Nem iroda lom I.
Karinthy Frigyes állította, hogy a múlt eseményei csak torzított formájukban érnek el mihozzánk. Amennyiben ez az állítása az irodalom történetére vonatkozik, semmi sem igazabb nála. Jelenleg úgy tudjuk, hogy a század első évtizedében ébredt újjá a magyar irodalom, Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond és mások jelentkezésével. Legyőzték a konzervatív ellenállást, és hamarosan ők lettek a magyar irodalom választott élcsapata. Ez persze így nem igaz, mert én még emlékszem reá, hogy a küzdelem hosszabb ideig tartott, és hevesebb volt, mint ahogy manapság tartják. Tisza István miniszterelnök mérges bogyókat termő bokornak nevezte Ady Endrét, míg Berzeviczy Albert, a Tudományos Akadémia elnöke francia bolondságok elterjesztőjének tartotta. Ebben az ügyben személyes élményem is volt. A Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam, amikor 1927-ben magyar irodalomból Riedl-Pintér Poétikáját tanultuk. A könyv Kozma Andor és Vargha Gyula versei után utolsónak - ez volt az engedmény - Ady Endre: A föl-földobott kő című versét hozta búcsúzóul. Mikor ide értünk, Szigethy tanár úr összecsapta a könyvet: „Ezt a marhaságot a hazátlan Ady Endrétől természetesen elhagyjuk!” Ennek következtében tanítás után az osztály többsége a körúti antikváriumokba szaladt, hogy Ady Endre válogatott verseit megvásárolja. Ady magyar elismerése valójában csak a harmincas évek elejére tehető, azóta érezzük költészetét hatalmasnak.
Hevesi András
A Párizsi eső szerzőjének szerepe az irodalomban csak mértékletesen közismert. Csecsemőarcú, drabális fiatalember volt a harmincas évek végén, fia Hevesi Sándornak, a Nemzeti Színház igazgatójának. A harmincas évek legvégén Párizsba emigrált, ott találkoztam vele. A Montparnasse-on lakott, a Dome nevű híres kávéház mögötti utcában, az ötödik emeleten. Kis apartman volt, fürdőszobával és nagy íróasztallal. Szomszédja egy francia festő volt, nagy műteremmel. Miközben Modigliani éhezett, Hevesi szomszédja gazdagon élt. Ugyanis vidéki királypárti klubok számára festette meg a nevesebb francia királyok arcképét vagy az életükről szóló jeleneteket - és nem győzött eleget festeni. Őt úgy ismertem meg, hogy az ittas Hevesit gyakran kísértem haza, és lakása kulcsait a festő segítségével halásztuk ki zsebeiből. Hevesi ugyanis átjárt „kávéházamba”, a Flore-ba a Boulevard Saint Germainen. Hazafelé menet tizenhárom kocsma mellett mentünk el, és ő tizenhárom kocsmába ment be, hogy egy-egy pohár közönséges vörösbort megigyon. Én kint maradtam a kocsma előtt. Egyetlenegyszer történt, hogy könyörgésére én is bementem. Miután megittunk egy-egy pohár vörösbort, Hevesi megkérdezte a kocsmárost, hogy nincs-e jobb bora. A kocsmáros azt válaszolta, hogy van a pincében egy hitelesített hordója, 1830-ból. „Abból hozzon!” - mondta Hevesi. A kocsmáros felhozott két pohár remek illatú folyadékot, melynek inkább cukrosvíz-íze volt. Majd hozta a számlát: két pohár közönséges vörösbor összesen egy frank, két pohár évszázados bor kétezer. Hevesi rendőrért kiáltott, s az néhány perc múlva meg is jelent. Lement a pincébe, átnézte a hitelesítő okiratot, és felszólította Hevesit, hogy fizesse ki az összeget. Így is történt; utána kissé kifúlva ballagott mellettem.
Érdeklődésem Hevesi iránt mindenekelőtt könyvének szólt, melyet akkor készített. A mű Julianus aposztata életéről szólt. Hevesi rendkívül érdekes részleteket olvasott fel, elsősorban abból az időből, amikor Julianus az athéni filozófiai iskolába járt, és a neoplatonista irányzatot képviselte, hosszú és rendkívül érdekes vitában a többi filozófiai iskola ellen. Időközben kitört a háború, Hevesi be akart lépni a francia seregbe, de állapota miatt elutasították. Ekkor kihallgatást nyert Daladier miniszterelnöknél, aki érdeklődéssel hallgatta Hevesi nagy monológját, és elintézte, hogy felvegyék a hadseregbe. Dijonba ment kiképzésre, és mikor két hét szabadságot kapott a kiképzés végén, nem élt vele, mert példamutató katona akart lenni. Saint Didier mellett esett el, amikor a németek elárasztották Franciaországot, és a franciák külföldi önkénteseket és arabokat küldtek előre, míg ők maguk lihegve futottak hátrafelé. A Julianusról szóló regény elveszett, pedig úgy emlékszem, kitűnő írás volt, sokkal jobb Gore Vidal azóta megjelent, közismert könyvénél.
Forgács Antal
Az új költői nemzedék a harmincas évek első felében kezdett jelentkezni. Sokan voltak, akadt köztük közismert híresség, míg mások nyomtalanul elvesztek. Forgács Anti közel százkilós, pirospozsgás, erőteljes és ugyanakkor szelíd fiatalember volt, aki csendes fanatizmussal vallotta és szolgálta a kommunista elveket. A két halálra ítélt és kivégzett kommunista, Sallai és Fürst egyikének ő adta oda az útlevelét, hogy Moszkvából Magyarországra jöhessen. Azokat fölakasztották, de néki nem lett bántódása; állítólag pénzzel a rendőrségen mindent el lehetett intézni.
Párizsban kommunista körökbe járt, de gyakran eljött hozzám, és verseket olvastunk egymásnak. Mikor a Ribentrop-Molotov-paktumot megkötötték, és a kommunisták kétségbeesetten jajgattak, Forgács Anti ezt magától értetődőnek találta, és ünnepelte, nagyokat kacagva azokon, akik siránkoztak. Néhány órával az előtt, hogy a németek bejöttek Párizsba, és mi menekültünk, felmentem Forgács szállodájába. Míg én és valamennyi emigráns barátom szerény és piszkos panziókban laktunk, többnyire a nyolcadik kerületben, addig Forgács előkelő szállodában lakott, előszobával, szalonnal és hálóval. Bementem hozzá, és fölajánlottam néki, hogy meneküljön velünk együtt, mert negyvennyolc órán belül a németek lesznek a város urai. Azt felelte: „Megértem, hogy polgárember létedre menekülni kényszerülsz. Én azonban kommunista vagyok, a nácik szövetségese, akiket ugyan nem nagyon szeretek, de akik meg fognak védeni a francia liberálisok áskálódásai ellen. Maradok Párizsban.” Kétségbeesetten próbáltam meggyőzni, hogy érvei hamisak, hogy koncentrációs táborba viszik, és felakasztják vagy agyonlövik. Nevetve utasította el érveimet, miközben remek konyakot ittunk. Végül kapatosan, de eredménytelenül hagytam ott szállodáját.
Sorsát Madelaine-től, szeretőjétől tudtam meg, amikor Amerikából jövet hazaúton megálltam Párizsban. Aix en-Provence mellett egy kis faluban húzódtak meg, amikor a németek megkezdték a zsidók és a kommunisták összeszedését Franciaországban. A falu közvetlenül a legmagasabb hegyek alatt helyezkedett el, és csak nagyon ritkán fogadott náci látogatókat, de jövetelükről majdnem mindig előre értesültek a faluban. Nagyon gyakran megesett, hogy másnapra náci látogatás híre terjedt el, de senki sem jött. Egy ilyen alkalommal Forgács ott maradt a falusi fogadóban, a nácik elfogták, és valamelyik német koncentrációs táborban pusztult el. Néhány kellemes, de nem nagyigényű verse maradt ránk.
(A Pokol tornácán című kötetből)