Tour de Lance

Para-Kovács Imre

2005. 07. 20. · Hócipő 2005/15

A televíziós tematikájú ökörködések folyamán, már-már refrénként térek vissza a sportközvetítésekhez, ezen belül is a Tour de France-hoz, és ezt az sem teszi indokoltabbá, hogy most kifejezetten aktuális, mintegy szezonja van, nem beszélve a habról a tortán, ami én valék, mert személyesen is hozzájárulhattam a minap a lakosság elhomályosításához, francia nemzeti kerékpárügyben, azaz jelenlétemmel emeltem a stúdió fényét, ahonnan a magyar hang kiáramol, ahonnan a nagy megfejtések érkeznek az országúti kerékpározás elkötelezettjei felé az éteren át.

Mindevvel csupán annyit szerettem volna közölni, hogy ott voltam, és belebeszéltem, úgyhogy most megírom, mintegy második bőrt is lehántva az elhunyt rókáról, aki esetemben nem a savas gyomortartalom, legalábbis most nem az. Ez a róka: az a róka, akiről minél több bőrt lenyúzni az újságíró kötelessége eme témaínséges időkben. (A sok bőrétől megváló róka egyébként döbbenetes hasonlóságot mutat Peer Gynt hagymájával, és ezen mellékszál kibontásában nagy lehetőségeket látok, most mégis tartózkodom, megtartóztatom magam, csupán annyit jegyeznék meg: ravasz, mint a hagyma, és ezért is bocsánatot kérek.)

A Eurosport angyalföldi központja, parancsnoksága, mondhatnám: a magyar változat agya, első pillantásra megviselheti a luxushoz, tágas terekhez és jól fizetett alkalmazottakhoz szokott szemet, de a második pillanat sem hoz enyhülést, mert óhatatlanul a gilisztakonzerv jut eszembe, amikor bepréselem magam a nem kistermetű Knézy Jenő és Sipos János mellé a helyiségbe, ahol rajtunk kívül még tartózkodik egy - nem túl nagy - monitor, egy újraindulásra hajlamos personal computer, három fülhallgató és hat palacsinta.

A hat palacsintával elvetettük a sulykot, ettől kezdve csak vezényszóra, egyszerre tudunk fordulni, különben kiütnénk a falat.
Ja, és a szakirodalomról még nem is beszéltem, mert a Tour szakirodalma jelentős, és ennek egy része az asztalon tartózkodik.

A fülhallgatóban a francia rendező beszél angolul, és aki hallott már francia embert angolul beszélni, pontosan tudja milyen élmény... - nagy - mondjuk, használhatom ezt a kifejezést, bár meg sem közelíti a valóságot. Ennél már csak az rosszabb, amikor amerikaiak beszélnek angolul, és erről a szokásukról nem képesek lemondani, arra hivatkozva, hogy anyanyelvük nekik, de szívesen megkérdezném az anyakirálynőt, mit gondol a témáról. Mármint, ha összefutunk.
Addig marad a közvetítés, még szerencse, hogy nem nekem kell fordítanom és értelmeznek az utasításokat.

Az országúti kerékpározás első látásra unalmas műfaj, magam is csak lassan szerettem bele, ami nem kis mértékben köszönhető a két kommentátornak, mivel annak idején háttal ültem a tévének munka közben, és el nem tudtam képzelni, mi folyik a képernyőn, miközben Knézy és Sipos úr a humor legalantasabb és legdurvább eszközeivel igyekszik elterelni figyelmem készülő művemről. (Meglehetősen nehéz úgy csecsemőviadalokról és emberevésről írni, hogy közben fel-felröhögök.)

Ezt már megnézem, gondoltam magamban, és azóta is minden nyáron eltöltök három hetet a képernyő előtt, sőt, mostantól kezdve a képernyő mögött is, mivel - mint már említettem - részese lehettem a közvetítésnek, hogy a magam szerény eszközeivel elmélyítsem a nézőkben és hallgatókban a kétségbeesést.

A hírek szerint vannak komplett családok, akik ilyeténképpen nyaralnak, három hét, és beutazzuk Franciaországot - mondja a családfő, majd serdületlen gyermekeivel és asszonyával leül a tévé elé, a tévé pedig szállítja az élményeket, néha még helikopterre is szállhatnak, úgyhogy tényleg összetett élmény. Na jó, közben páran kerékpároznak is, de egyáltalán nem ez a fő műsorszám, noha egyes értelmezések szerint, éppen ez a Tour de France lényege.

Mára a Tournak komoly és elkötelezett törzsgárdája alakult ki.
Mióta magyar indulója is van a versenynek, ez a szám növekedett, a felelősség is nagyobb, mármint a kommentátor felelőssége, hiszen olyanok is idetévedhetnek, akik egyébként sohasem, mindez azonban csöppet sem nyomasztja a két közvetítőt, akik - megcáfolva az erről szóló szakirányú elemzést - tandemben járják a hegyeket a verseny útvonalán.

Beilleszkedésem nem sikerült, de megtettem a magamét, számos rettenetes poénnal járulva hozzá a naphoz, amit a fórumozok honoráltak is, rendszeresen lehülyézve, ami - minek is tagadjam - jólesett, mert ha magamra gondolok, én is evvel a szóval szoktam leggyakrabban jellemezni magam.

A 11. szakasz hat óra hosszú, és ebben nincsenek benne a késve érkezők, akik még javában tekernek, amikor kiosztásra kerülnek a trikók, és a csak erre az alkalomra szerződtetett bombázók csókot osztanak a helyezetteknek. Ezzel az aktussal válik teljessé a komplex televíziózás élménye, azaz kaland, utazás, dráma, feszültség - esetenként horror -, kiszámíthatatlanság és erotika. Akik szeretik az országúti kerékpározást, pontosan tudják, hogy semmilyen más műsorfajtában nincs meg ez a keverék, ilyen pontosan adagolva, ilyen jól eltalált vegyülékben. Nagyjából ezért találták fel a televíziót.

Nem valószínű, hogy flekkbohóc karrieremet felcserélem a sportriporteri munkára, de jó volt kipróbálni, még akkor is, ha annyira lefáradtam az etap végére, hogy hazaérve azonnal elaludtam, egyik kezemben egy sushival, a másikban a távkapcsolóval, és egész reggelig aludtam volna, ha nem érkezik meg valaki a hírrel: Öcsike már megint firkál.

Bizottságrajongók talán értik, mire gondolok, de mindegy, ez már egy másik történet.