a vonalon helyezkedett el. Az Állami Demagógiai Hivatalt azonban feloszlatták,Kovacsics elvtársat is hiába kerestem, a minisztériumban egy sovány, bajuszos férfihoz utasítottak, aki mindenekelőtt elmondatta velem az életrajzomat. Mikor a történet végére értem, a férfi elmosolyodott.

- Nagyon örülök, hogy végre személyesen is megismerkedhettünk, életünk során ugyanis már találkoztunk néhányszor. Ha ön a „Magyar Apa”, akkor elmondhatom magamról, hogy én vagyok a „Magyar Fiú”. Engem volt szíves elküldeni a harctérre, előbb az első, majd a második világháborúban, közben ellenem lázította a szocdemeket, majd a nyilasokat. De nem személyes bosszúból nem helyezem el magát, hanem azért, mert nincs szükségünk magára.

A sovány férfi elgondolkodott.

- De hogy lássa, mennyire jót akarok magának, felajánlok egy idényjellegű elfoglaltságot. Most renováljuk a Hősök terei emlékműben a Hét Vezér szobrát, és közben, sajnos, letörött Taksony vezér feje. Ez elég kellemetlen, mert ha a külföldiek vagy a reakciósok meglátják, hogy üres a helye, mindjárt találgatnák: miért pont Taksony vezért nem vállaljuk nemzeti múltunkból, vagy ne adj isten, arra gondolnak, hogy Taksony vezér disszidált. Hajlandó lenne-e maga felállni Taksony helyére, míg a fejét visszaragasztjuk? Azt hiszem, nem megerőltető munka, és maga igazán dekoratíven hatna ott.

Elvállaltam. Azóta ott állok egy márványfülkében. Esténkint, ha nem jár senki a téren, próbálom meggyőzni Árpádot, hogy mint magyar apának nem lett volna szabad sokallani a fáradságot, és megállni a Kárpát-medencében, hanem néhány medencével arrébb kellett volna otthont keresni gyermekeinek.

Budapest, 1965