Nem iroda lom II.
A Népszava irodalmi szerkesztője voltam a negyvenes évek vége felé, mielőtt Recskre vittek. Akkoriban egy fiatalember jött fel hozzám. Rendkívül értelmesnek tűnt, négy vagy öt verset hozott mutatóba. A versek meglepően jók voltak, köztük néhány a szokásos negyvenöt sornál ugyan hosszabb, de elsőrangú. Leadtam az egyik verset a nyomdába, mikor a szerkesztő, Horváth Zoltán berontott a szobámba, és kijelentette, hogy szocialista lapban ilyen nevű ember, mint Matolay Etele nem szerepelhet, úgyhogy javítsam ki a nevét Matolay Pálra. Azt feleltem, hogy láttam a személyi igazolványát, Matolay Etelének hívják, nevét a szülei adták, és nem áll jogunkban átkeresztelni Pálra, erre megkérni sem vagyok hajlandó. Vagy fél órát veszekedtünk, mert két szerkesztőtársam, Palotai Boris és Vészi Endre is oldalamra álltak. Eredményt nem értünk el, úgyhogy Matolay verseit nem közölhettem. Később, a Forradalom alatt a Szeretetkórházban láttam, ahol vesebetegség miatt operálták, úgyhogy nem tudott kijönni velem külföldre.
Sorsáról hosszú leveléből értesültem, esztendőkkel később. Matolay szobrásznövendék is volt, nemcsak költő, és miután fölgyógyult betegségéből, egy ismert szobrászhoz állt be tanítványnak. Ez a mester Szukárno indonéz köztársasági elnök óriási szobrát készítette el, melyet teherkocsin küldtek Hamburgba, és onnét hajón Jakartába akarták szállítani. A csomagolást, mint írta, ő rendezte el, méghozzá úgy, hogy Szukárno lábai közt egy kis hely maradt számára, és még lélegezni is tudott. Egy jó hétre való kolbászt is magához vett, és a Nyugati pályaudvar mögött beszállt Szukárnóba, aki a hátán feküdt, a teherautó platóján. Minden rendben folyt, míg Rákosrendezőn éjjel egy kutya megszagolta a kolbászt, és vég nélküli ugatásba kezdett, mire az ÁVH is megjelent, és kihúzta rejtekhelyéről Matolayt. Háromévi börtönt kapott. Utána megpróbálta a szökést, egy hűtőkocsiban. Ezer fácánnal együtt érkezett Bécsbe úgy, hogy a hűtést sikerült kikapcsolnia. Ekkor írta nekem a levelet, hogy ott áll Bécsben, és nincs egyebe, mint ötven versének kézirata. Nem hallottam többé róla.
Horváth BélaWeöres Sándor és Radnóti Miklós mellett a harmadik nevezetesség, akitől egy ideig többet reméltünk, mint a másik kettőtől. Katolikus költő volt, fekete nagykabátban járt, bazsarózsával gomblyukában, fekete csíkos nadrágban és lakkcipőben. Ha cikkei vagy versei miatt bíróság elé került, egyházatyáktól idézett latin nyelvű mondatokat, amelyek védelmére szóltak. A bíró nem sejtette, hogy az Aquinói Szent Tamás-, Szent Ágoston-, Petrus Abelard-idézeteket Horváth Béla abban a pillanatban találta ki. Katolikus volta is imponált a Szép Szó körének és a radikális katolikusoknak, mert egyike volt a nagyon keveseknek, akik Hitler és a magyarországi svábok hazaárulása ellen bátran kiállt („… ti bamba svábok, / a pofátokba döghalált okádok, / én élve-halva vadászok tirátok, / ti gyilkosok, ti vérivó pogányok”).
Bátorsága mellett szerelmi életéről minden szégyenkezés nélkül beszélt, fiatal hölgyek jelenlétében is. Egy alkalommal a Centrál kávéházban mesélte: „Szentkirályszabadján jártam tegnap este. Védőszentem, Sienai Szent Katalin engedte meg szerető szívvel, hogy a szénapadláson fiatal parasztlány szeretőmnek egymás után ötször bizonyítsam be férfiasságomat. Ó, ti áldott égiek, segítsétek sokáig e gyakorlattal szegény szolgátokat!” Gyakran az ilyen vallomások után komoran ült, és csak nagy fekete szemét forgatta. Máskor óriási kacagásba tört ki.
Amikor a Szép Szó munkatársai nagyrészt emigráltak Franciaországba és Angliába, Horváth Béla itthon maradt, és a negyvenes évek elején bátran kiállt a náci szörnyeteg ellen. A Garay téren fölugrott egy hordóra, kezében fél citrommal, azt kifacsarta, majd elhajította: „Emberek, ezt csinálják veletek a németek!” Hatása sok ideig rendkívüli volt. A háború végén Olaszországba menekült, és tulajdon bevallása szerint a pápai testőrség tagja lett. Később egy génuai kolostorban szerzeteskedett, miközben a városban felesége volt, aki két leányt szült neki. Amikor a Szabad Európa Rádió megindult Münchenben, ő is ott volt, és társainak előadást tartott arról, hogy most az amerikaiaknak van pénzük, így őket kell szolgálni. Ugyanakkor egy kitűnő folyóiratot indított be, a Látóhatárt, melynek szerkesztője lett. Én Londonban szerkesztettem az Irodalmi Újságot, de az angol nyomdászsztrájk miatt kénytelen voltam Münchenbe utazni, hogy az újság egy számát ott adjam ki. Horváth Bélánál laktam, aki akkoriban rendkívül vidám életet élt. Reggel kocsmájába vitt, ahol kolbászt, sonkát, sört reggeliztünk, miközben ő régi jelmondatát idézte: „Ó, te drága Aquinói doktor, óvj meg bennünket a gonosztól.” Utána elvitt a tisztítóba, ahol piszkos ingeit leadta a tulajdonosnak, egy huszonéves nagyon szép nőnek. A nő férje közben egy ingszállítmányt pakolt föl egy kocsiba. Béla megkért, hogy menjek a kocsmába vissza, és ott várjak rá. Engem viszont a kíváncsiság vezérelt, és átellenben egy kapualjban bújtam meg. A férj elment kocsijával, Béla belépett a tisztítóba, a fiatal lány pedig lehúzta a redőnyt. Háromnegyed óra múlva Béla vidáman megérkezett a kocsmába. Néhány évvel később Béla átjött Londonba, mert, mint mondta, kitették a Szabad Európából, méghozzá radikális és becsületes nézetei miatt, és a Látóhatár következő számát pénzhiány miatt nem tudta kihozni. Fölvittem az amerikai követség egyik munkatársához, Delgado úrhoz, aki jelentős összeget juttatott Bélának. Gondoskodtam róla, hogy az emigráns lengyel kormány nyomdájában majdnem ingyen kinyomtassa az új Látóhatárt. Később tudomásomra jutott, hogy tudtomon kívül fent járt a Magyar Zsidó Egyesületnél, és onnét is kapott pénzt. De az is kiderült, hogy a Kádár-kormány is kifizette néki a kiadás költségeit. A lap tele volt Amerika-ellenes cikkekkel.
Ezek után hazatért Magyarországra, és a Magyar Nemzetben tudósításokat közölt rólunk, emigránsokról, kiket - Cs. Szabó Lászlót és engem is beleértve - fasiszta bitangoknak nevezett. Csét annyira bosszantotta viselkedése, hogy barátaival elterjesztette: Horváth Béla a Kádár-kormány ügynöke. Így mondhatni, Horváth magányosan ült a Zserbóban, amíg még élt. „Ti drága költők franciák és angolok, / hazámban oly hazátlanul csatangolok… / De gyáva népnek nem kell a szabadság, / csak nézik, hogy a jobbakat akasztják. / A püspök úrtól egy taliga fát lop, / és cipeli az örök szolgaságot. / A szabadságról minden században lekésett, / a kocsmákban kinyíltak itt a kések. / A döngölt földön szolgavér szivárog, / és bólogatnak rá a kiskirályok.”
A vers a harmincas évek közepének igen reális képét adja a magyar társadalomról. Horváth Bélának egy egész sor hasonló költeménye maradt ránk. Mi az oka mégis, hogy a költőt szinte teljesen elfelejtették? Kétségtelen, hogy amorális élete nem gyakorolt kedvező hatást írótársaira. Régi barátja, Ignotus Pál megjegyezte, hogy undorodik tőle. Hasonló okokból én már jóval előbb fölmondtam barátságunkat. Mégis sajnálom, hogy verseiből legalább mutatónak egy vagy kettő nem került be antológiáinkba.
2006, Csillaghegy
(A Pokol tornáca című kötetből)