Minden faluba Bob Dyllant

Hócipő szerkesztőség
2009. 09. 09. · Hócipő 2009/18
Talán a nejlon Elvis-lemezekkel kezdődött, meg Bill Healey és Little Richard kétszámosaival, melyeket a Cegléditől lehetett pár órára kikölcsönözni a Rákóczi út egyik udvarában. Aztán jöttek a liverpooli fiúk, a Beatles és a Rolling, majd Bob Dylan, Donovan, Jimi Hendrix, Woodstock, a Doors, a Led Zeppelin, s persze az Omega, az Illés, a Metró, a Liversing, Sankóék, először csupa angol számmal, később a Kex, a Syrius, a Pink Floyd, John Mayall, a Tűzkerék, a Beatrice, Hobóék, a Bizottság, az Európa Kiadó, a Kontroll Csoport, s az ember ugyanúgy tudta, mint 56-ban az utcán, hogy ez nem kell. Legalább arra a pár órára, amíg a forrasztópákával kitartott a lapgitár, s nem voltak még táncdalfesztiváli résztvevők.



Hatvanasok

A Schüler volt a legjobb táncos a Boschban. És máshol. Egyszer combig feltépte vadonatúj öltönye nadrágszárát, hogy ne zavarja. Húsz fekete macskával és két még sötétebb nővérével élt az Ilka utcában. Ott voltam a Bercsényiben, amikor egy Mata nevű, mély hangú nővel kitalálták a földvári huligántalálkozót, amin több volt a rendőr, de nem tudtak senkit elvinni, hiszen mindenki csak nézte. Az Illés kiadta, hogy a Schüler nem jöhet be, mert akkor senki sem figyel rájuk. Húsz rendező támasztotta a vastag üveget, nehogy bedöntse, aztán hátulról megkocogtatta a vállukat, mivel már rég benn volt. Engem Pipó akart úgy bevinni a Petőfi Sándorban játszó Metróra, hogy a másodikon másszak át két ablak közt a párkányon. Nem álltam rá, viszont amikor Zoránék átköltöztek a Rákóczi úti félbehagyott metróépítkezésre, a húszfokos hidegben az orkánt a zakó alá dugtuk, hogy csak visszajöttünk. Be is engedtek, csak utána egy hónapig tartott a tüdőgyulladás. Szintén nagy hideg volt, amikor a Scampolo dobját hatan vittük be a Váci úti Köjálba, nekem csak a lábcsin jutott. Schülernek faesztergályos műhelye volt egy Thököly úti pincében, úgy tudtam meg, hogy disszidált, hogy a pince ajtajára krétával ki volt írva: többet nem dolgozom.


A Kex Závodival, Doleviczényivel és Baksával

Pipóval együtt jártunk a Szigetbe, oda járt Sankó is az Atlantiszból, meg Rozsnyói, a billentyűs. Első cikkemet is róluk írtam a Bolyai újságjába, amikor 63 nyarán a boglári Halászkertben nyomták. Sankó menet közben is tudott hányni anélkül, hogy ráment volna a zakójára. Később a Radics is beszállt, pedig nem is volt az osztálytársam. Aztán kexes lettem, én vittem le őket a Beruházási Bank klubjába, amikor a pártbizottság meglátogatta a fiatalokat. Baksa szerencsére visszafogta magát, így megmaradt az állásom, nem úgy, mint amikor Szegeden egy nyitott Feliciában állva közölte a néppel, hol fog ABC-központokat létesíteni. Első helyük a Bem rakpart volt, amikor megismertem Mimit, már két éve jártam a házukba, csak a másodikon fogalma sem volt róla, hogy egy zöld-sárga énekel a földszinten. Aztán Baksa is disszidált, meg Pipó is, akinek búcsúzóul odaadtam a Doxámat, ám a jugók lekapták, amikor át akart úszni Triesztbe, de nem volt pofám visszakérni tőle. Rozsnyói később nagy lovis lett, akivel felesben vehettem volna egy csodalovat, amely félmillió márkát nyert, de kihagytam. A domesztikált rockot is.

Farkasházy Tivadar



Paperback Writer

„Gyerünk, akkor mondd el!” Soha nem felejtem el a felszólítást követő mélységes csöndet, s a tekinteteket, melyek rám szegeződtek. Tizenhat évesek voltunk, de az osztálybulin pár idősebb lány is megjelent, Luinak a nőismerősei. Lui kissé túlkoros volt, viszont irgalmatlanul jó fickó, zseniálisan gitározott, és roppant fizikai ereje okán mint istenre néztünk fel rá.

A buli elején könnyelműen eldicsekedtem vele, hogy indulás előtt hallottam otthon egy vadonatúj Beatles-számot a Szabad Európán, ilyen jót ti még nem hallottatok. Mindenki csodálattal nézett rám, kivéve Luit. Játszd le, nyújtotta felém a gitárját, ám én nem tudtam gitározni, egyetlen akkordot sem ismertem, azt sem tudtam, mi az. Hogy akkor dúdoljam el. De ugyebár hallásom se volt, én még soha életemben egyetlen dallamot sem tudtam felismerhetően eldúdolni. A címét legalább, vagy hogy miről szól, erősködött Lui, viszont ugye angolul sem tudtam, ott álltam tehát egy teljesen felajzott tömeg kellős közepén, s el kellett mesélnem a számot. Egy dalt! Hát, izé. Az eleje kurva jó. A közepe is kurva jó, a vége pedig…, hát az is kurvára jó. Van benne dob? Hogyne volna, kurva jó a dob benne. Hát a gitár? Három gitár is van, mind kurva jó.


Képünk nem a mai Palya Beát, hanem az egykori szerzőt ábrázolja.

Ezt már nem bírta tovább Lui, megmarkolta nyakamnál az ingemet, s fél kézzel fölemelt, láttam a gyűlöletet a szeme bogarában, utálta és megvetette a tehetségteleneket.

Mai eszemmel persze elmondanám, hogy a Beatles Paperback Writer című dala szélesen panorámázott sztereó hangzást kapott, Paul McCartney kiemelkedő, magas regiszterű basszus szólama mellett a többiek falzett szólamába enyhe derű vegyül, a szöveg pedig az osztálykorlátok nélküli ambícióról szól - ahogyan azt most épp egy szakkönyvből másolom.

Ámbár, ha visszagondolok, jobb is, hogy nem ez jött ki belőlem; ott helyben, a házibuli kellős közepén agyon is ütöttek volna.

Megyesi Gusztáv



Őrmester kontra partizánok

Amikor a Belgrád és Budapest között közlekedő vonat folyosóján megpillantottam azt a fiatal magyar finánc őrmestert, gyöngyözni kezdett a halántékom. A mi nemzedékünk egyébként is úgy szocializálódott, hogy egy vámos látványa mindenképpen beindította a verejtékmirigyeket.

A pénzügyőr talán egy-két évvel lehetett idősebb nálam, de sajnos minden mozdulatán látszott a pro- fizmus. Én viszont feketeárut csempésztem, ráadásul kereskedelmi mennyiségben. Egyébként a fekete áru mikrobarázdákkal teleszántott bakelitlemez volt; a Beatles 1967-ben megjelent Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Bandje, vagy ahogy idehaza hívtuk: a Bors őrmester. A kereskedelmi mennyiség pedig két darab őrmestert jelentett, a másikat idehaza szándékoztam piacra dobni.

Kortársaim jól tudják, hogy egy (illetőleg két) lemezt a vonaton nem lehet eldugni, különben is ilyesmivel csak egy amatőr próbálkozik. Én is felraktam mindkettőt a csomagtartóra egy nagy vegetás reklámszatyorba. A trükk mindössze annyi volt, hogy az eredeti lemezborítóktól fájó szívvel megváltam, és a bakelitkorongokat egy-egy „Partizándalok” feliratú borítóba rejtettem.

A kupémba belépő finánc csak a vegetás zacskót emelte le. Hosszasan szemlélte a borítót díszítő katonakórust, háttérben a Crna Gora-i hegyekkel.

- Maga ennyire szereti a katonadalokat? - kérdezte.

- Csak a partizánosokat! - feleltem határozottan.

Közben - sunyi módon - bepillantott a borító alá, majd elégedetten bólintott.

- Az egyik partizánért adok egy Sárga tengeralattjárót!

- Már megjelent? - szóltam el magam.

- Ma koboztam el kettőt. Így zajlott le az utolsó túszcsere a jugoszláv-magyar határon.

Trunkó Barnabás



Az én Edda-bluesom

Majdnem ott voltam az Edda születésénél. Mint miskolci, aki a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem hallgatója, hallgattam - őket. Sokakkal egyetemben. Már akkor, a Bociban, ami a menza alatt volt, de mindenek fölött.

Most egy kicsit felsorolok. Felsorolom szegény Halász Józsit, egyetemistatársamat, a fiatalon elhunyt alapítót, akivel olyan haveri-köszönős viszonyban voltam. Mint rengetegen. Sorolom Beély Katit, kolléganőmet, aki nem basszusgitárosként volt kolléganőm, hanem azután: rádiós újságíróként, a mái napig. Dudi (Darázs István) Patakyhoz hasonlóan egy energiabomba, nem véletlen, hogy Attila őt kérte meg a 2000-es, jubileuminak mondott koncerthez a hajdani tagok összeverbuválására. (Nem volt igazán felhőtlen a kapcsolat Attis és Slamó között, se előtte, se utána, se alatta. Pisti még egy jókora zsarolást is bedobott a koncert előtti percekben, úgy érezte, törleszt a múlt keserveiért.)

Focinál tartottam. Már ő sem él, Fodor Attila, 2006-ban halt meg, őt váltotta az Eddát azzá tevő Pataky, akivel tapolcaistrandos, miskolcos, énekeses-újságírós haverság kötött össze, hosszú-hosszú ideig. Én írtam róluk először az Ifjúsági Magazinban, én voltam ott az első rádiófelvételüknél (hangmérnök, de lehet, hogy rendező: Victor Máté, az előtérben ott van S. Nagy István, aki a nevét adta a dalszöveghez. A zenekar nem hallotta, én igen, hogy Victor Matyi némileg lesajnálóan nyilatkozott muzsikájukról. Azután megváltozott a véleménye.)


Pataky Attila, amikor még munkásoverallban, és nem kisgzadalajbiban nyomta

Sorolom még Buksit (Csapó Gyuri, örök barát), Ferenczi Zolit (Citrom), Róna Gyurit, aki irigylésre méltó szép fiú volt, Aranyosi Gyurit, Alfonzot, a zseni Slamót (különleges, varázsos és elvarázsolt fazon, középközelről szerettem, szeretem), Zsöcit, akiről azt mondta Attila, olyan, mint egy vidám uborka (bár a színpadon egyáltalán nem vidámkodott, kiabált is rá Attila: „Zsöci, vetődj!”), Fortuna Lacit, és már nem nagyon tudom tovább sorolni.

Persze nem ért véget számomra velük az Edda, még csak a jó kapcsolat sem Attilával, de utána már más lett. Néztem és hallgattam nagyokat, amikor olyanokat hallottam, hogy zálogház, hogy ufólátás, sámánság, magyarnótázás, politikai izé, biztosan megöregedtem, a Művek meg elhúzott mellettem. A honlapjukon nincs rajta a régmúlt. Szerencsére a Wikipédián ott van. Meg a lemezek százezrein, a szívek millióiban.

Szabados Gábor



Orpheusszal Kádár ellen

Még a visszaemlékezés is fáj, hogy mennyire gáz volt a nyolcvanas évek elején az őszinte, kőkemény rockzene, minden idióta pózával, modorosságával és végtelen butaságával. Nemhogy a beatkorszak ikonjai voltak számunkra vállalhatatlanok, de a viszonylag frissnek számító fémzenészek is. Paródia volt az egész, beteg és kollaboráns pöffeszkedés.

Ekkoriban a szerencsésebb országokban már a new wave szólt, de itt még a punk is újdonságnak számított, értve „itt” alatt Miskolcot, ahol akkoriban tartózkodtam. Gimnáziumi haverommal, Duck Jánossal az Ideges Dögevők név mellett maradtunk, és elkezdtünk olyan embereket keresni, akik zenéltek már, mivel én hülye voltam hozzá, ő pedig énekes akart lenni. Volt pár próbálkozásunk, de végül Mocsári Péter lett a dobosunk, egy református tisztelendő fia, aki rengeteg testvérrel rendelkezett, és dobolt. Gitáron Fekete Dezső játszott, akit csodáltunk, mert ismerte az akkordokat, előző gitárosunkkal szemben, aki csak kvinteket tudott lefogni, igaz, abból sokat...

Én - mivel nem tudtam zenélni - basszusgitáros lettem, vásároltam egy Orpheus márkájú csehszlovák (vagy bolgár?) basszusgitárt, és belekezdtünk.


Orpheus gépi perzsával

Igazi állatok voltunk, több koncertünk volt, mint próbánk, és csak álmodoztunk arról, hogy három- akkordos számokat írjunk, mert már a kettőbe is belezavarodtunk.

Igazán megtiszteltetésnek vettem, amikor Budapestről jöttek le hozzám kihallgatni az állam- és ifjúságvédelmisek, akik éppen felgöngyölítették a keleti országrészben szerveződő államellenes bűncselekmény-sorozatot, azaz Nyíregyházán az Agydaganat zenekart, Kazincbarcikán a Judást, Miskolcon minket, és talán a Cpg iránt is érdeklődtek, akik szegediek voltak.

Féltem, de annyira nem, hogy befejezzem, nevet változtattunk, és még vagy két évig nyomtuk. Nemrég derült ki, hogy ki volt a besúgónk, de nem érdekelt különösebben. Ugyanazokat utálom, mint akkoriban.

Para-Kovács Imre



Undorító kopaszok

A fiam kopaszra nyíratja a fejét. Nem borotválja le, csak nullásgéppel dolgozik. Ha meglátom, csak úgy fogadom: mi van, te fasiszta, rasszista, homofób, neonáci!? Pedig a fiam a legbékésebb, legliberálisabb alak, akit csak ismerek, és hobbija az Európai Unió.

A hatvanas években a mi szüleink, tanáraink hasonlóan fogadták a hosszú hajat. Zsíros, ápolatlan, mosatlan, undorító. Hiába mondtuk, hogy Rákóczi is ilyet hordott. Nekem csak a vállamig ért a hajam, s hősi harcot vívtam e jogomért az osztályfőnökömmel és a szüleimmel. Az Ifiparkban viszont sosem voltam. Nem a hajam miatt vagy azért, mert nyakkendőt kellett viselni, egyszerűen nem tudtam táncolni. Ma is két ballábam van.

Ennek ellenére próbálgattuk a rendszer határait. Egy esős nap esernyővel mentünk a gimibe. Mire véget értek az órák, már sütött a nap. Ballagtunk hazafelé, s egy hirtelen ötlettől vezérelve azt javasoltam a társaságnak, nyissuk ki az esernyőket, és úgy vonuljunk. Ezt tettük. Amint így mendegélünk, szembe találjuk magunkat egy rendőrjárőrrel. Olyan fajták voltak, akik a fal mellett mennek, hogy dörzsöltebbek legyenek. Odaértek hozzánk, és megszólítottak minket: álljanak csak meg, jóemberek! Megálltunk. Az egyik rendőr, a törzsőrmester megszólalt. Mondják már meg nekem, esik az eső? Nem esik, válaszoltuk kórusban. Akkor miért mennek nyitott esernyővel? Csak úgy, rendőr elvtárs, jó kedvünk van. Elmaradt a matek-doli.


Az egyetlen, akinek sosem volt baja a hosszú haja miatt.

A rendőrpáros egyre mogorvább lett. Az őrmester dühösen mondta: esernyőt csak akkor hordunk, ha esik az eső. Napsütés fennforgása esetén nem szabad? - kérdeztem bátran, s éreztem, ezzel a rendszer alapjait támadom. Nem, dörrent rám az őrmester. Tessenek összecsukni az ernyőket. Különben? Különben be lesznek kísérve az őrszobára. Megadtuk magunkat a kommunista önkénynek. Becsuktuk az esernyőket. Eső idején lehet esernyő nélkül menni? - kérdezte Béla barátom. Akkor lehet. Az egészen más. Különben is maguknak hosszú a hajuk. Nem szeretném, ha még egyszer összefutnánk.

Szomorúan mentünk hazafelé. Elvették a kedvünket. Amikor hazaértem, felrohantam a lakásunkba. Nem volt otthon senki. A nagyszobában kinyitottam az esernyőt, és aláálltam. Büszkeség töltötte el a lelkemet. Tettem valamit, mint Csapajev, a hős partizán.

Majláth Mikes László



Munkát, kenyeret!

Nyilván igazságtalan lesz a megállapítás, de húsz évre visszatekintve úgy tűnik, hogy a kommunizmus egyértelműen diadalmaskodott. Egy területen legalábbis: valahogy jobb zenék voltak akkoriban.

Nem a hivatalosan jóváhagyott vagy támogatott, szép és harmonikus dallamvilágú, kiegyensúlyozott szövegekkel felcicomázott alkotásokra gondolok, hanem inkább azokra, amik a körülmények ellenére léteztek. Nem a Vén Európa. Hanem az Európa Kiadó. Meg a többi.

Voltak helyek, ahol olyasmit lehetett hallani, mint az ETA, a QSS. Amikor először mentem le a Fekete Lyukba, úgy éreztem magam, mint a buddhista zarándok, aki végre elérte Lhásza külterületét.

A nagy koncertek valahogy elkerültek, amikre emlékszem, azok szájhagyomány útján terjedtek, és vagy megtartották őket, vagy nem. Hogy ne tűnjek nagy hősnek, elmondom, hogy az igazoltatások is elkerültek, bár a hatalom (ha volt ilyen) elvileg nem feltétlenül rajongott az újhullámos zenekarokért. Pedig mulatságosabb lett volna, ha a Központi Bizottság tagjai bőrkabátban és kék taréjjal üléseznek. Senki sem látta Kádárt pogózni, sajnos.


A Kontroll Csoport jóval később. A bal szélen rajzolónk, Lehoczki Károly, aki 1981 óta dobolt benne. A jobb szélen Sziámi.

A koncertek után házibulik voltak néha, amikre általában hívatlanul érkezett mindenki, egy vagy két üveg rossz borral. Egy alapos szociológiai felmérés majd kimutatja, hány milliárdos forgalmú vállalkozást alapoztak a házibulikon köttetett ismeretségekre.

A bejutás kérdéses volt egyébként, hol a kaputelefon nem működött, hol a házigazda volt olyan részeg, hogy nem tudta ledobni a kulcsot. Sokan majd nem hiszik el, pedig igaz: nem léteztek mobiltelefonok.

Jobb szórakozást nem is tudtam elképzelni, mint hogy recsegő, rossz minőségű felvételeket hallgassak kazettás magnón.

Balaton. URH. Neurotic. Kontroll Csoport. Auróra. Trabant. VHK. Bizottság.

Kérek egy langyos sört.
Smuzewitz Ilona



Dübdübölő hangharang

Na jó, én is néztem a tévét, mint mindenki. A Táncdalfesztivált. Hogy fájfájfáj, meg minden. De fura módon, nem lettem rajongó. Szerettem hallgatni, de csak távolról. Mindig idegesített a zaj. Később némely DJ-ket kifejezetten emberkínzóknak tekintettem, akik örömüket lelik abban, hogy másokat egy dübdübölő hangharang némaságába zárnak. Látszott, hogy élvezik. Én meg nem. A tömeg sem oldotta soha a magányomat. Már régóta szeretném megrendezni a csöndes zene fesztiválját.

Ezzel együtt szerettem az egészet. Vagyis inkább azokat, akikkel voltam. Például a Flinstones zenekart a gimnáziumból. Most, éppen negyven év után összejöttek. Csupa doktorok, professzorok. Szadán, a művházban. És most jöttem rá, hogy mennyire jók lehettek: hatalmas profi koncertet adtak. Csodás vénemberek.


Az esztergomi Temesvári Perbált Ferences Gimnázium
Flinstones zenekara.

Lázadtam persze hosszú hajjal, kopott cuccal. Negyedikben az igazgató egyszer behívott, és könyörögve kért, hogy legalább minden héten egyszer borotválkozzam meg, mert szétszedik a tanárnők. Aztán - mert jó pedagógus volt - megkérdezte: „miért fontos, hogy pont a pofád legyen szőrös?”

Mondtam, hogy szegény édesapám miatt: nem vett föl egy embert, mert bár kiváló mérnök volt, szakállat viselt. Azt mondta, akkor jöjjön vissza, ha levágta. Hiába hivatkozott rá, hogy ő zenész, hozzá tartozik az imidzséhez - bár akkor még nem játszott ez a szó. Azóta nem borotválkozom, és sűrűn benézek apám irodájába. Az igazgató helyeselt.

Később - mint üzemi lapos újságírót - behívtak egyszer egy nagy napilapba, hogy milyen tehetséges vagyok, mennék-e. Mondtam, hogy persze. Tagja vagyok-e a pártnak. Hát az nem. Sebaj, de az jó lenne, ha levágnám a szakállamat.

Mondtam erre, hogy akkor most játsszuk azt, hogy én vagyok a rovatvezető, behívom a kollegát, és azt mondom, hogy fölveszem, ha megnöveszti a szakállát.

A rovatvezető nem bírt a szemembe nézni. Azt mondta: „igaza van”. De nem vett föl.

Andrassew Iván



Néhány szó a szabadságról

Egyszer tévedésből a washingtoni közszolgálati csatornára kapcsoltam a sportcsatorna helyett. Épp Simonyi András rockzenész, másodállásban nagykövet beszélt arról, hogy a rockzene döntötte meg a szocializmust. Tátott szájjal hallgattam. Nem tudtam, hogy a farmernek adta meg magát a Szovjetunió Kommunista Pártja, s a rockzene volt a szabadság. Nekem a szabadság érzetét az adta, amikor felnéztem a középpályán, jobb csüddel alányestem, Papp Bogyesz pedig begyalogolt vele a kapuba. Volt egy gémeskút azon az oldalon, amerre lejtett, ott itatták a teheneket. Arra szerettem támadni. E pillanatokban nem éreztem a KGST fullasztó jelenlétét. Az igaz, hogy tombolni rockkoncerten lehetett leginkább, vagy a tatabányai vonaton, ha bányásznapon ott játszott a Fradi. Sörösüvegek dobálásával verték a szöget a Varsói Szerződés koporsójába.


A Piramis csúcsán: Révész, Som, Gallai, Závodi és Köves Pinyó.

Én akkor is csak a bunkóságot láttam, és mintha az nem is változott volna. Amikor én jártam koncertekre, már természetes volt a farmer, nem kellett rövidre vágni a hajat, és azokat a rebellis számokat játszották, melyeknek a KB agitprop osztálya húzta meg a határait. Utáltam, hogy a tatai szabadtéri színpadra érkező zenekarokat mindig elkísérte néhány részeg hülye, akik miatt megszakadt a koncert, s nem tudtam figyelni a bomlasztó szövegekre, amelyekről Simonyi András elmondta, hogy a szovjetrendszert lazították. Biztos ezért lettem a falu KISZ-titkára, mert a Piramis-koncertet azelőtt szétverték a rendőrök, mielőtt a rendszerkritikus Őszintén akarok élni kezdetű dal elkezdődött volna. Igaz, a tatai rendőrök között volt néhány hasonló állat: aki felállt, azt ütni kezdték. De ebben sem látok sok különbséget, csak akkor még nem ebből csinált karriert a Morvai Krisztina. Ugyanazok rontják ma is a hangulatot. Talán nem tudják, hogy megdőlt a rendszer, nem kell tovább lazítani. Bartus László
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2021/24  •  XI. 17. – XI. 30.
HÓCIPŐ-FILM: MEGFXJTUK
AVAGY MIT FŐZÖTT KI LÉVAI ANIKÓ A BOSZORKÁNYKONYHÁJÁBAN? • LÉVAI ANIKÓ SZEREPÉBEN: LÉVAI ANIKÓ!
Para-Kovács Imre a Fidesz-kongresszuson tapasztaltakról, avagy a munkaalapú társadalomról, a Caliber RM 019 Tourbillon Celtic Knot óráról és a vidék megtartó erejéről Farkasházy Tivadar kísérletet tesz a paripahaciendás tüntetésszámláló megfejtésére Bartus László: Viktor, Lőrinc és a nőügyek Smuzewitz Ilona kiakadt, hogy miért nem szerepel Márki-Zay az ElkXrtukban, mikor ő patkolta a kardlapozós lovakat Verebes István: Ugyan kérem, hol vagyunk már attól, hogy felháborodjunk? Dési János: Előbb olvass, utána kukázz, fordítva baj lehet belőle Avar János szerint jó dolog, ha egy ország kultúrpolitikai kulcsposztján olyasvalaki ül, aki a kultúránál csak annak művelőit utálja jobban Trunkó Barnabás megfejtette, csak úgy jöhetett ki 30 millióból a Fidesz frakcióülése, ha megint Németh Szilárd főzött A Heti Kamu megtudta, az Alkotmánybíróság szerint lehet népszavazást tartani Demeter Szilárd agyátalakító műtétjéről A háttérhatalom előretolt bástyái: Para a Népszava hétköznapilapnál Az Orbán-rendszer legnagyobb hazugságai – XXII. rész: Na, heló krumplik, avagy az ezermilliárdos nyugdíjcsökkentés
HANGOS HÓCIPŐ



Műsoraink 2019 szeptemberének végén, az angyalföldi Radnóti Miklós Művelődési Központban hangzottak el élőben.

Közreműködnek: Hernádi Judit, Gálvölgyi János, Kern András, Hajós András, Havas Henrik, Kéri László, Nádas György, Varga Ferenc József, Para-Kovács Imre, Selmeczi Tibor és Farkasházy Tivadar.
GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.