Csatorna töltelék - 2005/17

Para-Kovács Imre

2005. 08. 17. · Hócipő 2005/17

Lesz tévé, lesz sport, de most kénytelen vagyok messziről indítani, mert az előzmények nagyon fontosak, legalábbis én annak tartom őket, de lehet, hogy ez azért van, mert öregszem, és elkezdtem hülyülni, méghozzá a legrosszabb fajtájú elhülyüléssel, amikor az ember a múltba keresi mindennek a gyökerét, ahelyett, hogy a jövőben lesné az ágakat, leveleket és egyéb hajtásokat.

Nálam van a kormány, én vezetek. Nem is mentegetőzésnek szántam, csak néha magam is elcsodálkozom, hogy már milyen hosszú ideje élek, és mégis milyen tudatlan vagyok, csak ámulok, és bután nézek magam elé: mennyi mindent megtanulhattam volna ez idő alatt, de nem... makacsul ellenálltam - jelezném: állhatatosan és szisztematikusan, mintha az életem függne tőle.
De mindegy.

Amikor 13 éve a Magyar Narancsot hetilappá pofoztuk át, egy dologban mindannyian egyetértettünk: az élet harc, ez is került a lap címlapjára, meg lehet nézni. (Tényleg, azt tudják önök, hogy midőn elkészült a hírhedt pápa (cápa) szám, mely azóta is hivatkozási alap jobboldali publicisták részéről, nos, akkor például én még nem voltam sehol, viszont a felelős kiadót úgy hívták, hogy dr. Kövér László?! Csak azért jegyzem meg, hogy ezentúl ne nekem címezzék az alacsony színvonalú kritikákat, mert találnak felelőst közelebb is, hehe.)

Az élet harc - így gondoltuk, és igazunk is lett, nem dicsekvésképpen, csak úgy, mintegy halkan, amennyire én halk tudok lenni, de akkor is, megjegyzem, mert a televíziós eszmefuttatás szempontjából fontos, fontos lehet.

Atlétikát nézek mostanában, atlétikát, ahol ugye a sport alapjai, különböző, egymástól lényegileg különböző igénybevételek, stílusok és módszerek, mégis valami egység, valami családias jelleg. Ugrólábak és futólábak, különös, már-már futurisztikus testalkatok, köszönhetően a modern orvostudománynak (tudom, rosszindulatú megjegyzés, de ne legyünk gyerekek: aki mostanában világraszóló eredményt produkál, annak nagyon jó orvosa van, és a nagyon jó, esetünkben annyit tesz, hogy jobb, mint a doppingellenőrző bizottságnak, tehát, egy lépéssel előttük jár, egy fokkal okosabb szereket használ, mint amit ők ki tudnának mutatni, tehát ugyanúgy csal, mint azok, akik megbuknak, de ő nem bukik meg, ezért érvényes világcsúcsokhoz segíti versenyzőjét, ami minden, csak nem fair play, hiszen megjelenik a pénz (sokadszor, tudom, de most egyértelműen és egyenesen) a sportban: az az ország hozza az eredményeket, ahol rengeteg pénz van kutatásra és fejlesztésre, tehát el van cseszve az egész, beleköptek a levesünkbe, mi tulajdonképpen orvosoknak szurkolunk, hajrá, doktor Smith! - hajrá, doktor Ignasenkó! -, elég szánalmas, ha jobban belegondolunk.
A megoldás egyszerű, én találtam meg, köszönöm a tapsot, készpénzt elfogadok. Meg kel szüntetni az ostoba korlátozásokat, fel kell szabadítani a doppingot.

Mi történne első körben?

Megjelennének a háromméteres versenyzők, csinos kis herezacskóval a homlokukon, viszont akkorát ugranának, hogy levernék a csillárt a stadionban.

Növelné ez a nézettséget?

Persze, hogy növelné, ugyan ki ne szeretne látni háromméteres atlétákat, csinos kis herezacskóval a homlokukon?! Nem lennének egészségesek, meghalnának legkésőbb harmincévesen, de az élet harc, és aki háromméteres akar lenni, hogy nagyon nagyot ugorjon, az nem élhet örökké.

Az atlétikai világbajnokság még jobban emlékeztetne egy cirkuszra: szakállas nő, háromlábú futó, óriás kalapácsvető és a többiek, néznék az emberek, a mosópor und tampon pedig fogyna, mint a veszedelem, mindenki elégedett, a sok halottról sok sportcsarnokot és pályát lehetne elnevezni, ünnepségek, zászlólevonások, rengeteg pénz.

Ha a tiszta versenyzés megoldhatatlan, akkor legyen igazán mocskos, olyan ez, mint a szerelem.

A második körben telítődnének a nézők a háromlábú sportolók látványával, elunnák őket, és átkapcsolnának máshová. Bukna az üzlet, állás nélküli szakállas nők és homlokheréjű exatléták kóborolnának a városokban, aztán elvonulnának vidékre. Valahol, valakinek eszébe jutna: mi lenne, ha kipróbálnák, milyen is a versenyzés teljesítményfokozó szerek nélkül, és elkezdene egy kis csoport, a bioatléták, gyakorolni, ugrálni és futni. Nem lennének világraszóló eredményeik, sőt meg sem közelítenék a világcsúcsokat, de szeretnének sportolni, az emberek pedig előbb-utóbb, kíváncsiak lennének rájuk, ugyan mit is művel ez az apró szekta a stadionok sötétjében?! - kérdeznék maguktól, és odakapcsolnának.

Nézem a tízpróbázókat, és arra gondolok, hogy ez az a sportág, ahol tényleg fantasztikus teljesítmények születnek, tulajdonképpen erről kellene szólni az atlétikának. Aztán arra gondolok, hogy amit látok, az nem a valóság, hazudnak nekem, átver a látvány.

Akkor inkább legyen cirkusz, teljes és felejthetetlen, rövid felvillanás.
Az élet harc.