M & M
Beszélgetés Mészöly Kálmánnal és Mészöly Gézával
Murányi András
2005. 08. 17. · Hócipő 2005/17
Furcsa lehet, amikor az anyuka elmegy az
óvodába a gyerekért, és nincs ott a gyerek. Mézet eladni Írországban:
úgy fest, ez sem teljesen normális történet, s akkor arról még nem
beszéltünk, hogyan kerül a csapattárs utcai cipőjébe két százas szög.
Ezen túlmenően meg kell értenünk, hogy télen nem feltétlenül kell
télikabát, a futballista pedig ne legyen a szocialista munka hőse.
Egyébként úgy is nyithattunk volna: interjú Mészöly Kálmánnal, aki - a
többi közt - a Vasas Szőke Sziklája, és felkötött karú sportember
’66-ban a brazilok ellen, csak hát ezt mindenki tudja.Talán Silvio Berlusconival nehezebb interjúidőpontot egyeztetni.
Látná a határidőnaplómat!
Tele van?
Tessék: megyek a ligába; nyilatkozom egy tévétársaságnak az argentinokról; látogatás a bírók balatonfüredi edzőtáborában...
Oda meg hogy’ kerül egy ligaigazgató, elnöki tanácsadó?
Kisteleki elnök úr kért meg, hogy a bajnokság kapcsán kvázi közvetítsek a csapatok és a játékvezetők között, mert a hangnem...
Ha még csak az lenne a legnagyobb probléma!
Jó, jó, nyilván a színvonalról is lehetne értekezni, de itt van a Debrecen, micsoda pozitív példa. Kitűnő állomány, rendezett körülmények, az egész város szíve együtt dobban, fantasztikus. Aztán...
Hadd figyelmeztessem: ez az interjú a Hajduk Split hülyére verése után, ugyanakkor az Old Trafford-beli fellépés előtt készül...
Mindentől függetlenül gondolom a Debrecenről azt, amit az imént elmondtam, egyébként pedig legalábbis jelzésértékű, hogy Sir Alex Ferguson úgy nyilatkozott: hazai pályán elégedett lenne egygólos győzelemmel, kapott gól nélkül. Ez már valami, nem?
Hogyne. Ellenben kéne még néhány csapat.
Itt van a szintén rendezett hátterű Győr, aztán a Diósgyőr, a Fradi-pályán nyerő Fehérvár; Csank odakerült Sopronba...
Óriási.
Micsoda?
Ugyanolyan pozitívan, ugyanakkora vehemenciával beszél, mintha csak a hatvanas években volnánk!
Mert hinni, bízni kell, és akadnak, igenis akadnak biztató jelek!
De hát Kálmán bá’-ék idejében...
Jó, jó, más volt; persze hogy más volt. Ha most lennék fiatal, úgy élnék, úgy edzenék, úgy mennék fel fejelni, hogy a menedzser rosszul legyen a lelátón: ki ez a fiú? Azonnal elviszem! És nem az osztrák harmadosztályra gyúrnék, hanem az elitbe vágynék! Szétharapnám érte a drótkerítést!
Ezzel csak nem azt akarja mondani, hogy...
A maiak nem kis része csak profinak van becézve. És ki marad kinn edzés után? Nekem, amikor odakerültem a Vasashoz, Bundzsák azt mondta: te akarsz centerhalfot játszani? Ballal csak tologatod a labdát! Természetes volt, hogy rádolgozzak. A futballnak éltünk, és bár minket szintén szidtak, az edzések, meccsek mellett nem lehettünk a szocialista munka hősei is. Más kérdés, hogy nálunk is akadtak, akik tanultak; például Puskás doktor vagy Fenyvesi Máté, aki Dél-Amerikába menet le sem tette az állatorvosi könyveket.
Kérdezgették tőle a birka bélrendszerének sajátosságait?
Tanulásban sosem ismertünk tréfát.
Másban?
Ami belefért. Egyszer, Írországba készülve, addig dumáltunk arról, mennyire jól megy kint a méz, hogy Varga Laci a repülőtéren megjelent két sporttáskányi rakománnyal. Mi, persze, végigröhögtük az utat. Aztán a vezetőségi banketten az írek megkérdezték, mi a helyzet a magyar futballistákkal, hogy’ érzik magukat. Mire Rózner Győző szakosztályvezető és Árky Nándor csapatorvos elmesélte, hogy van itt egy ember, aki mézet akar eladni, s mivel egyelőre nem sikerül neki, nagyon szomorú; csak nehogy kihasson a teljesítményére. A vendéglátó empatikus ember volt, megkérdezte, mekkora mennyiségről van szó, s Magyarországon mennyibe kerül a méz... Következett a taktikai értekezlet, amelyet Illovszky Rudi bácsi azzal kezdett: a legfontosabb közlendő, hogy Varga méze háromszoros áron elkelt. Addig fuldokoltunk a nevetéstől, utána azt hittük, ott üt meg a guta. Ám volt, amikor bejött a poén: Dunai Anti Amerikában két és fél hónapig cipelte a táskákat...
Itthonra mi maradt?
Kenderesi hajlakkját egyszer lábápoló spray-vel helyettesítettem; fújta rendületlenül, hiába. Egy idő után elkeseredetten fordult felém, te, Öreg, nem áll rendesen a séró; mondtam neki, rázd fel jobban a spray-t. Felültünk a csapatbuszra, de olyan büdös volt, hogy Rudi bácsi megállította a járgányt; szegény Kenderesi, úgy kellett lemosnia... Megesett az is, hogy Korsós utcai nadrágját valaki teljesen összecsomózta. Egyedül én voltam az öltözőben, s naná, hogy nevettem, amiből Korsós arra következtetett, hogy a Mészöly csinálta. Másnap húznám föl én is a nadrágom, amikor látom, hogy levágták a szárait; úgy vittek haza átöltözni bermudában. Nekem se kellett több, vettem két százas szöget, és miután combfájásra hivatkozva bekéredzkedtem a tréningről, Korsós cipőjét rögzítettem a talajhoz. Szegény, belebújt a mokaszinba, s mint a síugrók, megdőlt negyvenöt fokos szögben. Oltári balhé lett, ki kellett fizetni Korsós cipőjét; tényleg durva volt, de kit érdekelt ez akkor?
Még jó, hogy futballozni is tudtak!
Nem véletlenül hívták telente a Vasast, a Dózsát, a Fradit, a Honvédot vagy a válogatottat Dél-Amerikába. Annyi időt töltöttünk ott, hogy nekem tíz évig nem volt télikabátom. Sosem felejtem el, először féltek tőlünk, nem tudták, igazából kik, mik vagyunk. Megérkeztünk Chilébe, s az ottani Fradit, a Colo-Colót megvertük kilenc-háromra. Kérdezte telefonon a Hexagonal-torna argentin menedzsere, aki egyéb teendője miatt visszautazott Buenos Airesbe, hogy mi lett a vége. Mondták, kilenc-három. Ennyire gyenge a Vasas?, szólt a kagylóba. Speciel a Colo-Colo lett kiütve, válaszolták. Na, ettől kezdve végig velünk volt.
Fiainak a Piroska és a farkas helyett a dél-amerikai turnékat mesélte?
Kis túlzással. Amúgy Géza már egészen kis korában megkedvelte a közeget. Nemegyszer előfordult, hogy amikor reggel megálltunk az óvoda előtt, Géza megkért, hadd jöjjön velem edzésre, én meg vittem tovább a Fáy utcába. Más kérdés, hogy akkor még nem volt mobiltelefon, így az anyja hiába ment Gézáért, nem mindig találta az oviban. Kálmánnak, az idősebbik fiamnak csak az ajtót kellett kinyitni, s már sprintelt is befele.
Összejárnak?
Hajaj! A meccseket például gyakorta nézzük Gézáéknál. Jó gyerekek.
Mennyire?
Gézának mondogattam, ha hazajössz, legalább törjél össze egy poharat, hogy tudjam, megjöttél. Ami a karrierjét illeti, franciaországi, dél-koreai, ciprusi és izraeli légióskodása kitűnő iskola volt, s Újpesten is jó úton halad. Nem csupán a szakmai dolgokat illetően: elviszi színházba, moziba a játékosait, ahogyan azt tőlem látta. S ahogyan azt én Illovszky Rudi bácsitól láttam. Kálmánnal sem volt sok probléma. Kapusnak készült, aztán fiatalon bekerült a Pénzügyőrbe Koritár Macskáék közé, ahol megtanult egy-két csibészséget... Kapusedzőként nem szakadt el a sportágtól; civilben vendéglátóipari egységet vezet.
S van két lányunoka...
Tündériek!
Na de egyik sem fiú...
Nem mondom, jó lett volna egy kis Rambo, de semmi okom a panaszra. Kálmán lánya tornázott, most pedig síel, lovagol, Gézáé ifiválogatott művészi tornász.
Tisztelettel: akadnak itthon női futballcsapatok...
Még csak az kéne! Ez a sportág nem nőknek való.
Aznap, amikor ez a dolgozat megjelenik, az argentin válogatott lép fel Budapesten. Tétmeccseken: a ’62-es vb-n játékosként nulla-nulla, a nyolcvankettesen kapitányként egy-négy. Utóbbi nyilván fáj.
Már csak azért is, mert ezen a mérkőzésen nagyot hibáztam: hét védővel álltunk fel. Akkoriban Fazekas, Törőcsik, Kiss Laci szerepelt elöl, mögöttük Müller és Nyilasi játszott, valamennyien támadófeladattal. A Salvador elleni tíz-egy után bátrabban kellett volna fellépni.
És most jön a jaj.
A belgák elleni egy-eggyel kiestünk, pedig csak tizenhárom perc kellett volna a továbbjutáshoz...
Nem úgy értettem, hanem: Fazekast, Törőcsiket, Kiss Lacit, Müllert és Nyilasit egyenként is visszasírjuk, nemhogy együtt, miközben legföljebb marketingbravúr okán csaphatunk össze a dél-amerikaiakkal. Ezt már így kell elfogadni?
Most mit mondjak? Ennek a találkozónak az őszi vb-selejtezőkről kellene szólnia...
Ennyire nem lehet optimista!
Dehogynem! Ha most jól összeállunk, és nagyon odafigyelünk, szeptemberben meglephetjük a svédeket, nem beszélve a bolgárokról és a horvátokról!
Könyörgöm, Mattháusnál hetvenen fordultak meg a válogatottban, nincs csapat, nincs eredmény! Sőt, húsz éve nincs!
Pedig most még nem késő... Mattháusnak fel is ajánlottam, hogy ha igényli, bátran kérdezzen, amiben tudok, segítek!
És?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy folyamatosan csöng a telefonom. Végül is csak háromszor voltam kapitány.
Olyan, mint az apja: szőke, hátvéd volt, és határtalanul optimista. A „kis” Mészöly, Géza jelenleg az Újpest szakvezetője, és manapság már abszolúte nem „a Kálmán fia”. Első NB I-es edzői idényében az Újpestből fél év alatt formált ezüstérmest, pedig akár az arany is meglehetett volna. Különben biztos abban: apja a Mészöly Kálmán, a kapitány című filmben (kockás zakó, Népstadion, telt ház, kulcsfontosságú és sikeres vb-selejtező a norvégok ellen) csak „tíz alatt” mondta, hogy b’meg; persze, ez utóbbit csak egy provokatív kérdésre válaszolja.
Számolta?
Nyolc b’megra emlékszem, de tíznél semmiképpen nem volt több.
És ha most Mészöly Gézáról forgatnának hasonló filmet, mi lenne a végeredmény?
Egyrészt ma már minden mecscsen tíz centire vannak tőlünk a kamerák, mikrofonok, úgyhogy állandó és erős kontroll alatt állunk. Másrészt én valóban sokban hasonlítok apura, ám egyvalamiben biztosan különbözünk: azzal szemben, hogy ami neki a szívén, az a száján, én picit óvatosabb vagyok, és igyekszem a középutat megtalálni. Ezt az édesanyámtól örököltem. Különben nagyszerű film volt, csak hát akkor egy-egy káromkodásnak erősebb volt az akusztikája...
Nem teketóriázott sokat: négy hónapnyi első ligás trénerség után egy gól hiányzott a bajnoki címhez.
Jó érzés visszagondolni arra a tavaszra, ám maradjunk annyiban: az Újpest nem elvesztette az aranyat, hanem megnyerte az ezüstöt. Egyébiránt pedig nem baj, hogy egyből nem dobáltak a levegőbe: legalább maradt motiváció trénerségem hátralévő időszakára...
Nem provokációnak szánom, de: mi a vonzó az edzőségben?
Amikor apa először levitt az öltözőbe, és beleszagoltam a levegőbe, pontosan tudtam: nem szabadulok ettől az illattól. Olyan miliőbe csöppentem, hogy egy másodpercig nem volt kétséges: játékos-pályafutásom után mindenekelőtt tréner leszek. Emellett szeretném átadni azokat a tapasztalatokat, amelyek futballistakarrierem, légióskodásaim során halmozódtak fel, és igenis bízom abban, hogy a futballunk megint világszínvonalú lesz.
Húha!
Igen, szokták mondani, hogy álomvilágban élek; de csak így lehet!
Mintha az apját hallanám...
Speciel én elég sokat hallgattam, tátott szájjal... S bár én már lemaradtam arról a rajongásról, ami a hatvanas években nyilvánult meg a magyar futball iránt, tervem sikerült: NB I-es labdarúgó lettem, s címeres mezben játszottam a Népstadionban. A trénerséget pedig testközelből tanultam a legjobbtól, például Cipruson, ahol apám játékosa voltam, és együtt is laktunk. Hihetetlenül ért a játékosok nyelvén, és mindig rendkívüli módon figyelt arra, hogy igazi közösségben dolgozzon. Egyébként külföldön döbbentem rá, hogy mindig hozni kell valami pluszt egymásért és a közönségért. Mert olyan van, hogy nem megy a játék, de olyan nincs, hogy az ember ne szakadjon szét a győzelemért.
Mondjon valami negatívat is!
Na jó, egy-egy káromkodás időnként nálam is elrepül.