Ameddig a májkonzerv tartott

Hócipő szerkesztőség
2009. 07. 29. · Hócipő 2009/15
Fiainknak és lányainknak is nehéz elmagyarázni, pláne az unokáknak, miért rezzenünk még mindig meg egy pillanatra, amikor hatvannal vagy többel átdöngetünk Hegyeshalmon, miért szorul össze még mindig a gyomrunk egy vámos láttán. Karinthy Ferenc egykor azt írta be az olasz-francia határon, hogy az utazás célja: Franciaország meghódítása. De ott már könnyű volt, előbb ebből a medencéből kellett valahogy kievickélni. Kertész Imre kisregényével, a Jegyzőkönyvvel - amely négyezer schilling elkobzásáról szólt, és amit Kornis Mihály betanult és elmondott a Kamrában - úgysem tudunk versenyezni, de azért mi is leírtuk a mi határunkat, ha nem is kézírással, mint Esterházy Péter az Iskola a határon-t.



Ötven angol font

Tudtam előre, hogy baj lesz. A harmincadik születésnapomat mindenképpen Londonban akartam megünnepelni, ehhez már jó előre befizettem egyik barátommal egy Malév Air Tours-útra; három nap az egész, de már az elég lett volna, ha csak kettőt köröz a gép London fölött, s már fordul is vissza.

Tényleg tudtam, hogy le fogok bukni. Reggel hétre kellett Ferihegyen lenni, ám mi hajnali négykor még a Casanova bárban ültünk a barátommal, hogy milyen jó lesz majd Londonban. Mikor hazaértem, alig volt már időm lezuhanyozni, a húgomat vertem fel álmából, hogy dugja el nekem a feketén vásárolt ötven angol fontot; a zuhanyozástól aztán annyira elálmosodtam, hogy el is felejtettem megkérdezni tőle, a táskám mely részébe rejtette a valutát.

Azért ezt képzeljük el: ötven angol fontot viszünk ki, de nem tudjuk, hol, a saját táskánk mely részében. Csak annyi a bizonyosság, hogy nem a zokninkban van szigszalaggal a talpunkhoz erősítve, és nem is a seggünkbe feldugva. Amikor a vámos megkérdezte, hogy van-e nálam valuta, szemrebbenés nélkül feleltem, hogy nincs. A szemem tényleg nem rebbent, de különös fényben tetszhetett, mert szerény személyem fölkeltette az érdeklődését, rutinszerűen félreállított, és pakolni kezdett a táskámból.


Puskás Öcsiék még nejlonharisnyát hoztak, Novák Dezsőék már Doxát és Cornavint, majd jött a kvarc.

Az ilyen pillanatot már sokan és sokszor megírták, a megalázó helyzetet, ahogyan kabátban is pucérra vetkeztetve áll az ember a hatalom előtt, ám én nem éreztem ilyet. A vámosban nem ellenséget láttam, pláne nem a hatalmat, amely le akar buktatni, hogy megfenyíthessen, épp ellenkezőleg, kifejezett érdeklődéssel figyeltem kutakodását, mint néz bele a neszesszerembe, miként méregeti a fogkrémemet, a szappantartót, mi több, már én is kezdtem kíváncsi lenni, hogy tényleg, hová dughatta a húgom a valutát, ha ugyan tényleg eldugta; nem mintha a húgom lopna, ám sohasem lehet tudni. Eléggé kába voltam, dolgozott bennem a hajnalban megelőlegezett vhisky, megkavarodott a világ, a barátom elmondása szerint a végén már együtt kutattam a vámossal a saját táskámban, s robajszerű, elégedett sóhaj szakadt ki belőlem, amikor a papír zsebkendős csomagból előkerült az ötven angol font; lám, a húgom mégiscsak becsületes.

Fölengedtek a gépre, de jóindulatúan közölték velem, hogy épp a deviza-bűncselekmény határát súrolom, nagyjából egy-két év útlevélbevonásra számítsak, de mit érdekelt ez engem, amikor a családom hírneve volt a tét, a La Manche csatorna fölött pedig már a harmadik vhiskyvel ünnepeltem önnönmagamat és a civilizált világot. - Mennyi pénz van önnél? - kérdezte a londoni reptéren a bevándorlásügyi hivatal tisztviselője szintén rutinszerűen, én pedig tanulva ferihegyi élményeimből, büszkén, s üres zsebemet mutatva mondtam: - Nálam? Egy penny se. Az anyám életére esküszöm önnek, hogy semmi pénz nincs nálam.

A tisztviselő összevonta szemöldökét, majd félreállított.

Nagyjából másfél óra kellett hozzá, míg az utazási iroda idegenvezetője kiszabadított, és elmagyarázta a helyzetet, hogy nem volnék én rossz ember, becsületes családból is származom, csak meglehetősen ritkán utazunk.

Megyesi Gusztáv



Svédkopek

Emlékeznek még az 1970-es évek elején kirobbant súlyos skandináv pénzügyi válságra? Én okoztam.

Akkoriban néhány napos látogatáson voltam a turkui egyetemen; vonattal érkeztem Leningrád felől. A finn srácok rábeszéltek, hogy egy éjszakai kompjárattal nyugodtan menjek át Stockholmba, senki nem kér vízumot, mert a fedélzeten mindenki piál. Már akinek volt pénze. Nekem csak a folyosón sorakozó italautomaták jutottak. Akkor vettem észre, hogy a svéd egykoronás érme és a leningrádi átszállásnál nálam maradt ötkopekes (ezzel működött a szovjetunióbeli metró) méretre és súlyra is megegyezik. A skandináv automata befogadta a kommunista pénzérmét, és cserébe egy doboz sört adott. Sajnos csak három darab muszka érem volt nálam.


Amikor azt hittük, a Jacobs a világ legjobb kávéja.

Néhány hónap múlva azonban egy nagyobb létszámú hazai egyetemistacsoport tette meg ugyanezt az utat, de már a tanácsaimmal gazdagodva. Nejlonzsákokban vonszolták fel a fedélzetre az orosz ötkopekeseket, és elkezdtek jó ütemben fogyasztani. A sok sörtől már majdnem kipukkantak, amikor az egyikük talált a taton egy játéktermet. A játékautomaták nyerési esélyeit mindenki ismeri, de a masina még így is jól váltotta a kopekeket. A srácok csak akkor hagyták abba, amikor a gépekből már minden svéd korona kifogyott, és a saját ötkopekeseiket kezdték visszanyerni.

Néhány hónap múlva az Ibusz társas utakat szervezett a fenti útvonalra. Abban az évben a svéd büdzsé deficittel zárt.

A Svéd Nemzeti Bank elnöke majdnem tökön szúrta magát, és offshore cégeket alapított Celldömölkön.

Trunkó Barnabás



Hang nélkül

Mivel öt év alatt csak 780 dollárt sikerült legálisan összeharácsolnom, s a legolcsóbb videokamera 800 dollárba került a Városház utcai diplomataboltban, ahol már a művészek is elkölthették legális külföldi keresményeiket, azzal a kérelemmel fordultam a boltvezetőhöz, hogy Koltai Róberttel közösen vehessünk egyet 39:1 arányban, magyarán beleadna egy húszast. Mire nagy nevetések közepette a Magyar Nemzeti Bank Devizaengedélyezési és Ellenőrzési Főosztályához küldött bennünket, a kacaj arra utalt, hogy erre semmi esélyünk, ám a kért engedély csodák csodájára megérkezett mindenféle elidegenítési kötelmekkel, amibe Illetékes elvtársat amúgy sem akartam belerántani. Ám a készüléknek volt egy apró baja, nem volt hangja, én pedig nem A lelocsolt locsolót akartam újra leforgatni, hanem kicsinyeim arcát és hangját megörökíteni. A legközelebbi JVC-szerviz viszont Bécsben volt, én meg már könnyelműen elutaztam háromévi keretemet, már azt az egyet. Ezért egy orvos barátomat kértem meg, akitől Hegyeshalomban azonnal elkobozták, mert nem volt hozzá a Nemzeti Banktól kiviteli engedélye.


- Mutassa a csuklóját!

De hiszen nem is az enyém! Akkor pláne! Csak egy zsinórt akartam hozzá! Azzal növeli az értékét, tilos! Amíg nem viszi el a tulajdonosa, napi 500 forintos tárolási díjat számítunk fel. Kifizetem, és négy nap múlva visszafelé elhozom! Maga nem teheti, mivel éppen az előbb vallotta be, hogy nem is a tulajdona. Amúgy is csak kétszáz forint lehet magánál, de addigra kétezer forint lesz a tárolási díj. Kifizetem schillingben. Még csak az kéne, mi nem osztrák vámhivatal vagyunk. A tulajdonos telefonon megkérdezte a Nemzeti Bankot, azt mondták, semmi akadálya kivinni, megjavíttatni. Hol a papír róla? Nem írták, mondták! Azt bárki mondhatja.

És így tovább, orvos ki, orvos vissza, hónapok telnek, kamera pedig napi ötszázával áll a polcon. Én ugyanis nem mehettem érte, mert Hegyeshalom már határövezet, hiába kaptam a barátomtól egy meghatalmazást, hogy a tőle elszedett kamerát átvehessem, hiszen az enyém. Végül nem volt mit tenni, hosszú levelet írtam Garamvölgyi elvtársnak, a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokának, aki megállapította, hogy eljárásuk helyes volt, méltatlankodásom helytelen, de bizonyára a rádiókabaréra tekintettel méltányossági alapon elengedi a raktárdíjat, és a kamerát alig másfél év után átvehetem. Így aztán már csak két engedélyt kellett beszereznem az említett hosszú nevű MNB-osztálytól, hogy elhozhassam, és egyúttal kivihessem, mert közben megint kérhettem érvényes útlevelet. Majd utána újra el kellett mennem a Szabadság térre, hogy igazolják, tényleg visszahoztam, hiszen elidegenítési és átruházási tilalom vonatkozott rá, s Bécsben még eladom húszért a nyolcvanezres kamerát, herdálva a nemzeti vagyont. Ha valakit egyébként érdekel, Bécsben sem tudták megjavítani, így gyermekeimnek tízéves korukig nem volt hangjuk, mint a lord fiának a viccben.

Három év után aztán bosszút álltam, spanyol nénikém hazatelepült egy apró garzonba, de csak a következő évben jutott eszébe, hogy egyetlen luxusként szeretne egy hófehér nercet Bécsből, ám addigra már lejárt a vámmentessége. Harmincezer schilling volt, ezért azt javasoltam, várjunk a nyárig, akkor olcsóbb lesz. Meg is kapta húszezerért, csak augusztusban nem elég életszerű talpig nercben ülni egy kocsiban. Ezért zavartan dugdostam a csuklómat, ki is szúrta a vámos, hogy új kvarcóra van rajtam hatvan schillingért, hátra be sem nézett.

Farkasházy Tivadar



COCOM - Commodore-lista

Rajk László ittas vezetésével egy napon - azaz kettőn is: 1983. augusztus 1-jén és szeptember 5-én - tárgyalta a Koordinációs Bizottság a miskolci számítógépes ügyet.

A Koordinációs Bizottság az MSZMP KB adminisztratív ügyekért felelős titkára, a Közigazgatási és Adminisztratív Osztály vezetője, a belügyminiszter, az igazságügyi miniszter, a legfőbb ügyész, valamint a legfelsőbb bíróság elnöke által alkotott, titokban tevékenykedő, nagy hatalmú grémium volt, amely 1957 és 1988 között működött.

Jómagam a történelem egyszerű, alulinformált (bugyuta és balga) tanúja voltam, de kiváló és jó nevű kollégám, Szántó Pista (Miskolc - Déli Hírlap, Észak-Magyarország) az alakítója is. Átadom neki a szót:

A KISZ égisze alatt működő Expressz Utazási Iroda háromnapos bécsi kiruccanásain személyenként akár három Commodore 64-es komputert és monitort lehetett legálisan, levámolva behozni. Ez olyan slágercikk volt, hogy az állami bizományi áruházakban csak előjegyzésre vásárolhatták a cégek. Egy ilyen, turizmusnak álcázott mariahilferes városnézésen annyit kaszálhattunk, amennyit egész évben nem láttunk az akkori fizetési borítékban. Ehhez persze kellett a nagyik, az egyéb rokonok és szomszédok valutakerete is. Amihez csak úgy juthattunk hozzá, hogy őket is megutaztattuk. A biznisz dübörgött, mígnem egy éber finánc vagy népi ellenőr ki nem szagolta a turpisságot.


Tiltott jószágok a 80-as évek elejéről, nehogy
már lépést tartsunk a világgal!

Sehol máshol az országban, csak a vonalas vezetésű Borsodban gyorsan kinyomozták - a bizományi üzletek listája alapján -, hogy kik is azok, akik ily módon feltűnően kirívó haszonra tehettek szert. Emlékezetem szerint lehettünk olyan négyszázan a feketelistán. Valamennyien azzal védekeztünk, hogy az akkori Commodorok COCOM-listán* voltak, valójában csak így, magánimportban szerezhettük meg a magyar gazdaságnak. S nemhogy kárt okoztunk a népgazdaságnak, hanem ellenkezőleg. Kijátszottuk az éber imperialistákat, ezzel tovább gyengítettük az amúgy is halódó kapitalizmust. Ám a lokális irigység erősebbnek bizonyult, az ügyészség és a bíróság tette a maga dolgát, s a hatósági figyelmeztetések sora az útlevelek bevonásával zárult. Illetve zárult volna. Ha nem jut eszünkbe, hogy a közkézen forgó, szigorúan nyilvános listával felkeressük a legilletékesebb elvtársat. Hogy megkérdezzük: X. Y. elvtársunk miért hiányzik a névsorból? A trükk bevált, általában visszakérdeztek: hogy is hívják magát? Majd a bevont útlevél helyébe szolgálatit kaptunk. S ezzel már akár minden hétvégén a Práterbe vihettük a lányunkat.

Az országos botránnyá dagasztott miskolci számítógépes ügy pedig szépen elcsendesedett.

Szabados Gábor

* A COCOM-lista egy, a keleti blokk országait sújtó, multilaterális kereskedelmi embargó volt. Csúcstechnológiai termékeket tartalmazó feketelista, abból a célból, hogy az embargó alatt álló országok (KGST, Kína) egyre inkább lemaradjanak a fegyverkezési versenyben.



Kapitalista életünk

Olyan ez az ország, mint a Moszkva tér: bármerre indul az ember, csak jobb lehet, így aztán mentek is erre meg arra a lakosok a régi, gonosz rendszerben, hogy világot lássanak, illetve hogy a világ lássa őket.

Indultak, ha indulhattak, de ezt nem részletezném.

Nyugatra menni... nos, az olyasmi volt, mint fél kiló kokainnal a gyomrunkban felszállni a venezuelai reptéren egy Amszterdamba tartó járatra (csak hogy a fiatalok is elképzelhessék az érzést), pedig akkoriban nem vittünk ki semmit, csak valutát, de mindenki szorongott, mint állat, markolta a bőröndöt, és várta, hogy az osztrák határőr intsen, hogy hová kell állni, mert onnantól már rendben volt minden, kijutottunk, ihaj.

Akkoriban nem utaztunk repülőn. Talán még nem is voltak repülőgépek...

Számomra két dolog jelentette a Nyugatot: a benzinkút és a papírbolt (lásd: osztrák Ápisz), mert olyan elképzelhetetlen választékkal szembesültem minduntalan, hogy lebénultam, valahogy sokkolt a tény: egy benzinkúton nem csak benzint és gázolajat lehet vásárolni, hanem ezerféle biszbaszt, kezdve a plüssállatoktól, egészen a dobozos sörökig. (Meg kell jegyeznem zárójelben, hogy azóta is mindig boldog vagyok tankoláskor, hiszen a rendszerváltás elhozta nekünk a plüssállatokat és a dobozos söröket, nem kell Ausztriába menni, van is vagy negyven plüssállatom, legutóbb például egy „rock star baby” stílusú patkányt vásároltam, amit állítólag Bon Jovi dobosa tervezett, és ilyesmi bizony nem történhetett meg az elmúlt rendszerben, tehát jelezném, nekem bejött, a rendszerváltás nyertesének érzem magam, és nem érdekel a nyüszítés.) Svájc azonban azok számára is ijesztő volt, akik jártak már Nyugaton, mert Svájc nem nyugat, hanem Svájc, valami elképesztő szervezettséggel és renddel. Hozzájuk képest a németek már szinte franciák, ha értik, mire gondolok...


A Gorenjén meg elfért a Trabant.

Odaérkezésem napján például feldíszített tehenek sétáltak hazafelé a hegyi legelőkről, és a domboldalon fűnyíróversenyt rendeztek, amitől az egész környék úgy festett, mint egy golfpálya, ráadásul a kapukulcs nyitotta a lakást is, de csak azt az egyet, miközben a telefonban már akkor volt vonal, amikor a fülemhez ért a kagyló.

A svájciak kedvesen néztek rám, és érdeklődtek, hogy a magyaroknak szabad-e utazni, esetleg szöktem, mivel hosszú hajam volt, és úgy tudták, az ilyesmi nem engedélyezett a keleti blokkban.

Mondtam nekik, hogy mmm, mert a pofám tele volt joghurtos Milkával, ami viszont tényleg nem volt a keleti blokkban, mint ahogy bélszínnel sem találkoztam még előtte, pedig az volt, biztosan tudom.

Két napig dolgoztam egy dekorációs műhelyben, ahol megkerestem magyarországi havi fizetésemet, majd hazajöttem, és szívtam tovább. De előtte még a határon markolásztam a gyomorszájamat, csak úgy megszokásból.

Para-Kovács Imre



A szabadság igája

Amikor először eljutottam Nyugatra, egyetlen dolog rendített meg. Az árubőség. Nem egyszerűen csak a választék, hanem a mennyiség.

Addig azt hittem, a boltok olyan épületek, ahol az eladók nyugodt körülmények között ütik el az időt a nyugdíjig. Áruházakat meg azért építenek, hogy az embereknek legyen hová behúzódniuk az atomcsapást követő radioaktív eső elől. Ne csodálkozzanak, a hidegháború idején mindannyian a túlélés esélyeit latolgattuk.

Az soha meg sem fordult a fejemben, hogy a boltok elengedhetetlen alkotóeleme lehetne az áru is. Vagy az, hogy cipőből azt is meg lehetne venni, amelyik tetszik. Nem pedig azt, amelyik méretre jó.

Ilyen állapotban érkeztem valami osztrák városka boltjába. Ahol nemcsak sokféle ruha volt, de a sokféle ruha óriási mennyiségben volt jelen. Azt viszonylag gyorsan megértettem, hogy a kapitalizmus korlátokat állít az egyén elé: nem vehetsz meg mindent, ami tetszik. Csak amennyire a pénzedből telik. A kommunizmus ezt egyszerűbben intézte el: se pénz, se áru.


A fegyvernek látszó tárgyakat gyakran megették a vámosok.

Ott álltam kb. annyi pénzzel, hogy egy valamit vegyek (vagy kettő olcsóbbat), tehát válogatni kezdtem. A nyolcezerféle ruhából kiválogattam úgy nyolcvanat. Aztán észrevettem, hogy a szemközti boltban kiárusítás van. Ott akár három ruhát is vehetek. A tízezerféléből. Négypercnyi válogatás (és százhúsz kiválasztott ruha) után vettem észre, hogy az utcában lévő harmadik bolt még nagyobb leértékeléssel csábít. És még nagyobb árukészlettel.

Átmentem, elkezdtem elölről.

Rövidre fogom: alig fél óra alatt végigrohantam az osztrák kisváros boltjait, és a negyedikben rosszul lettem. Annyi sok volt mindenből, akkora választék csábított, hogy szervezetem immunrendszere nem bírta tovább. Szédülni kezdtem, kivert a víz, háborgott a gyomrom, és egy kis utcában talán még hánytam is. Utána sokáig úgy képzeltem, hogy a kapitalista elnyomástól szenvedő munkásosztály naponta háromszor hányja el magát. Mert képtelen dönteni.

Ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy húsz év múlva ideges leszek, mert már a második boltban nem találok zöldcitromot, hát én menten lehányom a csehszlovák bakancsát.

Végül nem is vásároltam ruhát. Hanem magnót. Hosszú kínlódás után. Mert abból is kétszázféle volt.

A határon újabb döbbenetes élményem volt: az osztrák vámosok nem akarták elkobozni. Egyáltalán nem érdekelte őket. És az adót pedig visszatérítették.

Akkor világosan megértettem, hogy a kapitalizmus nem húzhatja sokáig.

Smuzewitz Ilona



Jódli

Érdekes, de akármennyire töröm a lelkem, nem emlékszem rossz nyugati vámélményre. Csak a félelmekre emlékszem. Ezek abból épültek, hogy például egyszer elkapták a nagymamám barátnőjét, mert volt nála tíz olyan dollár, amit nem volt joga kivinni. Ezért aztán visszaküldték, megbüntették, évekre kizárták az utazásból, ami akkor praktikusan azt jelentette, hogy soha többé nem látogathatja meg Németországban élő unokáit. Sosem értettem, hogyan tehet ilyesmit az egyik ember a másikkal.

Nyugatra nem csempésztem, és visszafelé se. A gazdag rokonaimnak nem volt szükségük semmire, én pedig azért a két farmerért meg a tíz magnószalagért, amit hoztam, nem voltam hajlandó idegesíteni magam. És mivel a vámosok mindig látták, hogy nem vagyok ideges, nem is kötöttek belém.

Vagyis nagyon úgy tűnik, engem nem ért olyan atrocitás, ami mély nyomot hagyott volna. Vagy csak elnyomom az emléket. Mégis itt van bennem a mély nyom, mert például ahányszor átlépem a határt, annyiszor keresgélem a sorompókat, mert még mindig nem tudom fölfogni, hogy ez itt most már Európa. Vagy mifene.

És nincs kegyelem: összeszorul valami bennem. De még az olasz- osztrák határon is. Talán azért, mert az volt az első, amin illegálisan léptem át 79-ben, mert nem volt olasz vízumom, viszont el kellett mennem Velencébe. Fölszálltam egy osztrák határmenti falusi utazási iroda kicsi buszára, abban reménykedve, hogy ismerik a sofőrt, nem lesz útlevél-ellenőrzés. Velencében aztán végig attól rettegtem, hogy az éppen harcoló olasz terrorcsoportok nehogy robbantsanak valahol, mert akkor biztosan lesz igazoltatás, és elkapnak a határon. Végül szerencsém volt.

De nem egészen, mert a derék osztrák parasztok úgy szórakoztatták magukat, hogy egész úton közösen jódliztak. És nem tikkadtak az istennek se. Elég annyi, hogy ott jöttem rá, milyen szerencsés helyre születtem: a magyar nóta angyalok éneke a jódlihoz képest.

Andrassew Iván



Fináncok

Amikor beindult a Gorenje névre hallgató titkos hadművelet, a szocializmus napjai meg voltak számlálva. A fogyasztói társadalom megfertőzte a tiszta magyar lelket, még azok is hűtőszekrényt vettek, akiknél nem volt bekötve a villany. Sokak szerint a Váci út és a meggymagok eladása után ez volt a világ legnagyobb üzlete. Az osztrák határ felől dülöngélő Skodák érkeztek a falu határába, a szomszéd nadrágszíjával felerősített hűtőszekrények horpasztották a kasznit. Akkor már mindenki ismerte a történetet, hogy a halott nagypapával is fordultak még kettőt, hogy a valutakeret meglegyen. Néhány kéziváltós Wartburg de Luxe a Flintstone családra emlékeztetett, amikor Frédi Dino nyugágyát felteszi a járgány tetejére. Nagy volt a kísértés, de mi ránéztünk az öreg Lehelre, és azt mondtuk: kicsit sárga, de hypoval lejön. A kapitalista fertő magával ragadta a képzeletet. A téeszben vita tárgya volt, mit érdemes hozni a Mariahilfer Strasséról. A kukoricaszárító körül órákig állt a munka, egyesek még a sörözésről is megfeledkeztek. A késhegyig menő vitának rendszerint Dezső bácsi, a párttitkár, vagy az anyagbeszerző vetett véget, akinek ilyen kérdésekben amúgy is megfellebbezhetetlen tekintélye volt, miután mindenki láthatta, milyen ügyesen szerzi be az anyagot, és rakétasebességgel épül a háza. Gyimóthy Géza, későbbi kisgazda főtitkár szidta még egy ideig a kommunistákat, aki agronómus volt a téeszben, és neki meg volt engedve a kommunistázás, mert bolondnak nézték, és az apja volt a falu református lelkésze.


A zöld mozgalmakkal alma keretében ismerkedtünk meg.

Voltak a termelőszövetkezetnek olyan tagjai, akik külföldre mehettek dolgozni, főleg hegeszteni. Szuper farmergatyákban jártak haza, és volt, akinek ötven centiméterszer egyméteres kétkazettás magnó üvöltött a vállán, ami száz méterről elnyomta a presszóban a zenegépet, és megremegtette az ablakot. Azt mindenki tudta, hogy őket utolérni nem lehet. Hogy hol hozták be vámmentesen azt a sok cuccot, azt halandó ember nem tudhatta. Csak azok, mint én, akiknek vámos rokonuk volt Sopronban. Akkor finánc volt a vámos becsületes neve. A szerencsésebbek nem a falut járták, hogy az ágy alatt forrásban levő, eldugott murcit találjanak, hanem kint szolgáltak a határon. Faterom azt mondta, ha nem focista leszel vagy táncdalénekes, finánc legyél fiam. Sok ész nem kell hozzá, és olyan gazdag leszel, mint a soproni rokon. A téeszben azzal a mondásával szereztem tekintélyt, hogy nem az a nagy szám, hogy behozol valamit a vámon, hanem az, ha te vagy a vámos. Mindenkit megbüntettek, amíg rá nem jött, hogy piát, cigit, karórát, videót, színes tévét kell leadni a nyugodt átkeléshez. Kifelé menet leadták a rendelést, milyen műszaki cikket hozzanak. A finánc rokon lakása olyan volt, mint egy betörőé. Egyetlen szakmai ártalom volt, a nagymértékű és kötelező italozás. A fináncokra nem a lebukás veszélye leselkedett, hanem a krónikus májzsugor. A soproni rokont is az vitte el, nem a belső ellenőrzés.

Bartus László



Velence-Nápoly szalámi

Háromhetes olasz túránkra vett a nejem egy rúd téliszalámit. Aztán elővett egy vonalzót, s a nemespenészen bejelölte az előírt adagokat. Hat centi szalámi Velence, tíz centi Firenze, tizenöt centi Róma, nyolc centi Nápoly és húsz centi (!) Capri és a Sorrentói-öböl. Jómagam vásároltam egy karton albán Portit, doboza három forint ötven fillér volt, és pokolian rossz. Kiválasztottam egy dobozt, az alján, ahol a celofán vissza volt hajtva, zsilettel kibontottam, kihúztam a meztelen dobozt a celofánból. Zsilettel láthatatlanul kibontottam a doboz tetejét, és kihúztam egy szál cigit. A rudacskát addig dörzsöltem, míg az összes dohány kihullott belőle. Akkor fogtam egy százmárkást - nem keletit -, bár a Keletinél vettem egy arabtól, összesodortam és beletettem a cigaretta hüvelyébe. Aztán szépen visszagyömöszöltem a dohányt. A cigit egy fémlapocska segítségével, mint egy cipőkanállal, visszapréseltem a dobozába, s alulról feltoltam a celofántasakba. A celofánt alul egy cseppnyi Technokollal visszaragasztottam. Aztán a doboz cigit elkevertem a többivel. Egész úton azon rinyáltam, nehogy elszívjam véletlenül a százmárkásomat.

A használt barna félcipőm bélését is felfejtettem, egy BKV nejlon bérlettokba beletettem egy másik százmárkást, s belehelyeztem a cipőmbe. A bélést szépen elsimítottam, és visszaragasztottam. Ez volt a vésztartalék. Ebből a százasból hajóztunk át Capri szigetére, s ott felfedeztünk egy kis terecskét, melynek ez volt a neve: Magyar mártírok - 1956. Lefényképeztem, de nem jelent meg sehol.

Amikor a fiamnak meséltem ezt a történetet, álmélkodva hallgatta, és csak annyit kérdezett, miért csináltam ezt. Mert nem szabadott nyugatra valutát kicsempészni. De miért? Miért is? Nagyon elgondolkodtam, de nem tudtam értelmes és logikus feleletet adni a gyereknek. Ő meg csak legyintett egyet, mintha azt mondaná: vén fasz!

Majláth Mikes László
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2021/24  •  XI. 17. – XI. 30.
HÓCIPŐ-FILM: MEGFXJTUK
AVAGY MIT FŐZÖTT KI LÉVAI ANIKÓ A BOSZORKÁNYKONYHÁJÁBAN? • LÉVAI ANIKÓ SZEREPÉBEN: LÉVAI ANIKÓ!
Para-Kovács Imre a Fidesz-kongresszuson tapasztaltakról, avagy a munkaalapú társadalomról, a Caliber RM 019 Tourbillon Celtic Knot óráról és a vidék megtartó erejéről Farkasházy Tivadar kísérletet tesz a paripahaciendás tüntetésszámláló megfejtésére Bartus László: Viktor, Lőrinc és a nőügyek Smuzewitz Ilona kiakadt, hogy miért nem szerepel Márki-Zay az ElkXrtukban, mikor ő patkolta a kardlapozós lovakat Verebes István: Ugyan kérem, hol vagyunk már attól, hogy felháborodjunk? Dési János: Előbb olvass, utána kukázz, fordítva baj lehet belőle Avar János szerint jó dolog, ha egy ország kultúrpolitikai kulcsposztján olyasvalaki ül, aki a kultúránál csak annak művelőit utálja jobban Trunkó Barnabás megfejtette, csak úgy jöhetett ki 30 millióból a Fidesz frakcióülése, ha megint Németh Szilárd főzött A Heti Kamu megtudta, az Alkotmánybíróság szerint lehet népszavazást tartani Demeter Szilárd agyátalakító műtétjéről A háttérhatalom előretolt bástyái: Para a Népszava hétköznapilapnál Az Orbán-rendszer legnagyobb hazugságai – XXII. rész: Na, heló krumplik, avagy az ezermilliárdos nyugdíjcsökkentés
HANGOS HÓCIPŐ



Műsoraink 2019 szeptemberének végén, az angyalföldi Radnóti Miklós Művelődési Központban hangzottak el élőben.

Közreműködnek: Hernádi Judit, Gálvölgyi János, Kern András, Hajós András, Havas Henrik, Kéri László, Nádas György, Varga Ferenc József, Para-Kovács Imre, Selmeczi Tibor és Farkasházy Tivadar.
GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.