Nem iroda lom IV.

Szidi és Muki

A húszas években évente látogatóba mentünk szüleimmel nagyszüleimhez, Zsolnára. A városka egyáltalán nem hasonlított Budapesthez; az emberek furcsábbak és érdekesebbek voltak. Például a nagy szálloda tulajdonosát Rémi Máriának hívták, de férfi volt. Szülei hajdanában leánynévre keresztelték, hogy ne hívják be katonának, de törekvésüket nem koronázta siker. Én magam tizennyolc esztendős voltam, amikor megismerkedtem a szomszédos házban lakó, ugyancsak tizennyolc esztendős Szidivel, aki a város egyik érdekessége volt. Szülei nagy vagyont örököltek ugyan, de teljesen műveletlenek maradtak. Ez azt jelentette, hogy könyvet, újságot nem olvastak, színházba, moziba, hangversenyre nem jártak, és leányukat a kötelező hat elemin túl iskolába nem járatták, viszont táncmulatságokat, kártyacsatákat és hasonlókat rendeztek vég nélkül. Mielőtt megismerkedtem véle, nagyon sajnáltam Szidit, de aztán rájöttem, sajnálatom felesleges. Szidi jókedvű és csinos leány volt, és abban az időben udvarlójával szórakozott, amit a nagy ablakon át a szomszéd házból láttam. Ezek ketten a szép szobában ültek, és áhítatosan bámultak egymásra. Úgy láttam, hogy a lány hallgat, illetve figyeli Felvidéki Muki beszédét, akár másfél óra hosszan is. Sokan találgatták, hogy Muki, a rendkívül művelt ügyvédbojtár mivel andalítja a lányt, de erre választ senki sem kapott. Szidit nem mertem kérdezni, és amikor az általam jól ismert Mukihoz fordultam, megtagadta a választ. Így ment ez két héten keresztül, amíg a látogatásainknak vége lett, és hazautaztunk Budapestre.

A következő év szeptemberében megint ott voltunk Zsolnán, a helyzet nem változott sokat, esténként Szidi és Muki ott ültek a nagyszobában, és Muki nagy gesztusokkal magyarázott, de senki sem tudta, mit. Végül egy napon, a lánnyal való szokványos beszélgetés után, Muki átjött hozzám.
- Szükségem van rád - mondta. - Vallomást akarok tenni.
- Miről? - kérdeztem csodálkozva.
- Szidihez való viszonyomról. Arról van szó, hogy amikor tavaly megismerkedtem véle, elgondolkoztam, hogyan tudnám megnyerni magamnak. A teljesen műveletlen leány nem mutatott irántam semmiféle érdeklődést, és én töprengtem, hogy tudnám irántam való kíváncsiságát fölkelteni. Hosszú gondolkodás után odamentem hozzá, és elmondtam néki Boccaccio novelláját a firenzei leányról, aki számtalan kalandon ment keresztül a világban, majd hazatért Firenzébe, és ott mint szűzlány, diadalmasan férjhez ment. Ezt a novellát azonban nem mint Boccaccio történetét meséltem el, hanem azt mondtam, hogy én találtam ki, az ő mulattatására. A műveletlen, drága lány egyáltalán nem kételkedett abban, hogy az igazat mondom. Ettől fölbátorodtam, és egymás után meséltem el Boccaccio novelláit, Maupassant és Csehov történeteit. Egy esztendőn keresztül vagy kétszáz novellát mondtam el az én Szidimnek, ő rajongva hallgatott, és én vigyáztam, hogy senki titkomat meg ne ismerje és le ne leplezze. Így ment ez máig, és most nagy bajba kerültem. Nincs több novella fejem raktárában, hogy azt Szidinek elmeséljem. Tudsz-e segíteni rajtam?
- Mondtál Firenzuola-novellákat? - kérdeztem.
- Minden használható elbeszélést fölhasználtam.

Gondolkodtam a kérésén, de én sem tudtam segíteni.

- Nagyon szép tőled, hogy beavattad a világirodalomba - próbáltam sikertelenül vigasztalni Mukit, aki kétségbeesetten ment el, de másnap ragyogó arccal jött vissza.
- Minden rendben van - mondta. - Másodszor mondtam el Szidinek Boccaccio novelláját a leányról, aki szűzen ment férjhez Firenzében. Szidi nem emlékezett rá, hogy ezt a históriát már elmondtam néki, és megtapsolta elbeszélésemet. Utána elhatároztuk, hogy hamarosan megtartjuk esküvőnket.

A következőkben részt vettem esküvőjük ünnepén, és aztán az éveket számláltuk, ahogy egyre több gyerek született, akiket - úgy gondoltam - a világirodalomból kölcsönöztek.

2006, Csillaghegy
(A Pokol tornácán című kötetből)