HUMORTALANSÁG
1991. IX. 4.
Annyi a beolvasás, a leleplezés és a tettenérés manapság
szép honunkban, annyi a sunyi, elkenő, vérlázító védekezés, s olyan
öngerjesztett hisztériával, vehemenciával… a bűntudatnak,
lelkiismeret-furdalásnak tökéletes hiányával… Oly humortalanul folyik mindez,
hogy nem állhatom meg, hogy ne rohanjak neki végre: önmagamnak!
Megírom humortalanságom egyik történetét.
Mert sok volt. Talán előbb voltam humortalan, s aztán már kevésbé az. S nem fordítva. Bár mintha az idő ennek az utóbbi, lefokozó folyamatnak kedvezne jobban. Vagy ezt már csak humorral lehet kibírni?!
Ne várjon tőlem ezek után senki sokat, a történet hihetetlenül egyszerű. De sajnos - hiába erőlködöm - mégsem evangéliumi. Kondor Béla, a festőművész, még javában élt - de még mennyire - akkor, és boldogtalanul virult. Kértem egy képet tőle, ő egy plakáttervet adott, az 1964-es székesfehérvári kiállításának egyik ceruzavázlatát - gyorsan hozzátéve, hogy háromszáz forint. Én el - nagyapámhoz pénzért -, majd vissza a műterembe, átnyújtom: „Kérlek, legalább akkor már dedikáld.” Megtette: Gyurinak, pénzért. K. Samu.
S most jön a - nem is humortalanság - nyárspolgáriság, több! barbárság: kiradíroztam otthon a „pénzért” szót. Pedig most azzal mennyivel többet érne! És különben is… Szörnyű! Lám: honnan hova lehet fejlődni! Vissza!
A kép egy ügybuzgalommal alkotó embert ábrázol, szinte a
papír teljes terjedelmében, amint csaknem belevész, már-már a
kilátástalanságig, az általa teremtett repülőgépmodell útvesztőibe. Miközben
alatta, fajának két - emberségében icipici méretű, de egyazon - képviselője,
bunkóval üldözi egymást: legyen végleges az önmegsemmisítés!
Legyen!
Le-gyen?!!!
MEGOLDÁS
1991. IX. 8.
Nincs nálam a könyv, pontatlanul emlékezem csak vissza a
Karamazovokból egy jelenetre… De az is jellemző lehet egy-egy időszakra s
írójára, ki, mikor, mit emel ki belőle. Botrányra emlékezem, amit a Karamazov
család okoz, amikor meglátogatják Aljosát a kolostorban Zoszima sztarecnél.
Ki-ki saját beállítottsága szerint tudatosan provokálja a jobb sorsra érdemes
lehetőséget és a szent életű papot.
Eddigi tudásunk alapján a helyzet már tarthatatlan… (ott is… abban a majd két évszázaddal korábbiban.) A megoldás elképzelhetetlennek látszik, felülkerekedett - úgy tűnik föl, végérvényesen - a gonosz.
S ekkor, a robbanás előtti forrponton, Zoszima sztarec a földre veti magát, s mindnyájunk Urához imádkozik magára vállalva ezt az egészet: Uram, bocsáss meg nekem, bűnösnek!
(Még azt sem téve hozzá: hisz nem tudják, mit cselekszenek.)
URVULÓ JÖVŐ*
1991. IX. 11.
Be kell vallani: a sértődöttség, a gyűlölet hajtotta
cselekedetek jóval látványosabbak, leleményesebbek, mint a bizalomból, egymás
megbecsüléséből fakadóak. Szerencsére ez utóbbira is van azért most a
tarsolyomban egy szerény példa.
Zelk Zoltán, ha írt egy verset, mindig felhívta költőtársát, Kormos Istvánt. Beolvasta a telefonba legújabb alkotását, majd megkérdezte: mondd, Pista, vers ez? S ez így ment szinte hetente, évek óta. Egyszer a Magyar Televízió Zelk-portréműsort sugárzott, ahol Zelk elmondta, hogy ha ír egy verset, azonnal felhívja Illyés Gyulát vagy Vas Istvánt, beolvassa nekik, és megkérdezi - elsősorban Illyést -, mondd, Gyula, vers ez?
Majd - az adás után nem sokkal - mintha mi sem történt volna, újra cseng a jól ismert hang a telefonon, Kormos lakásán, és a felolvasás után a szokásos kérdés: mondd, Pista, vers ez? Mire Kormos István: - Nézd, Zoltán, az rendben van, hogy amikor elkészül a legújabb alkotásod, felhívsz és azt felolvasod nekem. Az is rendben van, hogy ha van egy televíziós műsorod, abban nem engem említesz, hanem Illyést, Vas Istvánt. Az is rendben van még, hogy utána természetesen megint csak engem hívsz fel a verseddel. De az, hogy egyszer sem kérdezted még meg: Pistám, hogy vagy? - az már nincs rendben.
Nagy, hosszú csend a vonal másik végén, majd Zelk nagyokat
nyelve: Pistám, hogy vagy?
- Köszönöm szépen, szívinfarktusom van.
Isten ments leírnom: egyikük sem ebbe halt bele. Mi még
élünk. Vagy, hogy: egymásra vigyázzunk! Jobban odafigyeljünk! Ne gonoszkodjunk!
(Én se, Zelkkel.) (Pont ővele, aki „egekbe vitt” az ÉS-ben.) Mentségemre - s ez
egyedül az ő érdeme -, nem Kormostól, Zelktől hallottam ezt a történetet.
(S ez nem túl látványos, de a kvalitás jele.)
Másodközlés: megjelent a Magyar Nemzet Magazinjában.