Immuntalan ország
Andrassew Iván
2005. 07. 20. · Hócipő 2005/15
Az is lehet, hogy hatalmas áttörést hoz majd a népegészségügyben a szaktárca hamarosan induló új kampánya, amelyben például megnyerhető autóval csábítja szűrésre az embereket.Hogy mik nem születnek kínban! Tulajdonképpen arról van szó, hogy minden negyedik rokonunk és ismerősünk rákban pusztul el. Például jobb sorsra érdemes nők százai halnak meg évente csak azért, mert nem mennek el a csak nemükre jellemző, időben való fölismerés esetén többnyire maradéktalanul gyógyítható betegségek szűrésére, az illetékesek meg tehetetlenek. Mégse mondhatják azt, hogy aki hülye, az haljon meg. Ki kell találni valamit: legyen autónyeremény. Ha az áruházban bejön, a gyógyászatban miért ne?
Csöndesen jegyzem meg, hogy ugyanezek a nők, valamint a családtagjaik önfeledten szidják majd az egészségügyet, ha belekényszerülnek a gépezetébe, vagyis a gyógyítás folyamatába. Amire persze nincs elég pénz. Az más kérdés, hogy nem is kellene, ha nem lennének súlyos betegek. Ez pedig csak szűréssel érhető el. Az, hogy "nincs elég", azt jelenti: az ellátás esetleg nem olyan, mint amilyenre vágyunk, ha egyszer rákosak leszünk. (Bár abban nem vagyok biztos, hogy valaha is vágytam kitűnő ellátásra rákosság esetén, ám amikor megérintett ez a betegség, hirtelen megértettem: nem csak a nagyon valószínű halál vár rám, hanem előtte a végtelen és reménytelen unalom is. Mert például életem hátralevő, igen rövid részét többnyire alvással és nyomasztó rendelőintézeti folyosók padjain való ücsörgéssel töltöm majd, magukba fordult emberek között, a rák közelségét jelző édeskés illatban. És ez kicsit taszítóbb volt, mint maga a betegség, amit - ideiglenesen - most megúsztam.)
A szakemberek ősidők óta tudják és mondogatják, hogy a jó orvos az, akinek egészséges a betege, de valahogy ezt akkor sem lehet átvinni a gyakorlatba, amikor már minden eszköz rendelkezésre áll ahhoz, hogy csakugyan megóvják az embereket a legsúlyosabb kóroktól. Mert annyira hülyék - és ezt a szó legszorosabb értelmében vegyék magukra, és sértődjenek is meg -, debilek, infantilisak, sőt bunkók, hogy inkább belepusztulnak a tunyaságukba, a tehetetlenségükbe, a lustaságukba, mint hogy egy pár órát áldozzanak magukra. Ezt csak azért mondom, mert az egészségügyi kormányzat, most finom szavú PR-kampányra készül, és ezt így már senki nem meri majd megmondani a népnek.
A hülyeség persze tobzódik ebben az országban. Régebben a rothadó, rákférges kádári diktatúrában - elvben - megbüntették például azt, aki nem ment el tüdőszűrésre. Joggal, hiszen a rákot lehet magánügynek tekinteni, de tbc nagyon fertőző kór. Nem is olyan régen olvastam, hogy valaki fölszállt egy röpülőre, köhögcsélt, és a levegőben cirkuláló cseppek vagy húsz embert fertőztek meg. Ma már akkora a szabadság, hogy jóval több tébécésünk van, mint, mondjuk, József Attila árnykorában.
Pár napja meg azt hallottam, hogy az utóbbi hetekben csak az ilyenkor megszokott vérmennyiség egyhatodát tudták összeszedni a vérellátósok. Pedig nyáron több a baleset, több vérre lenne szükség, mint az otthon ücsörgős hónapokban. Valamiért én azt hittem, hogy a véradás Magyarországon közmegegyezéses jó szokás, mert tömegek fogták föl, hogy vér nélkül csakugyan nincs élet, ha jönni akar a halál. Sőt, ez jól fölfogott önérdek is: ha ma én adok, holnap kapok. Vagy pláne a gyerekem. Úgy tűnt, a véradás bizonyos körökben afféle méltósággal teli virtus - nem is lehet komoly embernek tekinteni, aki nem vesz részt benne -, föltéve persze, hogy egészséges. Hát nem, ez se igaz már. Legalábbis így, kora nyáridőben. (Pedig a véradás nagyon jó dolog. Igen kedves, féltő nővérkék vigyáznak az emberre. És még kitűnő reggeli vagy uzsonna is jár utána!)
De amit igazán nem értek ebben az immunbeteg országban, az a parlagfű dolga - hogy ne mondjam: problematikája. Ez itt alighanem Európa legfertőzöttebb vidéke. Nem lehet száz lépést úgy megtenni, hogy ne lelnénk rá. Legutóbb a parlagfű irtására buzdító, fényképes tábla alatt találtam pár viruló szálat. Van nekünk kettőmillió allergiásunk, vagyis minden ötödik honfibútársunk a taknyában fulladozva köhögcséli át az esztendő legjobb hónapjait. Azoknak van legalább hárommillió rokonuk, akik egyébként bármikor betegek lehetnek - különös tekintettel arra, hogy szakemberek szerint éppen a lakosság fele, vagyis ötmillió magyar lesz allergiás nemsokára. Áll kettő- plusz hárommillió ember, és szájtátva várja, hogy az állam tegyen valamit. Lesi a híreket a költségvetési tételről, az önkormányzati kaszálásokról és büntetősdis fenyegetésekről. Arról, hogy birkával legeltessünk-e, avagy kecskével. Közben nézi, hallgatja, hogyan növekszik ez a szerencsétlen növény, aztán ámulva figyeli, amint virágba borul. Eszükbe nem jut, hogy kiönkormányozhatnák magukat a rétekre, szántókra, legelőkre. Ott sétálgat a beteg meg a rokona, kicsit hajlong - ami szintén nagyon egészséges -, és közben kitépdesi az ellenséget, tövestül, mielőtt virágozna, aztán fölmagozna. Ha egymillió ember, fejenként ezer tövet kitépne a nyár elején, akkor az ezermillió elpusztított pollenforrás lenne nyaranta. Ha emellett az állam is tenné a dolgát, akkor, mondjuk, tíz év alatt eltűnne ez a szerencsétlen növény. És a derék betegek jó érzéssel, tisztult orral, egészségesen vehetnék az utolsó lélegzetet, ha eljön az idejük. Mennyivel méltóságosabb az ilyen halál!
Persze az is lehet, hogy erre is ki kellene találni valami nyereményjátékot. A minisztérium emberei apró, de értékes dolgokat rejthetnének el a parlagfüves földeken. Például ezüst medálokat, amikre aranyköpéseket vésethetnének a vérszegény tébécés allergiások okulására.