Szocialista ablak

Hócipő szerkesztőség
2009. 07. 15. · Hócipő 2009/14
A cím arra utal, hogy a hetvenes években már nem vonták be minden utazás után az útlevelet, hanem egyszerre pecsételtek bele öt úgynevezett ablakot, s amíg az el nem fogyott, az ember vígan járhatta a keleti piacokat. Bár ez elég szűk ablak volt a világra, ezért az öt szocialistát sokan szívesen elcserélték volna egy hegyeshalmira. Persze ezekre az utakra sem volt elég pénze az embernek, ezért kipótolta ezzel- azzal, vitt és hozott. S ahogy a téeszek mellett volt a háztáji, a KGST mellett is működött a kis KGST a moszkvai GUM előtt és máshol, akár ma a kínai piacok.



Apáról fiúra

Sajnos csalódást kell okoznom, mert soha életemben nem sefteltem, csempésztem, ügyeskedtem annak idején szocialista országbeli útjaim során; hogyan is tehettem volna? A nagyapám a hatvanas évek elején Óturáról jövet hatvan darab Versatil ceruzát hozott volna át a csehszlovák határon, tót volt maga is, kibeszélte volna a fináncot, a baj csak az volt, hogy a ceruzákat közvetlenül a zsebe alatti bélésbe dugta, csak épp azzal nem számolt, hogy a bélés alja is kiszakadt, így aztán nagyapám minden mondatánál egy-egy Versatil ceruza pottyant a földre, aztán már hiába mondta tótul is, magyarul is, amit mondott, nem volt mese.

Nagyapám nem szívesen emlegette ezt az esetet, már csak azért sem, mert szabó volt, és nincs nagyobb szégyen egy szabó számára a lyukas ruházatnál. A lebukás különösebben nem izgatta, a férfi eleve hátrányban van a nőkkel szemben, magyarázta mindig, mert a nők csak leeresztik a futball-labdát, aztán a pulóver alá dugják; ki mer oda benézni.

Ennek némileg ellentmond, hogy a nagyanyám épp a leeresztett futball-labdákkal bukott le, mert a fináncok csak-csak benéztek, igaz, mondta erre a nagyapám, három futball-labdát dugni a pulóver alá erős túlzás még a tótoknál is.

A másik nagyapám szintén szabó volt, igazi, úri, elegáns, soha el nem utazott volna lyukas zsebbel. Ő, miután megvásárolta a krakkói feketepiacon a rám való bőrdzsekit s az anyámnak szánt irhakabátot, pár perccel a magyar határ előtt magára is öltötte mindkettőt. De hát május vége volt, szakadt a víz a vámosról, szakadt a víz a nagyapámról, ám csak erőszakos hatósági fellépésre volt hajlandó levetni magáról az állig begombolt irhakabátot, majd a dzsekit. Hogy ki hogyan öltözik, az nem politikai kérdés, mondta a vámosoknak, s csakugyan: hat évvel később, 1968-ban az MSZMP Politikai Bizottsága is magáévá tette ezt az elvet.

Ezenfelül az apám az NDK-ból hazatérve bukott le, anyai nagyanyámat a nővérével a román határon kapták el szalámival és a falusi rokonoknak szánt sonkával (!), a nagybátyámat már nem is említem, egész keresete büntetésekre ment el, mígnem az útlevelét is bevonták; családom eme tagjaira egyébként óriási tisztelettel néztem, mint a família legügyesebb, legtalpraesettebb példányaira.

Ezzel a családi háttérrel mindössze egyszer, 1980-ban Kijevben, egy KGST-konferencia keretében próbáltam kis bizniszt lebonyolítani. Az MTI tudósítójaként elegáns hotelban szálltam meg Marjai József miniszterelnök-helyettes szakértőivel, s úgy gondoltam, hogy midőn lemegy a nap, bekopogtatok a bolgár meg a mongol küldöttség néhány magamfajta tagjához, s felmutatom nekik Fa szappan készletemet, sőt adott esetben a farmernadrágomat is árusítani kezdem.

A legelső szobában, ahová bekopogtam, személyesen Marjai József nyitott ajtót, a hirtelen támadt csöndben a hosszú és nagyon alapos kézmosás szükségességéről tartottam egészen jól sikerült előadást.

Megyesi Gusztáv



Szükségállapot

Kereskedőcsaládból származom, anyám nejloningeket és guminyakkendőket árult a katowicei piacon, bátyja is onnan hozott orosz színestévét, ami itthon még nem volt, lánya plüsstevéjére mutatva beírta a vámpapírba: egy db teve, majd visszafelé rátett két ékezetet. A pótkerékhez is ragaszkodott: egy db kerék, amely aztán egy db kerékpárrá vált. De itthon is lehetett csempészni, az én első színesemet a piliscsabai orosz laktanyából egy tank hozta ki, nem is volt jó, de egy páncélosnak nehéz reklamálni.

A zakopanei családot, ahová jártunk, a szükségállapot után meg is látogattuk, a tök üres határon még a kocsi gyertyáit is megnézték, de így is sikerült nekik fél kiló darált Omniát becsempészni, amikor átadtuk, zavartan köhécseltek, majd kinyitották a spájzt, amelyben két mázsa bécsi Jakobs csillogott. Hogyan? Adtunk öt kilót belőle a vámosnak. Jadviga férje pénzváltásból élt, nekem is megpörgetett tízezer zlotyt, amit előttem számolt át, majd kérte, én is tegyem meg, de csak ezerötszáz volt, viszont egy kapualjban is nehéz reklamálni.

Mimi velem volt először külföldön, ha Pozsony annak nevezhető, s egy Elefánt radírt is beírt, hiszen a gumiárut fel kell tüntetni. Pár év múlva egy focilabdára mutattak, amit a kétéves Bencének hoztam, hogy ez itt marad. Tessék! - és tele rüszttel berúgtam a kukoricásba. Persze ott tartottak, amíg nem közöltem a felettesével, hogy beosztottja hangosan szidta a magyarságot. Ma ezen csak röhögnének, de akkor nem akarták a macerát, és szitkozódva elengedtek. Aztán Koltai Robival szerepeltünk Rimaszombaton, tőlem a tornacipőket vették el, tőle a koronákat, ami a jobbik eset, mivel nem strapálta magát azzal, hogy elkölti. Utólag jótékony célú fellépésnek minősítettük. A prágai lóversenyről vissza új módszert eszeltem ki. Ezt a kék takarót nem lehet behozni! Nem lehet. Elveszem! Elveszi. Nem érti, nem lehet behozni? Értem, nem lehet behozni. Ezért vámot kell fizetni! Vámot kell fizetni. Na menjen a fenébe! Ma is vele alszom.


- Ma mit árulnak? - Embert.

Moszkvában Miminek megtetszett egy hamis rubintgyűrű, mert azt hitte, igazi, hiszen előtte vettem egy igazi Aramis kölnit tíz rubelért. Ott ugyanis nem az volt a probléma, hogy valami drága, hanem hogy sosincs. A gyűrűhöz el kellett adnom vadonatúj, Marcaliban varrt Levi’s farmeremet, amiről hiányzott a kis bőrdarab a fenekén, mert háztájiként adták a melósoknak. Két órát álltam hiába a GUM előtt, mellettem egy Kossuth-díjas ötven nejlonszatyrot elsózott, egy rubelért darabját, s Bandó tíz Joker farmere is elkelt, ami a Skála fantázianeve volt. Így szégyenszemre Koós Janitól kellett márkáért rubelt vennem, aki egy az egyben adta, mondván, hogy nem tud szorozni.

A bogorodcsányi kabaréból hazafelé vámmentes volt a magyar kupé, ezért a Lvov-Katowice-Debrecen Bermuda-háromszögben vitorlázó lengyel nepperek megkenték a gyezsurnaját, s egyre több polák koffer tolakodott be, mire Major Tamás alsónadrágban kiugrott a folyosóra: - Nyet Chopin, nyet Bem apó!

Farkasházy Tivadar



Sustyák

Csehszlovákiában egy-két évvel előbb lehetett orkánkabátot kapni, mint nálunk. Csak úgy nevezték az orkánt: sustyák. Valószínűleg hangutánzó szó volt. Azelőtt anyám teddyberre hajtott, mint mindenki. Ebből a műszőrméből varrták a téli bundákat. Talán Teddy Roosevelt is ilyent hordott. Apámat és engem a papír-írószer boltokból nem lehetett kikergetni. A különféle méretű, puha Elefánt radíroktól majd megőrültünk. Hasonlóképpen éreztünk a Versatil töltőceruzák iránt is. Hardtmuth - ha jól írom - márkák voltak a ceruzák és radírok. Ezen- felül a csehszlovák mackó volt a sláger. Szűk nadrág, gumi talpallóval, cipzáras felsőrész. Hozzá csehszlovák tornacipő. Nem kínai. Akkoriban a kínaiak még csak a népi kohóknál tartottak. Apám egyszer Poprádon olcsón vett egy szövet télikabátot. Az ócska régit nem hozta haza, megálltunk az út szélén, és egy ott álldogáló madárijesztőre akasztotta fel. Lehet, hogy ma is azt viseli.

Az utazásról hazajövet ki kellett tölteni a vámáru-nyilatkozatot, két példányban. Ha két radírnál többet írtunk be, akkor már túlléptük a vámmentes mennyiséget, s vámot kellett fizetni. Tíz radír már kereskedelmi mennyiségnek számított.

Lengyelországból ágyneműt és törülközőt hoztunk, magunkra tekerve. Moszkvából aranyat, borostyánt, szerszámkészletet, porszívót, kis hűtőt, szivattyút, csónakmotort, villanyfúrót. Ezeket a dolgokat a rutinos utazók sikeresen eldugták, darabokra szedték, álcázták, letagadták.

Kivinni Skála-nejlonszatyrokat volt érdemes. Darabját egy rubelért árultuk a Gorkij utcában. Vitték, mint a cukrot. De jól ment a Trapper farmer is. Egy tucatért ránk akartak sózni egy bronz Lenin mellszobrot. Nem mentünk bele az üzletbe, mit szóltak volna a határon. Mit írok a vámáru-nyilatkozatba? 1 db Lenin.

Majláth Mikes László



Komárno

Csehszlovákia sokáig mint álom élt képzeletünkben. A külföld. Olyan volt, mint Amerika. Olcsóbb volt a cipő is. Már a fél falu csehszlovák dorkóban járt, a téeszben a traktorosok Botas csukában vezették a légfékest, mire mi is rászántuk magunkat. Mivel biztos volt, hogy fateromat kiveri a víz a vámvizsgálaton, s mielőtt bármit kérdeznek, mindent bevall, és a hídról beveti magát a Dunába, szívbeteg anyukám vállalkozott inkább a kalandra. Cipőt ugyanis nem volt szabad áthozni a cseh határon, ezért legócskább lábbelijét, papucsát vette fel mindenki, amit a határ túloldalán eldobott, és bekoszolt új cipőben jött vissza. Kifelé csupa csoszogó ember, visszafelé keményen kopogó spiccvasak.


Ez az 1917-1977 típusú leningrádi készülék biztos,
hogy legálisan került az országba, mert Kádáré volt.
(Most szerkesztőségünk tulajdona)

Komárnóban akkor már kitaposott, eldobált magyar cipőkkel fűtöttek. A vásárlás után engem elvittek egy lepattant játszótérre, ahol nem volt ülőke a hintán, hogy játsszak egy kicsit az új cipőben. Jó, de hogyan? Miután hazaértünk, ez már szigorúan tilos volt. Verőfényes napsütésben is sáros cipőben érkezett a határra a csámpás had, hogy ne vegyék észre a vámosok az új cipőket. Mikor mi a határra értünk, egy asszony sírva ette a banánt, amit az unokájának vett, mert lebukott vele a Skála-szatyorban. Utálta a banánt, de nem volt szíve eldobni. Taktikai okból egy falubelivel mentünk, hogy megosszuk a vámosok figyelmét. Anyukám azt mondta, hogy abból baj lesz, ha az illető nem vesz semmit, csak cipőt. Hazafelé ott állt a vámon ünneplő ruhában, olyan mocskos cipőben, hogy a színét sem lehetett látni. A vámos tekintete lassan haladt felülről lefele, az ember izzadni kezdett, mint a faterom. A cipőt neki kellett kipucolnia, a bűnjelet lefoglalták. Zokniban futva tette meg a hóban az utat, hogy megkeresse a régi cipőt, de azt az utcaseprő addigra elvitte. Másikra nem volt pénz. Néhány óra múlva lucskos zokniban bekéredzkedett egy hazafelé tartó Skodába.


Krasznaja Moszkva kölni. Csak annak volt érdemes hozni, aki Pitralont adott érte. Az üveg azért is értékes, mert
elfogyva még nem láttuk.

A határon a nagymama még zokogva ette a banánt, egy másik ember fején támaszkodva itta a limiten felüli Arany Fácánt, a leintett kocsit pedig két órán át vizsgálták, mert a zoknis idegen miatt embercsempészet gyanúja forgott fenn. A vámosokon évek múltán álltunk bosszút. Én a KISZ jutalomútján három igazi Levi’st csempésztem ki Leningrádba, ahol a Nyevszkij Proszpekten egy halom 50 rubelest kaptam érte. Itthon derült ki, hogy 50 rubeles nincs. A zoknis ember fia pedig néhány társával egy alig használt csehszlovák nőt hozott át vámmentesen a faluba. Néhány hetes intenzív igénybevétel után (amely láthatóan semmi kárt nem tett benne, és sokakat már-már a Balatonnál található NDK-s kollegináira emlékeztetett), a falu apraja-nagyja tette fel a komárnói hídra. Arccal a külföld irányába, zokniban. A tripper egy ideig körbejárt a faluban, aztán kikezelték. De állítólag egy vámos is elkapta. Vagyis a visszaút nem volt vámmentes.

Bartus László



Kindertugrik - Morvakvargli

A nyolcvanas években Ottó barátommal Mongóliában jártunk; egy pénzintézet hívott meg bennünket tanácsadónak. Egyetlen feltételük volt: ne adjunk nekik tanácsokat. Ezt betartottuk, ők meg mindezt azzal viszonozták, hogy komoly honoráriumot fizettek nekünk. Hogy mennyit, arról fogalmunk sem volt, mert mongol tugrikban fizettek.

Ulánbátorban akkoriban nem nagyon akadt shopping center, a nagyáruházban meg csak kék színű lavórt lehetett kapni. Hazatelefonáltam a nejemnek, hogy hány kék lavórra van szükségünk, de ő lecsapta a kagylót. Ottó azt javasolta, hogy tegyük be a pénzt egy mongol bankba, hátha lehet vele kezdeni valami nemzetközi pénzügyi manővert. Az ottani OTP azonban nem vette be a pénzt, mert nem volt akkora páncélszekrényük. Ekkor belterjes kereskedelembe kezdtünk, megvettem Ottó kalapját egy csomó tugrikért, de lehet, hogy átvágott. Én egy hazulról hozott, agyonolvasott Népszabadságot adtam el neki, kétkalapnyi tugrikért. Hazautazásunkkor megállapítottuk, hogy pénzünknél vagyunk.

A légi menetrend szeszélyei miatt Zürichben értük el az európai kontinenst, ahol a reptér tele volt pénzváltókkal. Ottó megpróbálta. A svájci bankos percekig kattogott a számítógépével, majd megesküdött Tell Vilmosra, hogy ilyen valuta nem létezik, pedig még a térképen is megmutattuk neki Mongóliát.

Úgy döntöttünk, hogy a tugrikot nem visszük haza, mert ha emiatt bukunk le a határon, mindenki rajtunk fog röhögni.

A mongol bankókat mind begyömöszöltük a UNICEF reptéren árválkodó jótékonysági urnáiba.

Néhány hónap múlva azt olvastuk, hogy a világszervezet egy nagyvonalú adományból árvaházat nyitott Mongóliában.

Hazafelé jövet egy brnói közért hűtőpultján láttam meg a kvarglit, ami nálunk akkoriban hiánycikk volt. A szottyos sajtkorongocskák még celofánba csomagolva is nagyon büdösek voltak, ami egyébként elengedhetetlen kellék ennél a remek csemegénél.


A csornaj hlebával egy csipetnyi Gulagot hozhattunk haza.

A kocsi csomagtartójába helyeztük, ezért az utasteret hamarosan irdatlan szag öntötte el. A Skoda 120L csomagtartója ugyanis elöl volt, így a menetszél egyenesen a kabinba sodorta az illatokat. A nejem találta ki, hogy tegyük be hátra, a motortérbe, mert ott amúgy is volt hely bőven. Sajnos, a szagot így is érezni lehetett, annak ellenére, hogy elég gyorsan hajtottam: hátha le tudjuk előzni a kvargliillatot.

A határon a csehszlovákok alapos vámvizsgálatot tartottak minden kocsinál, de mi már messziről olyan büdösnek bizonyultunk, hogy nekünk csak undorodva intettek…

Azóta valahányszor mackóruhát, túrabakancsot vagy légpuskát csempésztem Cseszkóból, mindig betettem a motorházba egy darabka kvarglit.

Trunkó Barnabás



Határeset

Nem hiszem, hogy a pénzügyőrökkel való kalandok a hunga- ricumok közé sorolhatók. És nem is rendszerfüggők: a fináncokkal mindig mindenki küzd. Gondoljanak csak az amerikai illegális szeszfőzdékre. Vagy az USA és Mexikó határán dolgozó vámosokra. A betegesen és kínosan pedáns svájciakra. A keleti vámosok nem a pártállami diktatúra miatt voltak borzalmasak. Hanem mert ez a munkaköri leírásuk része.

Aki a rendszerváltás előtt vámost akart látni, annak a határig kellett utaznia. Bár nem volt biztos, hogy valaha is odaér. Mert akkoriban a határőrség megállította azokat, akiknek nem volt engedélyük megközelíteni az államhatárt.


Moszkvában ez amerikai farmernek számított.

A kommunizmus arról is emlékezetes volt, hogy illett rettegni a vámosoktól. Akkor is - vagy talán főleg akkor -, ha az egyik kommunista, baráti országból a másik baráti, kommunista országba utazott a szerencsétlen. A baráti kommunisták különösen más baráti kommunistákat vizsgáltak alaposan. A kommunista vámosok egyébként hihetetlenül túlképzettek voltak. Az NDK-s vámosok például a nyeles kis szerkezetükkel ingyenes béltükrözést vállaltak.

A szovjet vámosok minden utazóról feltételezték, hogy matekzseni. Aki már belépéskor képes kiszámolni, hogy visszafelé hány rubel marad a zsebében, hány aranyfoga lesz, és mennyit nyomna harminc év múlva, ha történetesen a Holdon élne egy kertes házban, és csak Piros Arany ételízesítőt fogyasztana. A románok nettó szemetek voltak, a csehszlovákok meg csehszlovákok.


Mivel nem ismertük a dijoni mustárt, ezt cipeltük haza.

A vámosoknak mindig volt fegyverük. De sosem láttam, hogy használnák. Hiszen pontosan tudták, hogy elég belenyúlni az utas zoknijába vagy szendvicsébe, és ott lesz az eldugott, illegálisan beszerzett és birtokolt deviza. Annak elkobzása hatékonyabb volt bármilyen fejbelövésnél.

Smuzewitz Ilona



A csodafegyver

Ami a határtalan határélményeket illeti, életem egyik első és nyilván mélységesen bevésődött emléke, hogy jövünk a mernyei nagyanyámmal a kolozsvári nagyanyámtól két és fél éves koromban, és a román vámosok átvizsgálják azt a tizennégy csomagot, amit a kolozsvári nagyanyám csomagolt az útra, hogy éhen ne haljunk. Az egyik kosárban, egy csuporban még rakott káposzta is volt - na, azt is megpiszkálták a derék egyenruhások. Én meg ezen annyira fölháborodtam, hogy dulakodni kezdtem, le kellett fogni. Szerencsére a románok is szeretik a gyerekeket, nem lett baj.

Bár később, kamaszabb koromban kaptam rendőrpofont azért, mert nem tudtam románul. Ezt azonban megelőzte apám hatalmas pofonja, amit azért kaptam, mert Biharkeresztesnél a vonaton kidugtam az orrom az ablakon, megéreztem az ottani benzin összetéveszthetetlen szagát, s jó hangosan kijelentettem, hogy Románia-szag van. Apám nyilvános pofonja az akkori idők szellemét figyelembe véve jogos volt.

Később az életem meghatározó félelme volt a határátlépés. Ez nem csoda, hiszen állandóan csempésztünk. Oda gyógyszert, könyvet, kozmetikumokat - máig talány, hogy mi szükségük volt a nagynénéimnek évente száz üvegcse úgynevezett uborkatejre, de nyilván aranyértékű volt. Visszafele az ötvenes években a bors volt a nagy buli, később kávét hoztunk, de pótkávéból olyan cikóriásat is, amilyet ma már el sem tud képzelni senki.

Mire kamasz lettem, megtanultam, hogy a vámosok megvesztegetésének legjobb eszköze a karton fehér Kent plusz nejlonharisnya. (Meg vagyok győződve arról, hogy a Kent úgy működött Romániában, mint a pénz: föl sem bontották, csak cserélgették a kartonokat.)


Jugóból rocklemezt hozhattunk, mivel félig a túlsó oldalon voltak, Párágából a fenti kincseket.

Csempészi tevékenységem mély- pontja az volt, amikor egy barátom mamája negyven darab kétlejes vécépumpát tett az egyik szatyorba, s majdnem megbuktunk. (Hosszú ideig rémálmodtam arról, hogy benne vagyok az újságban mint a pumpacsempészbanda sofőrje.)

A hetvenes évek végére már vérprofi lettem, csodafegyverrel harcoltam. Marosvásárhelyen az öcsémmel bementünk egy könyvesboltba, és viccből vettünk egy Ceausescu-kötetet. Egy táska tetejére tettem. Amikor a vámos kinyitotta, rám nézett, aztán vissza a könyvre, aztán megint rám, aztán vissza és megint, majd szalutált, és azt mondta: drum bun, jó utat! Ettől kezdve minden alkalommal vettem egy könyvet a Kárpátok Oroszlánjától, és soha többé nem akadt gondom a határon, hiszen a román vámosok is emberek voltak, nem kockáztattak egy vagy ügynökkel, vagy hülyével szemben. Így sikerült például marokszám áthozni a Romániából kitelepülők családi aranytárgyait.


A román vámosok buktak a csergére, nehogy Erdéllyel
tudjunk takarózni.

Végül is, jó, kalandos, bár kissé nyomasztó korszak volt. Sosem mászott ki belőlem a káposztapiszkálás emléke. Talán nem véletlen, hogy azt kértem a gyerekeimtől: ha teljesen lebénulok, ha haldoklom, akkor is vigyenek át a román határon oda-vissza, ha egyszer már minden korlát megszűnik. Nekem ez a szabadság netovábbja.

Andrassew Iván



Banánköztársaság

A hozzám (Miskolchoz) legközelebb eső civilizált úticél Kassa (Kosice) volt, ahol ugye folyt a sör, a knédli, a sztrapacska.

Kassa szíve a Prior volt, olyasmi, mint a mi Állami Áruházaink. Tréningnadrág nagyban, tornacipő kicsiben, némi rizs anyámnak, ruszli, már nem tudom, kinek, mert nekem fejétől bűzlött, frottírtörülköző mindenkinek - ami engem illet.

Nem úgy barátom, Pista, aki már akkor fegyverbuzi volt, és addig sugdolózott orosszal kevert magyar nyelven - egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy ez a szlovák, sőt, csehszlovák nyelv -, amíg sikerült a nálunk tiltott, „cocomlistás” startpisztolyt és légpuskát megvennie. Ezek a remekművek ugyanabban a gyárban készültek, ahol Carloséknak koppintották az UZI géppisztolyokat.

Kihagyhatatlan volt a Tuzex, ahol nyálcsordító dolláros árut kaphattunk keményvalutáért, amit a bolt előtt kellett bónokra cserélni. Pista szerint az akkori 601-es Trabantok „bolhákkal” tűzdelt, könnyen lepattintható ajtókárpitját direkt ezek elrejtésére konstruálták. Ám hogy az éber vámosok gyanúját elaltassuk, kellett nekik valami csali is. Ezért raktuk ki a csomagtartóban a torna- és gyermekcipők mellé a nyolc kiló banánt. Azt a déligyümölcsöt, ami mifelénk csak november hetedike táján vagy karácsonykor termett a boltokban. Rá is haraptak, a lábbelikről hárompéldányos vámbizonylatot kellett körmölni. Miközben a banánt a csehszlovák fináncok akarták megkaparintani. Végül megsajnálhattak, s kaptunk egy soha vissza nem térő sanszot. Csehszlovákia legdélibb szegletében, az árokparton elmajszolhattuk - magunkba gyömöszölhettük - az összes banánt. Ha tudták volna, hogy előtte már mennyi knédlis káposztás sültet pusztítottunk el, tán még meg is sajnálnak. Kínunkban őket is megkínáltuk, de kikosaraztak, mondván, szolgálatban nye banán. Mi pedig eltelve vele, még a Nagy Októberi Szocialista Forradalom november 7-ére eső ünnepén sem tudtunk ránézni a banánra.

A csehszlovák startpisztoly és légpisztoly simán átjött a határon az elterelő gyerekcipőknek és felnőttbanánoknak köszönhetően, megalapozva Pista komoly fegyvergyűjteményét, ami azután egyszerűbb módon fejlődött: immár nem volt szükség a magánimportra, a szovjet alakulatok megszűntével, a magyar hadsereg karcsúsodásával helyben lehetett beszerezni szinte bármit. Az AKM-től az AMD-ig, a PA-63-as pisztolytól a különféle golyószórókig. Azt nem árulhatom el, hogy van-e Pistának Gepárd mesterlövész puskája (természetesen hatástalanítva), de azt igen, hogy tényleg gyönyörű.

Szabados Gábor



Szocialista életünk

A létező szocializmus tényleg pocsék rendszer volt, és sokkal jobb, ha ezt tőlem halljátok, kedves gyerekek, mint ha azoktól a politikusoktól, akik maguk is más politikusoktól hallották, akik szintén hülyék. Voltak például szocialista országok és nem szocialista országok, melyekbe különböző útlevéllel lehetett utazni, aztán pedig voltak olyan szocialista országok, ahová kapitalista útlevéllel lehetett belépni.

Én például Csehszlovákiába léptem be sokszor édesanyámmal, mert Csehszlovákiában jó hokikorcsolyát lehetett vásárolni, és mackófelsőt (mackóalsót is). Ne zavarjon meg benneteket, hogy Csehszlovákia nevű ország nem létezik, mert Szovjetunió sincs, meg kommunisták sincsenek, és mégis milyen félelmetesek még mindig…

Volt tehát Csehszlovákia, határán szigorú ellenőrzés, mert a cseh és magyar határőrök tudtak a hokikorikról és a mackófelsőkről (a mackóalsókról is tudtak).


A csehek légpuskában voltak elsők, bár 68-ban nem sokra mentek vele. A másik négyet elvették a vámosok.

Én, mint serdületlen gyermek, a határátlépés során a hátsó ülésen aludtam (Skoda S 100L, de erről már volt szó korábban), s aludnom kellett, pontosabban: alvást mímelnem, mert anyám meggyőződése az volt, hogy a határőrök mégsem zargatnak egy alvó gyermeket.

Én, az alvó gyermek a hátsó ülésen ültem, rajtam két mackófelső, két mackóalsó, rajta két dzseki, azaz vízlepergető téli ruhadarab, lábamon hokikorcsolya, fejemen téli sapkák. Leginkább a szmörf kifejezés illett volna a látványra, de akkor még nem voltak szmörfök.

Már akkor csempésztem tehát, amikor az eszemet sem tudtam, mert a rendszer áldozata voltam, most meg azt várják tőlem, hogy fizessem be az adómat…

Megjegyzem halkan, hogy a csehszlovák mackófelsők és mackóalsók borzalmasak voltak, sohasem fogom kiheverni az általuk elszenvedett lelki sebeket, de még mindig jobbak voltak, mint a magyar mackóalsók és -felsők, nem sokkal, de jobbak.

Para-Kovács Imre
HÓCIPŐ AZ ÚJSÁGOSNÁL
2021/25  •  XII. 1. – XII. 14.
ADVENTI AJÁNLAT: PARA, VÁNCSA, SMUZEWITZ... Váncsa István: akarja-e a migráns Afganisztánhoz csatolni Csongrád-Csanádot, Bács-Kiskunt vagy Baranyát? Para-Kovács Imre a Honvéd Kórház három objektumának 24 oltópontján oltakozott, hogy regisztrálatlanul beoltódjon MEGFXJTUK 2.: Lévai Anikó szerepében még mindig Lévai Anikó! Farkasházy Tivadarnak II. Lajos ugrott be Gulyásról, biztos ő is azt gondolta a mohácsi csata után a Csele-pataknál, hogy a legpesszimistábbnál is pesszimistább forgatókönyv jött be Smuzewitz Ilona kiakadt, hogy Amerika szankciókat vetne ki a korrupt magyar politikus emberekre, holott még tárgyalni sem hajlandók róla, hogy mekkora mértékű lopás lenne számukra elfogadható Verebes István a még meg nem zavart elméjű olvasók ép eszéről Dési János szerint ideje volna, hogy Mészáros könyvtárat is alapítson, mindkét gyerekkori színezőjét felajánlva hozzá Avar János szerint más diktátorok válsághelyzeteket használtak ki, a miénk maga teremti ezeket A Heti Kamu megtudta, Kósa Lajost a folyamatos kibeszélései miatt arra ítélte a Fidesz-frakció, hogy vegye feleségül a csengeri örökösnőt
HANGOS HÓCIPŐ



Műsoraink 2019 szeptemberének végén, az angyalföldi Radnóti Miklós Művelődési Központban hangzottak el élőben.

Közreműködnek: Hernádi Judit, Gálvölgyi János, Kern András, Hajós András, Havas Henrik, Kéri László, Nádas György, Varga Ferenc József, Para-Kovács Imre, Selmeczi Tibor és Farkasházy Tivadar.
GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT Képaláírásaink a képzelet szüleményei, nem a rajtuk szereplők mondták. • A Hócipő hírei álhírek. • A Képzelt riportok álinterjúk, nem az azokban nevesített személyek szólalnak meg bennük. • Legyen résen: oldalunkon a valódiak mellett alkalmanként álhirdetések is előfordulnak • A Föld gömbölyű.